Fullextra.hu - Elveszett idő

Miről is jutott eszembe a téma? Tulajdonképpen gyerekkorom óta foglalkoztat az elmúlás, a mulandóság témaköre.

Ép ésszel felfoghatatlan számomra, hogy mi következik az emberi élet után, éppen ezért vannak olyan időszakaim, amikor némi – nem is túl nagy – túlzással minden percet meggyászolok, tudván, vagy legalábbis sejtve azt, hogy ez az adott perc, pillanat immár örökké az enyészeté. A biztos enyészeté, amennyiben magát az aktust vagy az idő egyenes vonalú előre haladtát tekintjük, a valamivel kisebb bizonyosságú enyészeté, ha számolunk az emberi agy csodálatos képességével, az emlékezőképességgel. Azzal, hogy ha megfelelő módon, megfelelő érzékkel hívjuk elő egy régi kedves, avagy szomorú esemény képeit, ízeit, illatát – vagyis rekonstruáljuk az eredeti történést –, képesek vagyunk valami hasonlót átélni. Természetesen hívás nélkül, a körülmények összefonódásának eredményeképpen ugyanúgy megtörténik, megtörténhet a „visszajátszás”.
Viszont a jelen mulandóságával kapcsolatban van egy hatalmas paradoxon. A pillanat történései általában nem önmagukban állnak, hanem egy komplex egésznek a részei, folyományai, sallangjai. Tehát a pillanat történései túlnyomó többségükben önmagukban nem értelmezhetőek. Vagyis a mulandóság ad értelmet nekik, a mulandóság ruházza fel és tölti meg valódi tartalommal. „ Az ember bekötött szemmel halad át a jelenen. Csak sejtenie és találgatnia szabad, mit is él át. A kendőt csak később veszik le a szeméről és ő visszapillantva a múltra megállapíthatja, mit élt át és mi volt élményei értelme.” (Milan Kundera: Nevetséges szerelmek)
Szóval miről jutott eszembe? Van egy Áfonya nevű labrador kutyám. Immár két éve teszi minden napunkat boldoggá, boldoggá, amennyire csak teheti. Ez év júniusában kölykei születtek, akik majd nyolc hétig voltak a család integráns tagjai. Dönci, Bojli, Mogyoró és Mini, négy kisfiú, egymástól egészen eltérő jelemmel, akiket nyolc héten át gardíroztunk, akik nyolc héten át vártak minket, akik nyolc héten át a mi szagunkkal azonosították az otthont, a biztonságot… Ma reggel az utolsótól is megváltunk, mindannyian szerető gazdira találtak. Hát, erről jutott eszembe. Hogyan tudja az ember adagolni, porciózni, csepegtetni a szeretetet. Sehogy. Nincsen mérték, fok, százalék. Nem mérheted, adod vagy sem. Van vagy nincs. Hiányoznak.
Reményik Sándor gyönyörű verse jutott eszembe: Mi mindig búcsúzunk. „ Elfut a perc, az örök Idő várja. Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.”
Na szóval, az elmúlás. Kezdem érteni a hedonistákat, a „carpe diem” ókori jelszavát. Minél több örömöt kifacsarni a pillanatból, mely egyszeri, ismételhetetlen és szerintem akár materialista, akár idealista szemmel nézzük is, megmásíthatatlan. Kundera így ír erről: „Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át… De vajon mit ér az élet, ha az első próbája már az élet maga?”; „ az emberi idő nem körbe forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.”(A lét elviselhetetlen könnyűsége)
Természetesen a vallásnak (mindegyiknek) választ, mégpedig pozitív választ kell adnia arra vonatkozólag, hogy létünk a halállal bezárul, avagy tovább folytatódhat – valamilyen formában. Minden vallás – eddigi ismereteim alapján – hívei elé vetíti a folytatás lehetőségét (újjászületés, lélekvándorlás, magasabb rendű organizmus stb.), máskülönben a káoszt igen nehezen tudnánk megfékezni. A lehetőségnél sokkal többre nincs is szükség, hiszen a pusztulás rideg realizmusával mindenki szembesül, ennél árnyalattal jobbat ígérni nem is olyan nehéz.
Minden művészt foglalkoztatnia kell ennek a témának. Szinte kötelező módon, nem térhet ki előle, egyszerűen megkerülhetetlen. Pillanatnyi álláspontom az, hogy tollal a kezünkben túl sok mindent megérteni nem fogunk a témáról, mint ahogy a nagy „elődöknek” sem sikerült, még azok, akik életművük nagy részét szentelték a témának, azok sem jutottak a kezdeti lépéseknél sokkal tovább. „ Az ember lassan megérti a világot, aztán meghal.” (Márai S.: A gyertyák csonkig égnek). Miért? Azért, mert ebben a tárgyban valódi válaszok adására nincsen mód, ellenőrzésre, visszacsatolásra végképp nincs. Ez egy l’art pour l’art terület.
Ugyanakkor a művész azért is művész olykor, hogy sajátosan, másként, egészen másként nézzen bizonyos dolgokra, és egészen másként lássa azokat. Így születnek aztán a pusztulást dicsőítő, ünneplő versek és munkák. Erről talán külön foglalkozom majd, elég csak például Baudelaire-t említenem.

Reményik Sándor : Mi mindíg búcsúzunk

Az éjtől reggel, a nappaltól este
A színektől, ha szürke por belepte.
A csöndtől, mikor hang zavarta fel
A hangtól, mikor csendbe halkul el.
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk.
Minden sebtől, mely fájt és égetett.
Minden képtől, mely belénk mélyedett.
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihültek,
A tünő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny - vigasz
Elfut a perc, az örök Idő várja.
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.
Sokszor könnyünk se hull, szivünk se fáj,
Hidegen hagy az elhgyott táj. -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig BÚCSÚZUNK !

Charles Baudelaire: A pusztulás

A Démon szüntelen köröttem sompolyog,
tapinthatatlan itt úszkál a levegőben,
beszívom, és ahogy tüze belém lobog,
tilalmas és örök sóvárgást gyújt tüdőmben.

S mivel istenem a Művészet, néhanap
varázsát ölti a legszebb nő-alakoknak,
s álszent szükségletek ürügyei alatt
pokolian gonosz bájitalokra szoktat.

Így visz... így hagyom el Isten tekintetét:
mind messzebbre futok az Unalom sötét
sivatagaiban, roskadozva, zihálva,

s mig rút rongyok s nyitott sebek vihara ráz,
leltára díszeit zilált semmibe vágja
gőgösen s véresen a végső Pusztulás!

(Szabó Lőrinc fordítása)