Fullextra.hu - Emberhangok a múltból

- Jaj! Gyuszi fiam, most már lehetsz Józsa Gyula!

Emberhangok a múltból

...Nagyon lucskos a tavasz vége, mintha ősz lenne. Az ember velejéig hatol a köd. A várat és a hegyeket sem láttuk már hetek óta. Közeledik a Pünkösd, a fiatalok készülnek a bálra, az idősebbek pedig díszítgetik a templomot az ünnepre és az áldozásra. Az iskolában már sokadik próbán vannak túl az elsőáldozók, illetve a énekkarosok. Próbálnak hatalmas izgalomban a felnőtt és ifjúsági zenekarok. Az emberek, asszonyok – a kisebb esőszünetekben – szaladnak a földre, mert már egész szépen megeredt a termés. Nehezebben halad a kinti munka, hiszen tengelyig áztatta a sorozatos eső a szántókra vezető földutakat. Sárutakat dagasztott a poros utak helyére. Mégis ki kell menni, mert kapálás nélkül nem lesz termés, hiszen ezekben a háborús időkben nem tudhatja az ember, hogy mikor viszik el a családfőt vagy a legényeket a frontra. Már így is sokan vannak oda. Nem sokat tudunk róluk. Legtöbbször még azt sem tudni merre vannak, mert a levelek, üdvözletek talán egy év múlva jönnek. Ettől még az is gyorsabb hírforrás, amikor egy-egy sebesültön keresztül jön egy-egy fronti üzenet.

Nándor bá' még keresztet vet az Őrhegy keresztnél, s elindul a nagy útra. Veszélyes útra. Már napok óta tervezte. A Bözsitől és a tanítótól kapott pénz nem volt teljesen elég az útra, ezért – éjjelente – járta a rokonokat, ismerősöket. Mindenki adott. Most itt van a zsebében 73 pengő. Ez nagyon sok pénz, még a tehénre is kitelne, ha éppen vásárra indulna, de most 1944. május 25-ét írunk. Klányi Pistáról is megjött a rosszhír; ottmaradt a fronton. Koónékat és Józsáékat elvitték a gyűjtőtáborba. Csak Bözsi maradt itthon, mert már régebben átkeresztelkedett. Koónékat – állítólag – már tovább is vitték munkaszolgálatra, valahová Németországba. Munkaszolgálatra, - de hát az a pici lány mit fog még ott dolgozni? A frányanépek már szét is húzták a vagyonukat... Ezek a gondolatok szaladgálnak Nándor bá' fejében, amikor Ponyi-puszta elé érve – a köves út előtt - a kis patak kökényesébe dugja az irgalmatlan súlyúra hízott gumicsizmát. Visszahajtja a sötét öltöny lábán a hajtókát, és felveszi a Gyula bátyjától kapott új, bőrtalpú cipőt. Szökellve – a fűcsomókon – közelített a köves útra, hogy minél kevesebb kárral ússza meg az átkelést. Az utolsó lépéseknél letép egy marék füvet – jó falusi szokás szerint – , és csillogóvá varázsolja a cipőt. Határozottan kopognak léptei a hajnali csendben, amikor a gyár faláról visszaverődik. Beleborzad. A Filmhíradó katonái jutnak eszébe, amint masíroznak. Hóna alatt - a nem annyira kopott – aktatáska, egy fél kenyér, a bicska, szalonna, kolbász és egy néhány szál új hagyma, mely nem is annyira új hagyma, hanem a pincében kicsírázott hagyma csírája, de így tavasszal ez is megteszi. Végigtapogatja zsebeit, a háromfelé dugott pénzt, a belsőzsebben iratait, s a rejtett zseb is dagad. Megnyújtja lépteit, hiszen nem akar találkozni a siktába készülőkkel...

Budapest Keleti Pályaudvar! - riad fel Nándor bá'. A szentségit. Ismét végigvizsgálja öltözékének értékeit, az aktatáskát. Minden megvan. Gyorsan ugrik le a vonatról. Alig lép kettőt:
- Iratokat, papírokat, bevonuló parancsot! - Pillanat töredéke a gondolatok cikázása. Bal belsőzseb. Nem lehet hibázni.
- Tessék!
- Hová tart?
- A fiamért megyek. A Sanyi fiamért.
- Aztán hol a maga Sanyi fia?
- Szegény a Gettóban. Tévedésből vitték oda - kár volt kimondania, hiszen így már tizedszer is átnézik papírjait.
- Hogy-hogy tévedésből?
- Nem beszél még rendesen az a gyerek, osztan azt hitték...
- Azt hitték. Nem szokták csak úgy azt hinni. Velünk jön a parancsnokságra.
- De nekem a fiamért kell mennem. Szegény gyerek! Jaj szegény gyerek! Az én Sanyi fiam!

