Miért száll hajóra Frodó Szürkerévben?
Dátum: Szeptember 25, kedd, 16:11:31
Téma: Kultura
 |
Miért nem marad a Megyében, mint a többi hobbit....?
|
Aki olvasta a könyvet, vagy látta a nagysikerű trilógia mozifilmes változatát, annak nem hangzik furcsán ez a kérdés. Szerintem mindenkiben megfogalmazódott a film zárójelenetének pillanatában. Miért nem marad a Megyében, mint a többi hobbit, és éli a mindennapok békés, boldog, gondtalan életét, ami amúgy várt volna rá? Aztán jobban belegondoltam, és végül megértettem az okát…
Voltaképpen a Gyűrűk ura nem mese kategória, még akkor sem, ha Tolkient a fantasy műfaj szülőatyjának tekintik. A Gyűrűk ura egy komoly filozofikus mű, amelynek alapja jobban gyökerezik a valóságba, mint a fikció világába, amit az író oly nagy gonddal megalkotott. Minden egyes megformált karakter beilleszthető akár jelenkorunk környezetébe, s biztosan találunk Legolast és Gimlit, Boromirt és Faramirt, Samut és Frodót szép számmal, ahogyan a negatív figurák megfelelői is fellelhetők szűkebb-tágabb környezetünkben. Örökre szóló barátságok, hűség, halhatatlan szerelmek, önfeláldozók és küldetést vállalók, mint megannyi szépséges ideál, amely áthatja, behálózza életünket, ha csak a vágy és álmok szintjén is. Tolkien hősei nem tökéletesek, ahogyan mi emberek sem vagyunk azok. Gyengeségeink előtörnek akkor is, amikor éppen erősnek hisszük magunkat. Hiszen erőt vett a legnagyobb terhet cipelő karakteren is, aki csak egy „félszerzet”, vagyis nem ér egy egészet, mégis ő az egyetlen, akinek van esélye Középföldét megmenteni a sötétség uralmától, mert romlatlansága, bátorsága és kitartása alkalmassá teszi őt erre a feladatra, amiben nagyon sokan mások elbuknának. A hatalmat szimbolizáló gyűrű fokozatosan elszívja viselőjének erejét, és aki gyenge, afelett teljesen átveszi az uralmat. Jó példa erre az önnön hataloméhségétől elkorcsosult szánalmas figura, a Gollam, aki egykor maga is hobbit volt, de a hatalom gyűrűjének birtoklásával egy állati módon négykézláb közlekedő nyomorult lénnyé süllyedt. Tudata is kettéhasadt, bár van benne még némi „irgalom”, de a torz énje mindig felülkerekedik. Ez történik mindenkivel, aki a hatalom szolgálatába állítja magát. Frodó lelki nagyságát mi sem fejezi ki jobban, mint hogy képes szánni ezt a csúf és gonosz kis jószágot, mert meglátja benne a sorstársat, aki ugyanazon teher alatt senyved, mint ő. Még szeretett és hűséges Samu barátját is inkább elküldi magától. Az ok számomra nem teljesen tiszta, ez az egész történet talán egyik legellentmondásosabb jelenete. Talán Samut félti, de részben Szmeagolt is, hiszen szüksége van rá, hogy elvezesse a Végzet Hegyéhez, még akkor is, ha nagyon is tisztában van vele, a gollam csapdába akarja csalni, hogy a gyűrűt megszerezze tőle.
Nehéz küldetést kapott osztályrészül Frodó, amikor is nem kevesebb, mint egy egész világ megmentése a tét, s az mind az ő vállain nyugszik. Sok akadályba ütközik, s megannyi lehetősége van az elbukásra, de hihetetlen ereje és elszántsága a célba juttatja őt. Sem törp, sem tünde, sem ember nem lenne képes erre a feladatra, a csöpp hobbit azonban igen. Jó kis fricska ez a magasabb rendű embernek és tündének egyaránt. Mert sokszor épp a leggyengébb, a legkisebb, a legsebezhetőbb a legerősebb. Az egész film egyik legmegindítóbb szála a Frodó és Samu őszinte barátságát, legfőképpen Samu áldozatkész ragaszkodását bemutató eseménysorozat. Vannak olyan jelenetek, amikor Samu erkölcsileg sokkal magasabbra kerül, mint az időnként önzővé és magának valóvá alakuló Frodó, aki az igaz barát nélkül nem jutott volna messzire, és ezt ő is elismeri.
