Hogyan írok verset? II. rész
Dátum: Augusztus 23, csütörtök, 19:14:41
Téma: A mi költősulink


Szeretjük, ha csak kicsorog a tollunkból a vers, vagy szinte a klaviatúrára terem. Én is ezt szeretem. De... Igen: DE...




Az ember általában türelmetlen. Érezzük a belső késztetést, és írunk, írunk. Ez az élet rendje. Legtöbbször nem is rosszul. Szeretjük, ha csak kicsorog a tollunkból a vers, vagy szinte a klaviatúrára terem. Én is ezt szeretem. De... Igen: DE...


A versről ezt írja a Fazekas enciklopédia:
"A vers olyan szöveg, amelynek hangzásbeli (kivételként: írásbeli) kötöttsége van, azaz valamilyen ritmusa. A ritmus: szabályos ismétlődés, azonos vagy hasonló jelenségek bizonyos időközönkénti visszatérése. (A vers lehet kevert ritmusú, illetve szabad, vagy váltakozó ritmusú vers, de ritmus nélküli szabadvers is. Szerk.) A rím: a szavak szóvégi összecsengése. Járulékos költői eszköz; mind a hangsúlyos, mind az időmértékes versben megjelenhet, de a magyar verstörténetben a tagoló, majd az ütemhangsúlyos versben tűnt fel először."

De... és akkor itt folytatom. A vers nem csupán simán leírt szöveg, hanem valamiféle kötöttsége van, más, mint egy hétköznapi szöveg. Sokkal nagyobb súlypontú, és sokszor magasztos, általános mondanivalót takar, szubjektív, de néha objektív megközelítésben is. Ez érvényes a kötött verselési formákra és a szabad versekre is. Minden versre általános érvényű szabály ez.

Nagyon szeretem a keringős példát. Ennek az a lényege, hogy az „umm-ta-ta, umm-ta-ta” miatt keringő a keringő. És képzeljétek el, ha lemarad az „umm” az elejéről, és lábunk alól elveszik a talaj, de ugyanez a helyzet, ha a végéről kiesik egy „ta”. Érdekes lenne egy ilyen tánc, nem? Ezért a legalapvetőbb, hogyha verselést választunk, úgy válasszuk meg azt, hogy ne szaladjon ki alóla a talaj. Nincs ebben semmi ördöngösség, ha hangsúlyos, időmértékes, rímes verselést választunk, akkor a legalapvetőbb, legegyszerűbb szabályokat be kell tartani ehhez (erről a következő részben esik szó). Amennyiben a szabad verselést választjuk, akkor is lehetnek rímek (általában belső), nyomatékok a sorokban, de azok általában nem a sorvégekre esnek, és a ritmusuk sem előre elhatározott rend szerint változik.

Sokan gondolhatjátok most úgy, hogy teljesen fölösleges a költői liberalizmus megfúrása, hiszen a modern verselés már más, mint a klasszikus.

Igaz is, meg nem is.

Nézzük csak meg József Attila egyik versét:

A SZÍV S A SZEM

A szív érez, a szem kutat,
Szép lány szerelméhez utat.
A szív dobog, a szív sóhajt
Ha a lány távol nincsen,
A szem ellesi az óhajt:
- Mit kívánsz édes kincsem?

Ha eltűnik a szerelem,
A szív kérdi: - Mi lesz velem?
Önző szív! magára gondol
S csakhamar életre kel.
S nem gyötrődik semmi gondtól,
Hisz gond nélkül válik el.

A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
Rejtett kincsét előhíjja,
S mosogatja gyötört lényét,
De ez már mit sem segít,
Vissza nem kapja a fényét,
Ha elsírta könnyeit.

Milyen gyönyörű szójátékok, képek, és milyen szép kapcsolódó rímek, ugye? A cím egy valóságos szimbólumsor, hiszen az „s” és „sz” kezdőbetűk hatalmas, könnyes fájdalomról árulkodnak, melyet a vers utolsó szavában ki is mond. De a rímek a legkülönlegesebbek, és mind-mind a mondandó, a vers kiteljesedését szolgálják. Nem törik, zúzzák meg a verset, hanem éppen ellenkezőleg, segítik azt.
Nézzük csak meg a rímpárokat, és rájövünk, micsoda nagyszerű nyomatéka, megerősítése ez a soroknak, a versnek.