Közrefogják a csendőrök, és elől a karszalagos. Szinte rohan. Úgy érzi van keresnivalója. Hátha éppen egy újabb zsidót leplezhet le. Kopognak a lépések, aláfestve az ébredő várost. Senki sem szól, csak a járókelők vetnek rá egy-két szánalmas pillantás, mintha egy utolsó imát szorítanának Nándor bá' kezére.

***

Már legalább 4 órája faggatják. Minden papírt ezerszer elvittek és visszahoztak. „A végén még kicserélgetik” - ötlött fel Nándor bá' fáradó agyában.
- Ember! Az életével játszik, nem érti?
- De értse meg százados úr, a fiam! Az én Sanyi fiam. Jöttek, aztán darab-darab elvitték, mert azt a Józsa gyereket már haza sem hozták a szülei valahonnét a Dunántúlról. Az én fiam meg ott volt! Oszt elvitték.
- Ott volt, ott volt, de maga hol volt akkor?
- Mondom, hogy a rokonoknál. Mondom, hogy disznót vágtunk. Mondom, hogy csak három nap múlva értem haza. Mondom, hogy az asszony már fel sem tud kelni, mert belebetegedett.

Az ajtón belép egy újabb karszalagos. Sűrű bokázás, apró sugdolózás hallatszik a háttérből.

- No idefigyeljen ember! Velem jön! - fordult Nándor bá' felé. - Adják vissza a papírjait, és most minden kiderül... - Az utolsó porcikája is beleremeg „Mi lesz, ha... Mi lesz... Mi lesz...?” - miközben végig vonulnak a folyosón. Igazít egyet az aktatáskán, meg a vállán: „Mi lesz? Mi lesz? Mi lenne? Sikerülnie kell.”

Egy tanteremszerűhöz érkeznek, amely előtt karszalagos őrök állnak, s az előjáró érkezésére olyan erősen bokáznak, hogy szinte az egész épület cseng belé. Kinyílik az ajtó. Döbbenetes. 10-15 toprongyos, koszos 3-6 év körüli gyerek áll a teremben. Ahogy belépnek döbbenetes csend támad, csak a sárga csillagok ordítanak mindegyikőjükön. Nándor bá' megáll velük szemben, és bizonytalanul pásztáz az apró, reménytől csillogó szemű ártatlan gyermektekinteteken. Folyamatosan imádkozik, hogy csak sikerüljön, sikerülnie kell, hiszen a kis Gyuszi ugyan nem beszélt még rendesen, de a rendszeres játszadozások során Nándor szomszédjukat papának szólította. Sikerülnie kell. Egyre cikázóbb keresésbe kezd, mígnem hátul megpillantja. Tekintetük összeakad. Gyuszika. Súgná, sugallná, hogy mit is kell mondania... Szeretne megszólalni, de nem mer. Gyuszika elindul, előrefurakodik társai között, majd az utolsó lépéseket futva teszi meg, miközben kiabálja:
- Papa! Papa!
- Jól van apukám! Eljöttem érted – törli le a gyerek könnyeit, miközben öleli, csókolgatja...
- Látja parancsnok úr! Mondtam én, hogy tévedésből hozták ide az én fiamat! Az én Sanyi fiamat! - szorítja magához a kis Gyuszit, miközben leveszi róla a sárga csillagos kabátkát, és az aktatáskából elővesz egy pulóvert. Alig tudja ráadni, hiszen olyan erősen kapaszkodik, mintha sosem akarná elengedni.

***

1947-et írunk. Szeptember van. Már zömmel hazajöttek a frontról az életben maradottak. Már két éve vége a háborúnak. Indul az iskola. Az első tanítási nap. A tanító bácsi olvassa a névsort:

- Angyal Sándor.
- Jelen!
- Igen, itt vagyok - hallatszik a hátsó sorból is.
- Jaj! Gyuszi fiam, most már lehetsz Józsa Gyula!

___

/Az írás egy igaz történetet dolgoz fel, melyet a szereplők elmondása alapján jegyeztem le./