Nevető könnyek (avagy fullextra tali Tarjánban) - második nap
Dátum: Március 19, hétfő, 17:40:07
Téma: All Fullextra
 |
Nem tudom, milyen lesz ez a találkozó, de kezdek kíváncsi lenni, és olyan jól érzem magam itt közöttük. |
Milyen szépen ragyog a Nap! Úgy hallom, valamilyen találkozóra mennek. Ha jól értettem, akkor Salgótarjánba, bár nem hiszem, hogy valójában létezhet ilyen hely. De ők mégis olyan feldobottnak tűnnek a dologtól, hogy végre kimozdulhatnak a nagyváros forgatagából. Nem tudom, milyen lesz ez a találkozó, de kezdek kíváncsi lenni, és olyan jól érzem magam itt közöttük.
Azért az egy kicsit furcsa, hogy ez a hely is tele van füstölgő gyárkéményekkel, mint a nagyváros. Akkor minek volt ez a hosszú út? De ők még mindig nevetnek, mintha tudnának valamit, amit én nem. Ezt nem hagyom annyiban, én is rá fogok jönni a titokra, mert érezni akarom!
Megérkeztünk. Itt minden olyan fura. Mint ez a ház is, ahol összegyűltek az emberek. Csatókút Vigadó. Milyen név ez a felnőttek világában? Ilyet eddig csak a mesékben hallottam.
Sokan vannak, akiknek sikerült idetévedniük a kanyargós utakon, ide, ebbe a felnőtt-mesevilágba. Úgy nézem, itt mindenki ismer mindenkit. Kezet fognak, puszilkodnak, mosolyognak. Vannak, akik beszélgetnek egymással, mint a rég nem látott barátok. És olyan szépen nevet rájuk a Nap!
Mint rájöttem, ez a ház egy fogadó, ahol az emberek összejöhetnek, ehetnek-ihatnak. De elég hűvös ez a ház. Bent már nem süt a Nap, ami persze nem is csoda, hiszen a teteje eltakarja az eget. S mégis, amikor bemennek, felmelegszenek a falak, mintha valami titokzatos erő venné őket körbe.
Ebéd is van. Hurka és kolbász, hozzá egy kevés krumplival meg savanyúsággal. Jóízűen lakmároznak az emberek. Miközben a már jóllakottak szavalásba kezdenek. Mesék és versek hangzanak el tőlük. A hallgatók, pedig mindig tapssal jutalmazzák a szereplőket.
Az asztalok közt lassan eltűnik az ebéd illata. Az egész helységet a szavalás hangjai töltik be. A közönség figyelmesen hallgat. És érzek valamit a levegőben. Valami számomra megfoghatatlant. Majd megint kitör a taps, mosolygósak az arcok. De… mintha egy-két könnycsepp is bujkálna a szemek szegletében. Miért, hát nem boldogok? Hiszen annyira nevetnek! S mégis, mintha szomorúak lennének, valahol a szemük tükrében. De hogyan? Majd egy újabb szavaló áll ki a többiek közé…
Szünetet tartanak. A társaság beszélget, iszogatnak. Vannak, akik kimennek cigarettázni… Folyton azt érzem, mintha mozogna a levegő. Persze máskor is mozog, de máskor nem így. Máskor olyan nehéz ez a levegő, de most mintha folyton kicserélődne… most mindig tiszta.
Újabb vers következik, amit egy újabb mese követ. Hátul, mintha hangokat hallanék. Nem figyelnek már annyira, mint az elején. Igen, nekem is fáj egy kicsit már a fenekem a sok üléstől. De azért igyekszem csendben maradni… Azért jó volna már megint egy olyan szünet. Majd zene következik. Egy fiú harmonikázik. Játéka után megint könnyeket látok egy-két lány arcán. Igen, ez egy kicsit talán szomorú volt, de azért nagyon szép. Hiába, mégis sírnak. De a végén… újra ott van a szájuk szélén a mosoly. Miért? Hát akkor most mégis örülnek?
Elhangzott az utolsó vers is. És még mindig nem értem. Még mindig nem értem, mi az, ami itt ugrál körülöttem a levegőben. Már szinte a bőrömön érzem, és mégsem. Eközben elkezdődik a zene, és a tánc. Harmonika és hegedű szól. Gyönyörű muzsika hangjai szállnak körbe-körbe. Táncol, nevet a társaság. A hangulat a tetőfokára hág. És tényleg, mindenki olyan boldog! Ekkor észreveszek középen néhány embert, akik mintha még boldogabbak lennének, mint a többiek. Úgy táncolnak és nevetnek, mint senki más a világon. És megpillantok rajtuk valamit, valamit az arcukon. Mintha a tükörbe néznék, magamat látom… Most már a bőrömön érzem: feláll karjaimon a szőr, teljesen libabőrös vagyok. S úgy érzem, hogy ott vagyok én is, ott a levegőben, ott táncolok velük, körülöttük! Boldog vagyok! S ebben a pillanatban egy könnycsepp gördül le az arcomon… Most már én is érzem…
Lassan magamhoz térek ebből az égi részegségből. Ritka szépséget éltem ma meg, amit most igyekszem a fejembe zárni, hogy emléke megmaradjon örökre. Mert tudom, hogy holnap már semmi sem lesz olyan, mint ez a mostani pillanat…
|
|