Fullextra.hu - Gondolatok a Tüneményről

"...rájöttem, hogy szavakkal is lehet festeni. Csodálatos színeket varázsolnak, sőt talán még illatuk is lehet."

Ma délután, talán a borús idő, talán a reggel átélt bosszúságok, de az is lehet, hogy az elmúlt nap eseményei miatt, csak csendben ültem a szobában a könyvszekrény előtt, és vágytam arra, hogy olvassak, hogy belemélyedjek valamibe, ami elröpít engem a való világ nyomorító hangulatából.
Mihez is nyúljon a polcon egy olyan olvasó, aki a szépirodalmat csak hírből ismerte, míg bele nem csöppent egy közösségbe, ahol megszerettették vele.
Egy verseskötet sárguló lapjaiba pörgettem, és csak úgy találomra beleolvastam. Egy darabig kapkodva, bele-belekóstolva lapozgattam, majd elkezdtem olvasni azt a verset, amely nagyon megfogott.

Stéphane Mallarmé: Tünemény

Bevallom, már maga a cím is kíváncsivá tett, várakozást keltett bennem.
Tünemény?
Milyen ritkán van az ember életében olyan, amire azt mondhatja, hogy tünemény.
Mit is nevezünk tüneménynek? Az értelmező szótár szerint az irodalomban - földöntúli lény (annak gondolt személy), vagy - gyorsan feltűnő és elmúló dolog.
Miután ezt így kiderítettem, rájöttem, hogy ez elég prózai, számomra nem ezt jelenti.
Bennem ez a szó egy érzést vált ki, mert olvasásakor valami megfoghatatlan szépséget áraszt. Hangulatba ringat kissé sejtelmes varázsa.
Elolvastam a verset… egyszer, aztán még egyszer, és még egyszer.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy el tudnám magyarázni. Elemzést meg végképp ne várjon tőlem senki, hiszen én csak hallgatom a hangot, ami egy vers olvasásakor megszólal bennem.
Ennél a versnél sodort a szavak szépsége, a sejtelmes képek varázsa. Igen, rájöttem, hogy szavakkal is lehet festeni. Csodálatos színeket varázsolnak, sőt talán még illatuk is lehet.
De ami a legfantasztikusabb, hogy ez a vers zenélt. Szebben szólt a lelkemben, mint a legszebb szonáta. Halkan, andalítón, szerelmesen. Hallgattam és emlékeztem. Hallgassátok Ti is.

A hold elszomorult. Könnyezve, álmodó
szeráfok, gőzölő virágokban, vonó
ujjuk közt, siklatón csalták elő a párták
azúrján elhaló violák zokogását,
- Első csókod örök-szent napja volt e nap.
Ábrándom, mely mohón kedveli kínomat,
szakértőn ittasult a bánat illatától,
melyet émely s panasz nélkül hagy ott magából
az álomszüret a szüretelő szivén.
Bolyongtam hát, szemem a földre szegve én,
midőn az estben és az utcán, napsütötte
hajaddal, nevetőn te toppantál előmbe,
mint a fénybóbitás tündér, aki a szép,
kényeztetett gyerek-álmokat járta rég,
és kezéből, melyet nem zárt össze egészen,
havaztak illatos csillag-bokrok fehéren.

Pár szót talán illenék szólnom a költőről is, akinek - mivel eddig semmit nem tudtam róla - gyorsan utánaolvastam a Wikipédia oldalain.
1842-ben született Párizsban, nagyszülei nevelték, erősen vallásos szellemben. Eleinte hivatalnokoskodott, majd Párizsban angolnyelv-tanár volt. Kiegyensúlyozott életéből adódóan tökéletes ellentéte annak a hitnek, hogy az ihlethez „élni” kell. Nem sokat írt, életműve elfér egy vékony kis kötetben.
Nevéhez fűződik a poésie pure, azaz a „tiszta költészet” megalkotása, ami annyit jelent – az ő szavaival élve –, hogy „a versbe beleteszünk egy nagy adag homályt, ami által csak a kiválasztottak számára lesz érthető”. A poésie pure a l’art pour l’art radikálisabb megjelenése. A sajátos szépséget az érthetetlenség biztosítja.
1898-ban hunyt el, Valvins-ben.