Fullextra.hu - Olaszországi körutazás III. (Velence)

A X. században a Velencei Köztársaság már jelentős kereskedelmi és hajózási központ. Fénykorában Franciaországgal és Angliával azonos erőt képviselt.

Megpróbálom a lehetetlent. Elmesélni a velencei csodát.
Fusina faluban van a szállásunk, és innen óránként megy hajó Velencébe és vissza. Felszállunk a hajóra, és irány a szigetváros, mely kb. 5 km-re van. A kis vízibusz röpke 25 perc alatt ér Velence városába. A hajó beáll saját kikötőjébe, pont a Szt. Maria della Visitazione templom mellé, mely egyike azon velencei templomoknak, melyeknek alsó lépcsősora a tengerben végződik.

Partra szállunk, és azonnal szereplői leszünk egy non-stop színielőadásnak, melynek címe a „Velencei csoda”.

Néhány száraz adat mely igencsak meglepett. Velence 4 km-re a szárazföldtől 117 szigetre épült. A városban 378 nyilvános híd található, és még jó néhány magánhíd, mely egy kisebb közösség, vagy magánszemély tulajdonában van. Velence lakóinak száma körülbelül 50 000 fő. Velence városa Attila hun király hadainak véres portyázásainak köszönheti születését. „Isten ostora” elől a parti lakosság egy része, többnyire halászok és hajósok, a lagúnák közötti szigetekre menekültek. Kezdetben az itt élők halászattal és sólepárlással foglalkoztak.
Szent Márk evangélista hamvait 810-ben hozatják haza Egyiptomból, hogy aztán Szent Márk és a szárnyas oroszlánja Velence szimbólumává váljon. A X. században a Velencei Köztársaság már jelentős kereskedelmi és hajózási központ. Fénykorában Franciaországgal és Angliával azonos erőt képviselt. A város évszázadokon keresztül volt a kelet kapuja és ez ma is érezhető.

De térjünk vissza a mába. Elindulunk a városban - térképpel a kezünkben. A térképet hamar eltesszük, - több okból. Először is semmi szükség rá, a táblát és nyilak pontosan jelzik, merre menjünk. Másodszor pedig csak akadályoz az álmélkodásban. Néha ugyan egy-egy utca végén utunkat állja egy csatorna, és fordulhatunk vissza, de ez sem kárba veszett idő, hiszen itt minden házat órákig lehet csodálni.

Ami meglepett, hogy nincs bűz, nincs kosz, és a tömeg súrolja a még elviselhetőség határát. A fő turistautakat kikerülve pedig találni sikátorokat, ahol nincs egy teremtett lélek sem.
Bámuljuk a mese-házikókat, az apró hidacskákat, csatornákat és lagúnákat és nem tudunk betelni a látvánnyal. Velence még egy dologban mutat példát. Itt lehetsz bármilyen gazdag, akkor is gyalog kell járnod, ugyanúgy, mint a szegényeknek.
Néha bizony kéjes érzés fogott el, amikor a bőröndjüket húzó gazdag turisták jöttek szembe.
Bámuljuk az utcai zenészek, színészek és árusok és kavalkádját. A város fényképekről már jól ismert apró csatornáit, lagúnáit és a tenger mosta házakat.

A turisták forgatagát követve egy átjárón áthaladunk, és kilépünk az árkádok alól. Meglepetten vesszük észre, hogy a Szent Márk téren vagyunk. Csak állunk és bámulunk.
Az első gondolatom az, hogy a galambok uralják a teret. A tér tele van a kéregető madarakkal és 1 EU-ért vásárolható eleséggel bárki a kezéből, etetheti a madarakat. Krakkó óvárosában láttam hasonlót. A galamboktól eltekintve a Szent Márk tér lélegzetelállító építészettel és hangulattal csalogat.
Körbejárjuk a teret, majd a tenger felé eső részét is és minden négyzetméteren találunk valami látnivalót, amit meg kell nézni. Próbáljuk befogadni az ezernyi élményt. Jó két órát sétáltunk a téren, és akkor még nem voltunk a Dózse palotában és Szt. Márk templomban, - ezt holnapra terveztük. Elhagyva a Szent Márk teret, hatalmas kerülővel jutunk el a - légvonalban alig 20 m-re lévő - Santa Maria della Salute templomhoz, melynek alsó lépcsősorát a tenger hullámai nyaldossák.

Megcsodáljuk a templomot kívül belül, megpihenünk a lépcsőn, majd visszafelé sétálva elérünk az Galleria dell” Accademica-hoz. A Múzeum páratlan kincseiben elmerülve észre sem vesszük az idő múlását. Amikor kijövünk, egy egyszemélyes bábszínház és a több száz fős nézőközönség (nem túlzás) minket is rabul ejt. A kissé bohókás, néha megmosolyogtató bábelőadás nézése közben elmegy a hajónk.

Jócskán elszaladt az idő, mire a következő hajóra ülünk, és milyen jól tettük, hogy nem siettünk. A lebukó nap páratlan élménye tárul elénk, amint megfürdik a tengerben.

Reggel már a rutinosan váltunk jegyet a hajóra és ezúttal a hátsó fedélzeten telepszünk le. Ismét megcsodáljuk Velencét, ahogy a tenger felül közeledünk felé. Cseppet sem bánom, hogy nem gépkocsival vagy vonattal jutunk el a mesék birodalmába.
Utunk ismét a Szent Márk térre visz és várakozással teli izgalommal váltunk jegyet a Dózse palotába.
A belső udvarra lépve úgy érzem, mintha pár száz évet repültünk volna vissza az időben. Ez az érzés persze ott van Velencében, bármerre megyek, de itt különösen erősen hat rám. A Dózse palota az egykori birodalom székhelyének királyi palotája. Ne feledjük, Velence fénykorában magának tudhatta a dalmát tengerpartot egészen a mai Dubrovnikig, és észak Olaszország nagy részét.

