Fullextra.hu - Forgácsok

Ha valaki abban a tévhitben lenne, hogy én csak úgy éltem bele a vakvilágba, ki kell ábrándítsam az illetőt! Nekem komoly programom volt!

Az első halom

Hozzám képest a rosszgyerekeket példaként lehetett mutogatni, lám náluk még van remény a javulásra! Énrám ilyen dicséretet senki nem akart rám erőltetni - nem fértem be a pakliba.
Édesanyám harisnyakötéssel foglalkozott akkoriban, nekem meg az volt a legfőbb elfoglaltságom, hogy ötéves voltam. Az óvoda, mint egy fertőző betegséget, kivetett magából - maradt a házi őrizet. Ezt azonban szó szerint kell ám érteni, mert Anyám, ha átment a tízperc-járásra található boltba, engem kikötött egy fához. Na nem kell valami kegyetlen dolgot elképzelni - meg kellett ölelnem a fát, és a túloldalon a kezemet összekötötte törölközővel. Tette pedig ezt azért, mert ilyentájt már túl voltunk a hatszázhuszadik eskün, és száznegyvenedik Isten bizonyon - az „Anyucikámigéremtöbbetnemcsavargomel " ígéret is lassan a centenárium felé közeledett.
Mert ha én egyszer kiszöktem!!!
Hét falu poroszlói sem tudtak volna előállítani, azon egyszerű oknál fogva, hogy tartózkodási helyem ismeretlen volt, közelebbről meghatározva, valahol a Földgolyón, mert az ország már nem volt olyan biztos…
A szomszédban lakott egy átkozottul rossz gyerek - a Feri.
Na - az volt az én Istenem, nem pedig Jézus, mint más rendes magam bélinek. Ha mi ketten összefogtunk, úgy eltűntünk, hogy nagyon komoly megéhezés tudott csak bennünket hazahajtani!
Utólag visszagondolva - Anyám érthetően, és a tőle elvárhatóan viszonyult ezekhez a dolgokhoz, mert a mi játékainkat egyetlen gyűjtőszóval lehetett a leginkább jellemezni - " Életveszély!"
Kedvenc helyeink egyike volt a bányatavak, amelyek nagyon mélyek és hidegek voltak még nyáron is, - úszni meg egyikünk se tudott… Aztán pedig a „tujázás " – no, az egy álombéli szórakozásnak bizonyult!
Ez úgy történt, hogy a Váci úton felugráltunk a lassan haladó villamos ütközőjére, meg a peronra, és mielőtt megállt volna a következő megállóban, mi már le is ugrottunk. Így nem tudott bennünket a kalauz elkapni, aki egyben a villamost is vezette.
Igaz, néhányszor végighúzta a villamos az oldalunkat a sínek közötti talpfákon, meg a kőtörmeléken, amikor nem tujáztunk elég ügyesen - de ez viszonylag ritka balesetnek számított - és nagyon megérte!
Aztán az UTE strandra is bebújtunk néhányszor a kutyalyukon. Jegyünk persze nem volt, azt nem ott árusították, naná, hogy az úszómester jól seggberugdosott bennünket, csak úgy porzott!
Szóval ezek mentek, amikor sikerült kiszöknöm!
És ha nem sikerült - akkor mások mentek…

Egy újabb vödör forgács

Mint az előzőekben említém, Anyám nylonharisnyát kötött egy körkötőgéppel - kiegészítendő Apám nem túl sok (inkább túl kevés) fizetését.
Én meg - mint ahogy az egy jó gyerekhez illik -, mindig a közelben játszottam. Amikor ki kellett neki menni a konyhába megnézni az ebédet - na akkor jött el az én időm!
Legtöbbször nem mulasztottam el a kötőgépet visszafelé meghajtani, amit a masina nagyon nem szívlelt, aztán, mint aki jól végezte dolgát, ott folytattam a játékot, ahol abbahagytam. El lehetett képzelni Anyám örömét, amikor visszajött! Így segítettem én fenntartani családunk vagyoni helyzetét.
Gyűlöltem azt a gépet, mert elrabolta tőlem Anyámat, akit én mindenkinél jobban szerettem.
Egyszer valamelyik jóindulatú szomszéd feljelentett bennünket, hogy Anyám titkos kereseti forrással rendelkezik. Akkortájt nekünk volt egy zongoránk, amin Anyám szépen tudott játszani, valószínűleg státusszimbólumnak számított, és talán ezért volt a feljelentés, pedig mi csak úgy örököltük…
Na, kijött a nyomozó.
Fiatalember volt, Anyám meg a szépek között is egészen elöl sorakozott… Körülnézett a lakásban, és látva az árulkodó szegénységet, csak annyit kérdezett Anyámtól:
- Ugye nem rejteget sehol nylonharisnyákat?
Anyám egyértelmű nemmel felelt.
Nem úgy én, a becsület mintaképe, és a hazugság esküdt ellensége! A nyomozó már indulni készült, de én megfogtam a kezét, és vonszolni kezdtem a szoba felé:
- Majd én megmutatom, hol vannak a harisnyák, gyere ide! - és gyorsan bemásztam a zongora alá. A fiatalember azzal védekezett, hogy öreg már, és nem bír lehajolni.
- Nem baj, majd én segítek- mondtam, és kezdtem a zongora alól előhordani az oda eldugott harisnyákat…
Ezt azonban ő már nem láthatta, mert kimenekült a lakásból, és már a kapuban járt, mikor én - harisnyákkal a kezemben - kinéztem az ablakon.
Nos, ilyenek történtek, ha nem sikerült kiszöknöm…
De azért elég gyakran sikerült, és ezek a gyönyörű napok voltak akkori életem legszebb emlékei!
Egy ilyen „gyönyörű” nap után hazaérve, Anyám azzal a meghökkentő kijelentéssel parancsolt ágyba, hogy ma este büntetésből nem kapok vacsorát! De hát korgó gyomorral ki tud aludni?
Egy darabig tűrtem, aztán kikiabáltam a konyhába, ahol Anyám még dolgozott:
- Vacsora még a raboknak is jár a börtönben!
Erre Anyám hangosan elröhögte magát, én meg mehettem vacsorázni…