Teljesíteni egy lehetetlennek tűnő küldetést, azt túlélni, majd visszazökkenni a hétköznapok szürke egyhangúságába. Ez az, amire nem képes az Utat megjárt, világmegmentő hobbit. Bár az úton nem volt egyedül, de kísérőinek az egész talán csak egy izgalmas kaland volt, nem több, így Frodón kívül minden hobbit visszavágyik az otthonába, a Megyébe. – Megmentettem a Megyét, de nem nekem! – mondja az elképedt Samunak Szürkerév kikötőjében Frodó, aki magában már jó ideje tudta, hogy a Megyében neki többé nincs maradása. Az Út számára nem csak egy színes kaland volt, és nem is egy sikeresen teljesített küldetés. Az Út Frodó számára egy szinttel feljebb lépést jelentett nem fizikai síkokon, mert az utazás nem csupán földrajzi volt, hanem egyben lélekben történő utazás is. Nem külső ellenségeket győzött le, hanem önmagát a kísértéssel szemben, és ez nagyobb győzelem, mint amit Aragorn aratott az orkok egész serege felett. Nem csoda, ha egy magasabb beavatási szintre került „lélek” már nem érzi jól magát alacsonyabb szinteken. Megtenni egy utat, majd visszakerülni a kiindulópontra, mintha mi sem változott volna, nem lenne értelme. Mint a spirál, amely bár addig tekeredik körbe, amíg végül visszajut a kiindulás helyére, csak közben már egy megtett egy lépést fölfelé. Az Út fizikai valóját bár megtették mindannyian, de lélekben csak Frodó fejlődött igazán általa, mert ő viselte a legnagyobb terhet mind közül. Ez csak egy példa Tolkien metafizikai szimbólumtárából, amely áthatja az egész művet. Beszélhetnénk Gandalfról is, aki a történet elején még szürke mágus, és önfeláldozó tette révén, egy gonosz lény elpusztítása által kerül egy sokkal magasabb mentális síkra: fehér mágussá válik, mert az egyensúly elve alapján csak így lehet egyenrangú ellenfele Szauronnak és az őt szolgáló Szarumánnak. Minden pozitív hős fejlődik a történet során, miközben veszít és nyer, s a végén eléri a célt. Kissé idealizált történet a Jó és a Rossz küzdelméről, amelyben – hogyan is történhetne másképp? - természetesen a Jó győzedelmeskedik.
A Szürkerév, ahonnan Frodó a tündékkel elhajózik, metaforája is lehet az élet utolsó állomásának… Több nép mitológiájában szerepel ugyanis a vízen való átkelés, mint az életet a haláltól elválasztó köztes állapot, és azt is tudjuk, hogy Tolkien behatóan tanulmányozta a skandináv mondavilágot. A tündék számára Középfölde már nem nyújt többé otthont, mert eljött egy másik faj ideje, az emberé, amely világban többé nincs helyük, mert az embereknek már nincsen rájuk szüksége. Sem pedig a fehér mágusra, miután a Sötétség ura elveszítette hatalmát. Új kor virrad, az emberi történelem hajnala, ahol a mítoszok és legendák alakjai lassan feledésbe merülnek… Így aztán Tolkien szépen berakta a mesefiguráit egy hajóba, akárcsak egy skatulyába rakta volna, hogy aztán szépen és elegánsan kivezesse őket egy olyan világból, ahol az ott élőknek a továbbiakban már varázslatok nélkül kell boldogulniuk.
|
|