Fullextra.hu - Márciusi Szalon Tarjánban, első nap.

A vár. Hát várnak talán kicsit nagyzolás nevezni, inkább amolyan nagyszabású őrtorony.

Az első nap krónikája

Előrebocsátom, nem vagyok jó krónikás, de kizárásos alapon, mivel nem volt más, így rám esett a választás, hogy írjak a – szupertalálkozó - első napjáról.
Nos kis személyes benne, hogy igyekeztünk időben elindulni és oda is érkezni. Persze ez nálam nem ilyen egyszerű, mert én még az egyirányú utcában is el tudok tévedni, és ez bizony meg is történt. Úgy elhúztunk a találka színhelyéül kijelölt McDonalds mellett, mintha ott se lett volna, aztán mikor már a túloldalon feltűnt a "város vége" tábla, - gyanítottuk valami nem egészen jól sikerült, és célszerű volna megfordulni. Az út szélén sepregető ember kicsit tanácstalanul nézett ránk, mint ki nem érti, hogyan is keveredtünk ide, de szerencsére elmagyarázta, hogyan tudunk visszakeveredni. Ez aztán sikerült is. Fogadóbizottságként Lacobá integetett, hogy a parkoló, amit sikerült elfoglalni tiltott hely, tábla is jelzi, persze ki olvas mindenféle táblákat, amikor végre célba ér. Aztán már nem volt más dolgunk, mint várni az érkezőket, akikről kiderült a számítottnál kicsit kevesebben lesznek, kinek-kinek korai volt az időpont. Mivel időre kellett menni az ünnepélyre, így aztán nem is tudunk tovább várni: elindultunk. Szerencsére Lacobá volt a sofőr így nem is tévedtünk el.

Nagyon szép helyen rendezték meg a megemlékezést, a Salgóvárnál lévő Petőfi emlékhelyen. Jó kis erdei séta felfelé szuszogva, - de megérkeztünk. Hála Istennek, vagy ki tudja még kinek, itt a megemlékezés tényleg arról szólt, ami. 1848 emlékéről és természetesen a márciusi ifjakról, akik forradalmat csináltak. Igazán szép irodalmi műsort szerveztek, még tárogatómuzsikát is hallottunk. A polgármester (egyébként egy nagyon csinos asszonyka) éppen az összefogásról és a hagyományok megőrzéséről beszélt és örömömre semmi aktuálpolitikai lózung nem zavarta meg az ünnepet.

Aztán legnagyobb meglepetésemre átalakultam küldöttséggé, kinevezve a feleségemet tiszteletbeli fullextra taggá, és teljes hivatalos minőségünkben, amikor beolvasták: a fullextra irodalmi portál képviselői helyezik el a koszorút kicsit megilletődve, de kellőképpen ünnepélyes módon elhelyeztük a koszorút, és köszöntöttük valamennyiőtök nevében a város felsorakozott elöljáróit.

Meglepően sokan voltunk, és mindenki vidám volt, és a nap is kitett magáért, és azt hiszem példaértékű megemlékezés volt. Persze, ha már ott voltam nem hagyhattam ki, és feltornásztam magam arra a sziklára, ahol Petőfi ült és itt szétnézve ezen a csodálatos tájon, s talán volt vele is egy olyan élő történelemkönyv,- mint velünk Lacobá - megszületett benne a Salgó c. költemény.
Aztán Lacobá elviharzott felvenni Józsit, aki lekéste a találkozót, mi pedig megnézhettük a várat. Találkozunk a parkolóban, mondta, és el is tűnt. A vár. Hát várnak talán kicsit nagyzolás nevezni, inkább amolyan nagyszabású őrtorony. De nem szabad lekicsinyelni, hiszen annak idején biztos jó szolgálatot tett a hírközlés akkori világában, amikor még ezeket a várakat azért építették látható közelségben láncba, hogy ezeken áramolhasson az információ, ami már akkor is kincsnek számított. A kilátás gyönyörű volt, azt, hogy merre és meddig az ne kívánjátok, mert nekem az ilyen adatok mindig kicsurognak a fejemből, pedig Lacobá szinte minden látható, és kevésbé látható hegyről-völgyről elmondta a nevét, azt is, hogy kik lakták az avar kortól szinte napjainkig.
Nos mindent megnéztünk többször is, majd indulás lefele. Vagányul azt hittem lefelé már nem szuszogunk, de rájöttem, miért mondta Lacobá: lefelé sem könnyebb, hát kapaszkodtunk is a cipőnkbe rendesen. Még szerencse, hogy a helyi turistaszervezet egy kis tisztáson pihenőt alakított ki és mindenkit szívesen látott egy kis zsíros-paprikás kenyérre és üdítőre. Aztán elértük a parkolót is, még el se tévedtünk szerencsére nem volt másik út.

