Fullextra.hu - Adomák az irodalom világából

Babits felöltötte legszebb, legelegánsabb ruháját, és megjelent igazgatójánál...

A magyar irodalom szívügyem. Ezzel, - azt hiszem - nem mondtam újat.
Mégis, ezt azért sietek leszögezni, mert ezzel a sorozattal nem az a szándékom, hogy irodalmi nagyságaink egy-egy történetét – a nagyobb hatás kedvéért – fonák megvilágításba helyezzem, vagy íróinkat, költőinket hálósapkában vagy pongyolában mutogassam.
Pont ellenkezőleg!
Hiszen akikről írok, olyan sokat adtak nekünk, és ez ezután is így lesz, legalábbis nagyon remélem…Olyan sokszor jutnak eszembe Márai szavai: „De te csak írjál két kézzel, pazarolva. Ne hallgass reájuk, ízlésükre, tanácsaikra, divatjaikra, parancsszavaikra. Bízd reájuk, hogy vitatkozzanak, meghatározzanak - te csak írjál, két kézzel, s adj oda mindent, ne törődj semmi mással.
Ne sajnáld a mondattól azt a fél órát vagy fél napot, ami kell hozzá, hogy egész, igaz, helyénvaló, gazdag s ugyanakkor könyörtelen, mértéktartó és valóságos legyen.
Ne sajnáld könyvedtől azt a tíz vagy húsz évet, ami kell hozzá, hogy az inkubációs idő leteljen, s egy napon csakugyan írjad, mert nem tudsz többé kitérni előle.
Ne sajnáld életed - mit ér, ha nem az írásnak adsz oda mindent, egészséget és boldogságot, mit számít egy vagy száz év múlva, hogy boldog vagy beteg voltál, ha nem végezted el dolgodat, nem teljesítetted kötelességedet?
Mindent adj oda, hallod, - s két kézzel adjad, pazarolva, fenntartás nélkül. Mi lesz akkor, ha mindent odaadtál?
Semmi. Csak így lesz jól, mert ez volt a dolgod.”
Ezek a nagyszerű emberek ezt tették.
Tehát dehogyis akarom én kifigurázni a megidézett egy-egy vicces adomával őket!
Sokkal inkább még jobban megszerettetni, közelebbről megismertetni, egy újabb ecsetvonással gazdagítani a talán amúgy is gazdag színskálájú jellemüket: lám, ők is hús-vér emberek, még ha mégoly tisztelettel ejtjük is ki például Babits Mihály nevét a szánkon.
E kis kitérő után most róla szól az alábbi adoma.

Babits és a kártya

Babits Mihályt nem olyan embernek ismerjük, mint akinek úgynevezett „káros szenvedélyei” lettek volna.
Mégis van egy nevezetes kártyatörténete, amit egykor baráti társaságban ő maga mesélt nagy előszeretettel. Pedig Babits nem volt egy vidám ember, - már amennyire az irodalomtudósoktól ezt megtudhatjuk Babits életében „bóklászva”. De verseit olvasva is szembesülhetünk azzal a mindig melankolikus, már-már morózus, és reményvesztett életfelfogással, ami Babits Mihályt annyira jellemezte. Erre jó példa ez a verse is (a sok közül), - nem állom meg, hogy ide ne csempésszem:

Lírikus epilógja

Csak én bírok versemnek hőse lenni,
Első, s utolsó mindenik dalomban:
A mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi
s hogyha van is, Isten tudja hogy' van,
Vak dióként, dióba zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyilam szökhet rajta át, a vágy,
De jól tudom vágyam sejtése csalfa.

Én maradok magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

*

Persze, most ezer és egy dolog jut eszembe erről a versről, de most ez egy másik sorozat, egy másik történet – figyelmeztetem magam.

Tehát az adoma ekképpen szól: fiatal tanár korában az egyik kisvárosban az a rendkívüli megtiszteltetés érte, hogy az igazgatója az ismerkedési vacsorán – miután megkérdezte tőle: játssza-e a preferánszot? – meghívta magához, a házába esti kártyapartira.
Babits felöltötte legszebb, legelegánsabb ruháját, és megjelent igazgatójánál. Legöregebb és legtekintélyesebb tanártársain kívül a kisváros előkelőségeit is ott találta, és mind igen szívélyesen fogadta a fiatal tanárt. Késő éjszakáig, sőt, egész pirkadatig folyt a játék, a kis társaság minden egyes tagja nagymester volt a poharazásban és a játékban, - legalábbis Babitshoz képest, aki mindezekben járatlan és „tehetségtelen”-nek számított...
Babits fáradtan, gondoktól gyötörve támolygott haza.
Szűkös tanári fizetésének ijesztő hányadát vesztette el a kártyán…
Reggel nehezen ébredt, erős fejfájással, ami még rosszabb lett, ha az elvesztett pénzre gondolt…Így ment be az iskolába, és amint benyitott a tanári szobába, az igazgató bizalmasan magához intette és odasúgta neki:
- Aztán, öcsém, este pontos légy a preferánszhoz!
A költő valósággal megijedt. Hát a tegnap este nem csak egyszeri, különös kegy volt…? Most már ismétlődni fog…?!
De hát hogy utasíthatná vissza igazgatójának invitálását, hogy térhet ki a barátsága elől…? Nem lehet!
Így aztán este ismét megjelent az igazgató lakásán. Remek vacsorát kapott, elsőrendű italokat, feketét. De hát a felszolgáló személyzetnek odanyomott borravaló is komoly tétel egy segédtanári fizetés költségvetésében! Hát még az újabb kártyaveszteség! Babits teljesen kétségbeesett…
Ez aztán így folyt estéről estére. Másnap mindig főfájósan, kialvatlan kelt. Az anyagi gond réme lidércnyomásként ült kevés álmaira. S mindez az igazgató kitüntető barátsága miatt…
Már szégyenszemre levélben kért pénzt hazulról, és kölcsönöket vett föl, hogy a felettesénél kártyázhassék, és a vendégeskedés kiszolgálását borravalózza. Úgy érezte, hogy összecsapnak a feje fölött a hullámok.
Utoljára aztán kemény elhatározással félretette szemérmes tartózkodását igazgatójával szemben, és a legközelebbi meghívás alkalmával nagy bocsánatkérések közepette feltárta előtte őszintén, hogy mibe sodorja őt az esti preferánsz.
Az igazgatója erre nagyot kacagott, és kedélyesen ráütött a vállára:
- Majd segítünk, öcsém, a bajodon! Gyere csak bátran a partiba, nem nélkülözhetünk, el nem maradhatsz!
Babits sötét kétségbeeséssel tért haza szerény albérleti szobájába.
Egyszer csak kopogtattak az ajtaján.
Az iskolaszolga.
Nagy, pecsétes, okmánynak való borítékot nyújtott át a költőnek.
A borítékot feltépve Babits elámult: az állott benne, hogy Babits Mihály segédtanár úr fizetését különmunkadíj fejében ennyi és ennyi pótlékkal egészíti ki az igazgatóság...

Amikor a költő ezt a fiatalkori emlékét baráti körben elmesélte, büszkén azt is hozzátette, hogy időközben a borozásban és a játékban is nagy gyakorlatra tett szert: már sem a szesz, sem a játékosok nem fognak ki rajta…
…hogy ez valóban így volt-e, manapság már nem vizsgálandó.
Higgyünk neki, - és a koraszülött ítélkezéseket pedig tegyük zárójelbe.
Akár így is történhetett…