Fullextra.hu - Szeretem az állatokat

A zebrákat is szeretem, akiket az oroszlánok is szeretnek. Mármint megenni.

Minden állatot nagyon szeretek! A vadállatot, a szelídet, a háziállatot, a mezeit, az erdeit, a városit, a falusit!
Az oroszlán kedvenc állatom. Amikor áll a szavanna szélén, a szél lengeti büszke fején a hatalmas sörényét… az lenyűgöző! Mikor ilyet látok a TV-ben, hát teljesen feldob!
Múltkorában voltunk a vadasparkban, és megnéztük őket.
Nagyon büdösek voltak. Azt nem szeretem. Ráadásul a rácson keresztül lehugyálta a velünk lévő szomszéd Pistikét, aki olyan orrfacsaró bűzt árasztott, hogy hazafelé az autóban hiába akasztottam ki a három tartalék illatosítót, mindent átvett a szaga. Nem is értem, miért nem fürdetik rendszeresen őket a gondozóik… (A Pistikét is, hiába…)
A zebrákat is szeretem, akiket az oroszlánok is szeretnek. Mármint megenni. Néhányszor láttam őket a természetfilm-csatornán, amint nagyban kergetőztek, jobbára az oroszlánok győztek…
A lovakat, akik hasonlítanak hozzájuk, és ugyanolyanok, csak pizsama nélkül, különösképpen szeretem, mert azokat egyre többször látom élve is, vagyis élőben. Szép selymes a szőrük, erősek, elbírják az embert, főleg a hátaslovak. Amelyik a kocsit húzza, az még talán erősebb. A majálison, a falunapon pónikat is hozott a gazdájuk, a gyerekek ráülhettek, és szelíden körözhettek a stadion edzőpályáján. Előzetesen végigvezették a falu utcáin őket, kedvet csinálva a gyerekeknek a lovagláshoz. Előttünk is elhaladtak. Sajnos, mert az egyik kis vakarcs odaszart a kapu elé egy nagy halommal. Mikor be akartam az autóval jönni, hát nem lehetett kikerülni. Ha rámegyek, beviszem a garázsba, a betonon szétszóródnak a lócitrom darabjai, randa lesz, meg odajönnek a legyek, akiket szintén szeretek, de leginkább a légypapíron felragasztva, sorjában…
Szóval össze kellett sepernem, majdnem egy vödörre való volt belőle. Én szeretem a lovat, csak ne szarjon a kapunk elé.
A kutya is szarik, de az más! Az nem tud máshová. Némelyik elkaparja, de nem elég mélyen. A miénk egyáltalán nem. Otthagyja, mint a közmondásban a Szaharát… Feleségem vagy én szedjük össze az udvar végéből, mert mindig ugyanarra a helyre teszi le. Néha látom, hogy szaglássza, és megeszi! Azt nagyon utálom! Ilyenkor rá is ordítok, hogy Fúújjj!
Ennek ellenére nagyon szeretem a kutyánkat. Menhelyről hoztuk ki a sok szerencsétlen közül, még egyéves korában. Nagyon kedves jószág, meg nagy, és ami a portán kívül van, arra rettentően haragszik. Különösen a biciklizőkre, a görkorcsolyás gyerekekre, a labdát pattogtató fiúkra, meg a zsákot vagy horgászbotot vivő emberekre, különösen, ha sötétebb a bőrük. Pedig egyikre sem tanítottam, mégis tudja… Macska sem mer bejönni az udvarra, pedig azt nagyon szeretem. A galambokat is elkergeti, nem beszélve a szomszéd kacsáiról, akik közül néhány átrepült, de nem ért földet… Mondtam is ezt sajnálkozva gazdájuknak, visszadobva a kinyuvadt jószágot, amelyet büszkén hozott hozzám drága kutyusom. Szerencsére „A kacsa bánja!” volt a lakonikus válasz részükről. A barátság megmaradt, a kacsák most már messze elkerülik még a kerítés közelét is.
Az ásásról nem tudom leszoktatni. Néhány hete volt csak nálunk Nanó, amikor a kőművest várva reggel megláttam a kutyát a finom homokkupac tetején. Már nem volt kupac, mert tízméteres körzetbe szétszórva kaparta szét a drága simítóhomokot. A vér elöntötte az agyamat! Kerítettem egy lécet, és avval vertem el a rohadt dögöt, miközben a nyakörvénél ráncigálva a homokba vertem az orrát. Később megnyugodva láttam, hogy a léc végén lévő kiálló szög nem sértette fel a kutyus oldalát meg hátát, mert a kutyát nagyon szeretem. Ő is engem! Igaz, azóta, ha lécet, hosszú vízmértéket vagy akár a fejes vonalzót látja nálam, messzire elkerül.
A kisállatokat nagyon szeretem.
Volt két teknősbékánk, ékszerteknőcök. Mikor megvettük őket nem voltak nagyobbak egy tízforintosnál. Tíz év múlva kinőtték az ötvenliteres akváriumot, elették az összes csalihalamat, meg büdösek voltak, hiába cseréltem a vizüket naponta. Szerencsére az állatkert befogadta mindkettőt, pedig nagyon szerettük őket.
Hogy a kis vakond milyen aranyos! Az unokáim nagyon szeretik nézni DVD-jüket! Kettő van belőlük. Mikor a kis Botondka nálunk van, felváltva kell a készülékbe tenni! Cuki történetek szólnak róla, a kisautóról, a nadrágról, a barátairól, a kirándulásról, a robotról, meg még ki tudja miről. Én is kívülről ismerem minden történetét. Igaz a minap egyáltalán nem bántam, hogy a kicsi nagy bánatára a lejátszó megadta magát, és a hang nem jön belőle, csak a kép…
A kertünkben szintén van vakond. Sajnos. Állítólag védett állat, hiába kértem rá mérget a gazdaboltban, azt mondták, meg ne próbáljam! Nem is. Üvegpalackokat állítottam bele az ágyásokba, hogy a szél által keltett hangoktól, ami a palackban gerjed és a föld alatt is hallatszik, elriassza a drága kis jószágot, és menjen inkább a szomszéd felé…
Nem igazán segített eddig…
Ördögh szomszéd tanácsára reggel kimentem a kertbe, ahol láttam mozogni a túrást, odacsaptam a tetejére az ortókapával. Szerinte ez szabályos, mert csak a földhányást igazítom el… Mivelhogy szeretjük az állatokat.
Én az embereket is nagyon szeretem, de erről, majd máskor…

2007. április 23.