Megjöttek Lacobá és Józsi is, és uccu neki elmentünk várnézőbe, Szlovákiába. Na ne képzeljétek, hogy olyan igazi határátkelős turistaút volt, csupán elmentünk megnézni a Somoskői várat is. A bejárat az igazi határ. Itt még Magyarország, aztán átlépsz a kapun és máris Szlovákiában vagy, s ha nem ilyen ünnepnapon érkezel hát valutában kell fizetni a várlátogatást is. Rendes emberek a szlovákok, hiszen megfelelően gondozzák az emlékeket, és szépen rendbehozták a várat is. Persze ez is inkább csak váracska, igaz valamivel nagyobb, mint a salgóhegyi testvére, amolyan korabeli többgenerációs családi fészek, ahol, mint azt Lacobá-tól megtudtuk, bizony rablólovagok is laktak.
És itt aztán megint korrajz és korabeli történetek, és népszámlálási adatok, - persze megint Lacobá fantasztikus tudásából, hogy tudjuk már igazán hol is járkálunk, és kik hagyták ránk ezeket a kincseket örökül.

A vár mellett - már ismét Magyarországban - kis fakunyhó őrzi a nagy költő Petőfi emlékét, aki itt szállt meg anno. Bele is csöppentünk egy kis civil egyesület koszorúzási ünnepségébe, ismét meghallgatva, hogy:
„ A magyarok istenére esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Talán láthatta rajtunk kedves házigazdánk, hogy kellőképpen kongatják a delet a gyomrunkban, így aztán ebédelni mentünk és mellesleg Józsit is elhelyeztük az Ő szálláshelyén. Ami ezután következett arra nehéz szavakat találni. Mert a városnézés valahogy másképp él az emberek tudatában. Amikor egy olyan emberrel nézel meg házakat, helyeket, aki még azt is tudja róla, hogy az alsó téglát melyik ősünk rakta oda, és miért, az bizony nem egyszerű városnézés. Voltunk egy csodaszép templomban és megtudtuk, hogyan viszonyul a pap az olyan majdnem kommunyista, de istenhivő emberhez, mint házigazdánk.
És megnéztük mindazt a fájdalmas pusztulásra ítélt értéket, ami kedves barátunk szívét és eszét nem hagyja nyugodni, és végtelen energiájából igyekszik valamennyit megmenteni, az utókor számára. Közben persze történetek halmaza emberekről, családokról, rokonokról, életről és halálról egyaránt. Láttunk bezárt és lerabolt iskolákat, fűtőművet, amibe valamikor igencsak sok pénzt fektetett a város, és most ott áll elhagyatva. Iskolát, amit az ott élő emberek kicsinyke téglaforintjaikból, és a saját kezük munkájával emeltek, hogy a gyereküknek legyen hol tanulni, most pedig szinte semmiért megkapja egy vállalkozó és pusztulni hagyja. Nem lehet kihagyni a beszámolóból házigazdánk fantasztikus tudását, és szeretetét a városa és környezete felett. Azt, hogy szinte minden kőről, házról tud valami érdekeset mondani. Azt a hozzáállást, ahogy az ott élőkről beszél, gondolkodik és gondoskodik. Ahogy igyekszik szinte Don Quijote-i küzdelmet vívni egy-egy értékért, a kultúráért.
Nos miután kellően feltöltött bennünket e sok szépséges látnivalóval és szenvedélyes történelemmel, és a nap is úgy döntött, hogy ő bizony aludni tér, ránk hagyva a nap további részét, elkísért bennünket a szállásunkra. Mentünk akkor már sötétben olyan kanyargós úton, hogy szinte egyenes nem is volt benne, és én kétségbeesve gondoltam arra, hogy holnap reggel hogyan találok majd vissza.
Egyszer csak lefordultunk a civilizációs útról, be a semmibe vezető földútra, és fenn a hegyen egy nagy rét kellős közepén megálltunk. Mivel tök sötét volt így nem láthattuk, hogy hol is van az a csoda, amit ígért nekem. Majd holnap meglátjátok, mondta és rábízott bennünket házigazdánk gondjaira.
A szállás szinte olyan volt mintha hazajöttünk volna. Kedves, meleg és főleg kényelmes.
Tanya a városon kívül (és mégis belül), de a szoba ahol az éjszakát fogjuk eltölteni minden barátságosan otthonosan fogadott, a civilizáció minden jó és kevésbé jó oldalával együtt. A kevésbé jó a TV-volt, amit rossz szokásom szerint mindjárt be is kapcsoltam, és rám ordított a budapesti ünnep a maga ordenáré módján, és bizony el is keserített.
Hatalmas volt a kontraszt az itteni felemelő, vidám, bensőséges megemlékezés és a pesti között. Azonnal ki is kapcsoltuk, és mivel kellően elfáradtunk, nem kellett ringatni bennünket.
Így ért véget az első nap, ezen a szupertalálkozón.