A főlépcsőn Mars és Neptunus szobrai állnak. A lépcsős-teraszon koronázták meg a mindenkori Dózsét.
A palota belsejét Tintoretto, Palma Giovine, Paolo Veronese és még jó néhány kiváló olasz mester festménye található. A nagy tanácstermében található Paolo Veronesetől Velence dicsőítése és Tintoretto monumentális méretű 27,2 méter hosszú és 7,8 méter magas olajfestménye, „A paradicsom”. A palotában őrzik a híres Márkus-könyvtárat, amely kéziratokból, bizánci könyvfedelekből, miniatűröket tartalmazó művekből áll.
A térképszobában hosszasan nézzük a korabeli, kissé torz térképeket, és a fordítva megfestett Kína és India térképét.
A Dózse palota egyik híressége a Sóhajok hídja, mely a börtönbe vezet át. A teljesen zárt hídon csak apró ablakokon tudunk kikukucskálni. A börtönépület zord és még ma is érzzük, aki ide bekerült, nem sok jóra számíthatott...

Kifelé menet még megtekintjük a nagy tanácstermet és az úgynevezett negyvenek tanácsa (quarantia) termét, mely a legfőbb bírói hatalmat gyakorolta és a fontosabb pörök fölött ítélkezett.
Kilépve a Dózse palotából utunk a Szent Márk Bazilikába vezet. A bejáratnál azonban utunkat állja egy zord kapuőr (nem csak a miénket) és elmagyarázza, hogy semmi nagyobb tárgyat nem vihetünk be, azt a két utcával arrébb lévő kis templom - erre a célra kialakított - ruhatárába kell leadni. A sorban állok fele tehát kis kitérővel tér vissza a Bazilikába.
A bazilika belsejében olyan érzésem van, mintha az ezeregy éjszaka meséibe csöppentem volna. Elbódulva ettől a varázslattól, felmegyünk a templom múzeumi részébe, ahol újabb meglepetés vár, nem is egy, hanem számtalan. Keleti mozaikok, négy életnagyságú márvány ló, kódexek és arany tárgyak minden mennyiségben.

A bazilika teraszáról megcsodáljuk újra a nyüzsgő Szt. Márk teret, a tenger felőli részét, és a belső árkádos teraszos részét is.

Mire kijutunk, elmúlt dél, így tehát szükségét látjuk, hogy leteszteljük a velencei pizzát is.
A rövid szieszta után újra belevetjük magunkat a város nyüzsgő forgatagába.
Utunk a „Rialtohoz” vezet. A Rialto, Velence legnagyobb hídja, 28 méter hosszú, hét méteres íves szerkezetét úgy tervezték, hogy átférjenek alatta a gályák. A márvány híd 12 000 facölöpre épült, (nem számoltuk meg) a Canale Grande felett ível át. A Rialto hídon a kétoldalt üzletek sorakoznak mely a parton folytatódik, majd kiszélesedve torkollik bele a tényleges piacba. Ezen a bazársoron a legkülönbözőbb portékákat – ékszert, vásznakat, muranoi kristályt, buránoi csipkét kínálnak az árusok.

Eldöntjük, hogy mi is beszerezzük emlék-, és ajándéktárgyainkat. A portékákból alkudni lehet, sőt kell is. Karneváli álarcok, muránoi kristály és egyéb tárgyak kerülnek a vásárlás listájára.

A tényleges piachoz érve azonnal megleljük a halpiacot, pedig egyetlen halárus sincs már. Annál nagyobb a gyümölcsök és egyéb portékák választéka. A piac végén lévő csoportosulás felkelti érdeklődésünket, és meglepetten látjuk, hogy két mester gyümölcsökből farag csodálatos kompoziciókat.

A hátralévő időben rogyásig járjuk a várost. Végignézünk egy bútorszállítót, amint hajójából kirakodik, lévén a bútor házhozszállítása hajón történik. Apró sikátorokon megyünk keresztül, kis tereken hallgatjuk az utcazenészek produkcióját.
Késő délután van, mire visszaérünk a kikötőbe, és hajóra szállunk. Útban hazafelé még egy élmény vár ránk. Velencét elhagyva egy tengerjáró turistahajó mellett haladunk el. A tíz emelet magasságú úszó város félelmetesen tornyosul felénk.

A napot ismét egy hangulatos vacsorával zárjuk, majd kisétálunk a partra és gyönyörködünk Velence távoli fényeiben.

Mit mondhatnék még Velencéről? Aki volt már: annak azt, hogy menjen újra el, bár ezt mondani sem kell. Aki nem volt még, az kezdjen el félretenni pénzt az útra. Mert ezt élőben kell látni, én csak a lehetetlent próbáltam meg leírni.
Reggel búcsút intünk Fusine falucskának, bebizonyítjuk, hogy GPS nélkül is ragyogóan el tudunk tévedni, és aztán visszatalálni a helyes útra.

Átvágunk az olasz, majd az osztrák Alpokon, és bármennyire szép volt a mögöttünk hagyott tíz nap, a tengernyi élmény, a milliónyi csoda, örömmel lépünk (gurulunk) magyar földre.