Először a középső rímpárokat, melyek sokkal ütősebbek:
sóhajt – óhajt (rendkívül találó rímpár ez a sorok kis egészének mondandójában, de az egész versre is jellemző hangsúlyok ezek.)
gondol – gondtól (jön egy kis képváltás, mégis kapcsolódik a sóhajt – óhajt párhoz, mintegy folytatja azt.)
lényét – fényét (még szintén önálló és az egész együtt – az előző versszakok hasonló rímpárjaival - a fel-felcsillanó reményt sugallja).

Szándékosan választottam el ezeket a rímpárokat, mert teljesen más célt szolgálnak, mint például a versszakokat bevezető és záró, átívelő párok. Hiszen azok konkrétabbak, és talán kicsit kilátástalanságot tükröznek. Nézzük csak:
kutat – utat; nincsen – kincsem; szerelem – velem? (fontos a kérdőjel); kel – el; vis-a-vis-ja – híjja; segít – könnyeit.
Döbbenetes, ugye? És mindez egy kötött forma része - mithogy része -, veleje, ha jobban belegondolok. Ha csak ezeket a kiragadott rímpárokat olvassa el az ember, már teljesen tiszta képet alkothat a tartalomról. A latin „vis-a-vis-ja” szó kis magyarázatra szorul. A szövegkörnyezet azt mondatja, hogy a jelentése itt: felnyitja valakinek a szemét, megvilágítja. Ha így nézzük, a rímpárral máris frenetikus az összecsengése vis-a-vis-ja – híjja. Félelmetesen találó. És akkor még csak a rímbeli kötöttségről ejtettünk szót. Én nem fedezek fel semmi görcsösséget, megfelelni akarást a sorokban a rímek, kötöttségek miatt. Sokkal inkább felfedezhető az a belső igény, hogy igenis legyenek nyomatékai, hangsúlyai a versnek.

A csoda bizony ott van a sorok között. Ugyanis a verstan csak addig nyűg, amíg nem mélyed bele az ember, és nem jut el legalább az alapszintig. Aztán egy nemes, gyönyörű játékká válik, mert figyeljétek meg csak az én első példám rímeit, válaszrímeit is:

fény – még; (mennyire szeretnénk is tolni a fényt a végtelenségig az örök sötétség előtt, ezt szerettem volna érzékeltetni a rímpárral)
pamlagon – ablakon; (szimbolikus jelentésével az egészség és mozgalmas jövő felé küldöm a sorokat ezzel a párral)
nyomán – vánkosán; kéj - éj; (a sorok belső jelentése mellett, még az összecsengések is ennek nyomatékát hozzák a sorvégi hangsúlyokra. Ugyanakkor még az előző versszak dominánsabb rímpárjához is igazodik, és tovább fokozza a nyomatékot fény – még – kéj - éj)

Aztán apró képváltás következik, melyet a hangsúlyok (rímek változásával is jelzek) méghozzá – hogy ne törje meg a keresztrímet, de mégis érzékelhető legyen a háttér -, díszletváltásként olyan rímpárokat alkalmaztam, melyek asszonáncai a másik párnak:
buján – tán – orgonát – dalát
Aztán ebben további külön érdekesség, hogy szintén kapcsolódik az előző versszak rímeihez, de éppen a másik pár a kapcsolódási pont: nyomán – vánkosán - buján – tán – orgonát – dalát.

A befejező részt aztán már sokkal nyugalmasabb nyomatékosító rímek fedik le, a végleges mondandóig fokozva a vers kiteljesedését, melyet a rímek kiemelésével is érzékeltetni szerettem volna.

