Fullextra.hu - Szuvenír jogok, avagy az arabus nyelv rejtelmei

Aztán kezdtek különböző távoli párhuzamok eszembe jutni, egyre inkább a magunk háza tájáról.

Olvastam pár hete, hogy egy külföldi nagyvárosban egy soksávos, forgalmas útkereszteződésben beszakadt az úttest. Kép is volt róla, háztömbnyi nagyságú, tíz-tizenöt méteres mélység tátongott az út közepén. A szakadék széle peremszerűen nyúlt az üreg fölé, látszott, hogy jóformán csak egy vékony aszfaltréteg fedte azt eddig is. Eltűnődtem: hogy lehet, hogy éppen ott végeztek ilyen félmunkát, ahol a legjobban meg kellett volna erősíteni az út alapját?
Aztán kezdtek különböző távoli párhuzamok eszembe jutni, egyre inkább a magunk háza tájáról. Eszembe jutott a saját sorozásom, majd harminc évvel ezelőtt. Egész más idők jártak, de ez most mellékes. Sokunkat tereltek össze egy nagy terembe, s amíg egyesével hívogattak a bizottság elé, a teremben maradtakat egy érces hangú törzsőrmester tartotta szóval. A katonaéletről volt szó természetesen, hogy milyen jó is az. Hogy nemcsak kötelességei vannak a katonának – bár leginkább azok vannak – hanem szuvenír jogai is. Felkaptuk a fejünket néhányan. Biztos rosszul hallottam. De nem, pár perces katonaélet-dicséret után megint felhangzottak a szuvenír jogok. Barátom, akivel egyszerre soroztak, s akivel amúgy is gyakran megindult az agyunk, mindjárt ki is találtuk, mint jelent az ominózus kifejezés: a katona szabadon vásárolhat magának emléktárgyakat. Rájöttünk persze, hogy szuverén jogokat akart a törzs mondani. (Ami szintén megérne némi magyarázatot, de ezt most hagyjuk.)
Teltek-múltak az évek, s egy külföldi buszos kiránduláson vehettem részt, ahol az egyik ismert, jeles múzeumba való megérkezés előtt az idegenvezető mikrofonba beszélt, ismertette a ránk váró látnivalókat. Többek között a milánói Vénuszról is említést tett. Megint nem lehetett csak félrehallás, újból elhangzott. Készülhetett volna éppen egy Vénusz nevű műalkotás Milánóban is, de itt a méloszi (milói) Vénuszról volt szó, természetesen.
Az egyetemen egyik kedvenc tárgyam a fogászat volt, bár én magam nem akartam soha fogász lenni (ó, én balga!). Tanultunk a moláris (azaz őrlő-)fogakról éppen, s egyszer hallom ám, hogy barátaim egy ideillő kérdésről beszélgetnek. Egyikük hangosan emlegeti a morális fogakat. Ez tuti nyelvbotlás, gondoltam, de a fülemet önkéntelenül is e társalgás irányába hegyeztem. Megint morálisra sikeredtek a fogak, s mert más nem tette, beleszóltam. Igyekeztem meggyőzni diáktársamat arról, hogy a morális és a moláris egész más dolog, bár még mindig azt hittem, ugrat engem. Ő ellenben úgy gondolta, én ugratom, s egy viccel elütve a dolgot, továbbállt. Máig sem tudom, vajon mi maradt meg benne. Annyit tudok, hogy szakmája kiválósága lett belőle – bár szintén nem lett fogorvos.
Nem vitás, hogy a törzsőrmester kiválóan ellátta a dolgát annak idején és a szuverén /szuvenír szavak pontos ismerete aligha adhatott volna új fényt az életének. Inkább furcsállom az idegenvezetőt a milánói Vénuszért, bár ott is azt tapasztaltam, hogy az illető helyismerete kiváló, a helyi nyelvet is tűrhetően beszélte, segítőkész volt, birtokában volt mindazon erényeknek, melyek az idegenvezetőt jó idegenvezetővé teszik.
Diáktársam esete is furcsa, de későbbi pályáját látva szakmai biztonságát, hírnevét nem veszélyeztette az említett nyelvbotlás (?). Mégis olyan érzésem volt az említettek hallatán, mint amikor a beszakadt úttestet láttam. A jól felkent máz, a vékony aszfaltburkolat elfedi a mögöttes hiányokat. Csak amikor –szerencsére ritkán – beszakad a vékony burok, akkor látszik, mekkora üreg tátong mögötte. Bár az említett eset nem arab országban történt, némi gondolati csavarral eszembe jutott egy régi igazság: aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. De vajon mindig érzékeljük, hogy beszédünk mikor vált arabusra? Kicsit beleborzongtam arra a gondolatra, hogy talán - tudtomon kívül - magam is beszélhettem már valamikor e nyelven.