Fullextra.hu - A Herceg, a Királyi pár, és a Szent

Vastaps. A szereplőket többször a függöny elé kérte a közönség.

Bea huszonhét éves. Gyönyörű, fekete, erős a haja, és mélybarna a szeme. Amikor először találkoztunk, valami egészen bájos, kislányos, már-már szemérmes mosollyal mutatkozott be. Nem is! Inkább hamisan nevetett, ahogyan csak a kislányok nevetnek, amikor meglátnak egy ismeretlen fiút. Este a társalgóban addig ügyeskedik, amíg mellém kerül. Többen beszélgetünk. Szóba kerül a délutáni rendezvény, régi ismerősök nevei, orvosi esetek, emberi sorsok. Dia a balomon ül, de javarészt csak hallgat. Egy fényképet szorongat a kezében. Jucus és Kriszta olykor egymásra mosolyog, összedugják a fejüket. Lacika megmosott, gondoskodó kéz által csomagolt szőlőt hoz, de csak egy valakit kínál belőle. Igaz, azért itt nem haragszik meg senki. Végül Ginanak is nyújt egy fürtöt. János középkorú. Szépen fel van öltözve. Tavaszi öltöny, fehér ing. Engem Báttyának nevez. Amikor valaki, vagy ő mondani akar valamit, nekem szól, hogy tegyek csendet. Balázska csöndben üldögél, olykor huncutul elmosolyogja magát, igazgatja a függönyt, első szóra ugrik, ha valaki, valamit kér. Igaz, néha egy kicsit makacs. Ő az egyik kedvenc itt. Amikor kimegyünk a hideg udvarra, és kérem tőle a sapkáját, szó nélkül nyújtja. Talán sokkal többet ért, mint gondolnánk. Ahogy folyt a szó, Bea hirtelen megfogja a kezem, és erősen magához húzza. Nem ereszti. Gyakran hozzászól. Emlékszik, és emlékeztet. Tőlem tizenöt percenként megkérdezi, hogy mennyi az idő. Cukrát kell megmérni. Megkér, hogy kísérjem el az orvosiba, majd halkan mondja, hogy, várjam is meg. A kápolnából kihallatszik az énekszó. Az étkezdébe megyünk. Vacsorája – négyfelé vágott felvágottas zsömle - érintetlenül az asztalon van. Senki nem nyúlt hozzá, mert az az övé. Itt, ahol sokuknak egyetlen örömforrás az evés, ez egy tiszteletreméltó, megrendítő, szeretettel teli viselkedési mód. (Itt most szándékkal nem vonok párhuzamot a Kintiek világával! Mert nem tudok! Nincs olyan példa, amivel ennek értékét ki tudnám fejezni!)

Bea pár hete azt kérdezte, vajon az egészségesek mit gondolnak róluk? Róluk, akik itt bent élnek. Azt mondta, leírja, mert szeretné tudni. Leírta. Pontosabban naplója egyik négyrét hajtott, számítógépről kinyomtatott oldalát nyomta a kezembe még a délután. Nem felejtette el, pedig rég találkoztunk. Tegnap este a társalgóban meg halkan hozzámhajolva kérdezi, hogy szerintem kinek nehezebb? A gyereknek, aki itt Bent él, vagy a szülőnek, aki ott Kint?! Beszélgetünk róla, de nincs válaszunk.

Elfáradnak. Eseményekkel teli napon vagyunk túl. A történelmi játékban közülük is voltak szereplők. Ahogy ott ültem az első sorban, arra gondoltam, hol van most egy újságíró! Miért nem hír az, hogy itt herceg egy Down-kóros, tolókocsiban ül a királyi pár, púpos, és néma a szent! Anyák napján kipirosodott arccal énekeltek, szavaltak! Aki tud beszélni. A többiek mosolyogtak, tapsoltak, hangszeren játszottak, ott voltak! Az is, akit nem látogat senki, az is, akit az édesanyja sem látogat(ott) soha! Mégis felöltözött ünneplőbe, és meghajolt! A Szeretet volt ott! A maga tisztaságában, ahogy meg van írva.

Mindenkitől elköszönünk. Az ölelés, a puszi itt természetes. Nyújtják a kezüket, mosolyognak, szeretnek, és szeretetre várnak. Semmi másra. Beát betolom a szobájába. Kéri, hogy vegyem le a cipőjét, és zokniját. Azt nem tudja. A többivel elboldogul, csak deréktól lefelé nem mozog. Kap még egy simogatást, és egy ígéretet, hogy legközelebbre viszek neki válaszokat, kis füzetként kinyomtatva.

Megkérlek benneteket, hogy Bea gondolataira írjatok ide hozzászólásként pár mondatot!
Bea szeretné tudni:
Mit gondoltok a testileg, szellemileg sérült emberekről, ill. mi a véleményetek, hogy az intézetben élő sérült gyermeknek, vagy a kint élő szülőnek jobb-e?

Végül. Amikor kimentünk a késő esti, hideg levegőre, János is kijött velünk, akit nagymamája nevelt fel, mert szülőanyja eldobta magától. Rágyújtottunk, ő is kért a dohányból. Jánosnak csak egy keze van. Néhány dologban segítségre szorul, de amúgy ellátja magát. Ahogy ott kint álltunk, és látta, hogy fázom, azzal az egy kezével végigsimított a hátamon, ahogy gyermeket szokás, hogy kicsit felmelegedjék.

Aki maga is szűkölködik, az ad hamarabb.
Karácsony közeledtével kívánok Nektek is ilyen igaz adományt!

Szeretettel
János