Hát mi ez, ha nem egy szépséges játék? Ezekhez a rímekhez szinte már csak csattogtatni kell a blendét és rajzolódik, színesedik a vers. Nem. Szó sincs arról, hogy szeretném az én verselési próbálkozásomat József Attiláéval összehozni, hanem én is szerettem volna megfelelni egy bizonyos belső követelménynek. Ennek semmiképpen nem szabad a mondandó, a vers rovására történnie. Sokan, sokféleképpen próbálkozunk. Vannak kitaposott és járatlan utak, melyekre azért tér a verselő ember, hogy szebbet, jobbat, fényesebbet alkosson, és nem a nyűglődésért.

Egészen addig én is nyűgnek, fölösleges rossznak tartottam mindenféle verstani kötöttséget, amíg nem vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a kötöttség sokkal inkább segíti a vers szövegszerkezetét, mintsem ártana annak. Hiszen sokszor száznál is több szót, szerkezetet forgat meg az ember gondolataiban, és mi sem természetesebb, hogy a legjobbat, a legjobban odaillőt fogja választani. Szerencsések azok, akiknek ez elsőre sikerül. Nekem sosem sikerül, pedig szeretném, de mindig kiderül, hogy ez a szakasz rendkívül fontos a verselésben, hiszen ekkor érnek össze a szavak, ebben a szakaszban szinesednek a képek, válnak a vers szerves részévé a rímek, verslábak. Ettől kezdve játéknak tekintettem, tekintem, és nagyon nagy öröm, amikor mindenféle törés nélkül tudom átvinni a belső szerkezeti elvárásokat.

5. A verstani alap

De hol is eredt ez az adott pont? Mikor érkezett el, meddig kellett mélyednem a verstanba? Ne ijedjetek meg, hiszen mindjárt a legelején kellemes meglepetés, amikor már meg tudja az ember különböztetni a magyar nyelv szótagjait a verstani szótagoktól.

Miről is ír a Wikipedia:
„A mora az időmértékes verselésben a szótagok időtartam-alapegysége. Egy verstani értelemben véve rövid szótag időtartama egy mora, egy hosszú szótagé két mora. Ez a felosztás a relatív időtartamon és nem fizikai méréseken nyugszik: lemérve egy rövid szótag időtartama nem lesz pontosan fele egy hosszú szótagnak, de az utóbbi hosszabb lesz a rövid szótagnál...
A magyar nyelvben általában rövidnek – monomoraikusnak – számít a szótag, ha a magánhangzója rövid, de hosszúvá – bimoraikussá – válik, ha két mássalhangzó követi (függetlenül attól, hogy az már a másik szó, vagy sor elejére esik, de a kettős-, hármas mássalhangzók csak egynek számítanak. Ez a saját bejegyzésem. Szerk.) A szótag eleve bimoraikus, ha a benne szereplő magánhangzó hosszú. A mássalhangzók a magyarban nem szótagképzők (például az „s”). A sok és változatos időtartamú magánhangzó és a kevés mássalhangzó-torlódás nagyon alkalmassá teszi a magyar nyelvet az időmértékes verselésre. (Ugyanakkor a magyarban az ütemhangsúlyos verselés a hagyományos – költőink változatos formákat találtak a kétfajta verselés külön, vagy együttes alkalmazására).”


a hosszú szótag jele: -
a rövid szótag jele: U

(egyéb más jelölések is vannak a gyakorlati alkalmazásra, de ezeket az elején figyelmen kívül hagytam, majd később úgyis automatikusan el kezdi érdekelni az embert, és utánaolvas.)

Még mielőtt azt gondolnátok, hogy most aztán leszakadt az ég, egy kis gyakorlati példa:

Lac/o b/á s/em k/önny/en t/an/ult/a m/eg, d/e s/ik/er/ült, h/iggy/ét/ek/ el. N/ekt/ek/ is s/ik/er/üln/i f/og.
u u - - - - u – u – u u - - - u - - u – u u – u u


Tehát a leglényegesebb, hogy a verstani szótag (az első betű kivételével) mindig a magánhangzónál kezdődik és a következő magánhangzóig tart.

Ugye, hogy milyen egyszerű? Próbáld ki!

(Folytatása következik)





Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=2633
pharmacy online