Na - Apám, az volt ám egy szigorú ember! Amikor egyik este hazajött, és meghallotta viselt dolgaimat – bizony előhúzta a nadrágszíját!
Anyám bemenekült a szobába, én meg a hokedli alá.
…Apám akkor este úgy elverte azt a szerencsétlen és ártatlan hokedlit, hogy még a szomszédok is hallották a kiabálásomat! Persze - mert mindig rám szólt közben, hogy kiabáljak, mert Anyám hallgatózik! Csak akkor menekült meg a szegény hokedli a további inzultustól, amikor Anyám már nem bírta tovább, és kijött a szobából. De már akkor Apám, ez a kíméletlen ember, visszafelé fűzte a nadrágszíját a helyére.
Óh, boldog gyermekkor: akkor még szabad voltam, mint a madár - és boldog, boldog, végtelenül boldog!

És a forgács halom egyre csak növekedett…Életem forgácsai lassan hullottak, hullottak, - mint hópelyhek a téli égbolt hatalmas dunnáiból…

Na még egy vödör forgács!

Ha valaki abban a tévhitben lenne, hogy én csak úgy éltem bele a vakvilágba, ki kell ábrándítsam az illetőt! Nekem komoly programom volt!
Olyan komoly, hogy a negyedétől már a mai számítógépek vidáman működnének.
Mindjárt felhozok itt egy bizonyító erejű példát!
Engem, mint egy tisztességtudó, szorgalmas, ötéves állampolgárt, a kelő Nap sugarai már a játszóban találtak. Mire Anyám reggel hat óra felé, fáradtan az előző napi munkától, feleszmélt - addigra én a vagyont érő arany nyakláncát, amit Apámtól kapott házasságkötésükkor - már el is játszottam a homokos hátsó udvaron!
Anyám két óra hosszát gereblyézte a homokot, mire meglett a nyaklánc…
Én, hogy valamivel kiengeszteljem, még meg is jegyeztem:
- Régen volt már ilyen szép rend a hátsóudvarban! - Ő erre erőtlenül felém sújtott a gereblyenyéllel, én azonban egy jól begyakorlott kitérő-manőverrel már a padláslétra felé iszkoltam, és hipp-hopp, már a padláson is voltam, ahová Anyám nem tudott követni azon egyszerű oknál fogva, mivel neki tériszonya volt, nekem meg nem…
Óh - a padlás! A mennybéli Kánaán volt a szememben ez az áldott hely, a lehetőségek netovábbja!
Ott ugyanis sok színes üvegben komoly vegyszerek sorakoztak, amiket Anyámék régebben a fodrászüzletükben használtak, ami ebek harmincadjára, pontosabban az államosító hatóságok kezére került, és ezt a néhány vegyszert sikerült csak megmenteni, meg egy-két szerszámot, amivel Anyámék engem, és egymás haját nyírták.
Ezek a vegyszerek csodákra voltak képesek!
A kiöntött higany ezer kis golyó formájában tükrözte vissza a cserepek résein betűző napsugarakat.
Hát még ama titokzatos folyadék, amikor ügyes kezeim által salétromsavval keveredett, és egy csipetnyi ezüstnitrátot is látott! Olyan fehér füst keletkezett, hogy köhögve menekültem lefelé a padlásról, de még a tető résein is szivárgott hosszú ideig!
Most is, mint mindig, nekem lett igazam, amikor mondtam, hogy nem kell a tűzoltókat hívni, veszélytelen dologról van szó.
Majdnem sikerült jól elveretnem magamat, de amikor ártatlanul megkérdeztem Anyámat, hogy vajon miért van az, hogy a mi családunkban minden jóakaratú dolog veréssel végződik? – no, akkor az egész gyereknevelés röhögésbe fulladt…
Én pedig rövidesen - komoly kémiai tudással - bekerültem az általános iskola első osztályába.
Az évnyitó azonban unalmasnak bizonyult, és alig vártam már, hogy feljussak a padlásra, az én „mennyországomba”. Éppen egy komoly kísérlet volt hátra az ezüstnitráttal, amit filmgyártásnál használnak, és mikor fröcskölni kezdett, honnan kellett volna nekem azt tudnom, hogy az ezüstnitrát a fény hatására feketére oxidálódik? Nem mondta ezt nekem senki, ilyen korban meg még az ember nincsen annyira otthon a fotózásban, hogy ezt kapásból tudja!
Egy szó, mint száz - amikor a szép (és egyetlen) fehér ingemben kimentem a napra, kezdett ám előhívódni a ráfröcskölt ezüstnitrát, és rövidesen a mákos tésztához lehetett volna hasonlítani.
Amikor Anyám meglátott, komoly életveszélybe kerültem, és a mai napig nem emlékszem, hogyan maradtam mégis életben – de hát az ember felejt, különösen mikor már iskolába is jár.
És a forgácshalom egyre gyarapodott tovább…

- *** -