Fullextra.hu - Sztolár Miklós: Van itt nekünk Amerika . . .

...A bankok feltöltése után osztódással szaporodni kezdett egy tipikus amerikai állatfajta, a menedzser. Közeledett a sebességváltás...,

Úgy látszik, ez hiányzott nekünk, hát, itt van. Vágytunk erre a világra, vagy csak a rendszerváltás előtti több évtizedes éheztetés következménye lett, hogy az ellenség keze betette a lábát?

Hogy is kezdődött? Természetesen hittel, a kisgyermek szeretetéhségével, 1956-ban. Hogy ott mit kaptunk az közismert. Rendben van, egyszer be lehet csapni az embert, ez még megbocsátható.

Jobb híján még mindig ittuk Amerika Hangját. A kisgyermek könnyen felejtett, ezt nagyban elősegítette, hogy Amerika időközben elsőszámú közellenséggé lépett elő, és egyben tiltott gyümölcs lett. Évek teltek el, már-már elfásultunk, ennek már úgysem lesz vége. Legnagyobb meglepetésünkre azonban kicsöngettek. Gyerekek, mehettek játszani!

Nehéz volt elhinni az első pillanatokban, hogy lassan kezd semmivé válni az addig oly szigorú útlevélrendszer, pedig így volt. A hatvanas évek végén – több mint húsz évvel a szerző halála után – az akkori szocialista táborban is megjelenhetett Mihail Bulgakov világhírű regénye: A Mester és Margarita.

Nem akarok részletesen belemenni a regény elemzésébe, bár szívesen megtenném, annyira a szívemhez nőtt. Ennél fontosabb, hogy alapmű. Most tekintsünk el a Jézus és Pilátus viszonyát felvillantó betétregénytől, a mágiától, a Mestertől, és Margaritától. Van itt egy momentum, aminek figyelembe vételével mindjárt érthetőbbé válik, hogy annyi más dolgon kívül, miért olyan jelentős mérföldkő az a tény, hogy ez a mű megjelenhetett ezekben az országokban. Végre itt volt a tükör, Bulgakov tükre. Ja, hogy a kép nem volt valami szép? Az már más kérdés, megesik az ilyen.

Megjelenhetett egy ilyen alkotás. Hogy is van ez? Megszánta a Tanítóbácsi a vasfegyelembe kényszerített gyermeket, vagy netán felismerve annak egyre aggasztóbb növekedését – gondolva saját jövőjére – megelőlegezte a bizalmat neki. Nem tudni. Netán ő maga is kényszerpályán mozgott?

Közeledett a szabadulás pillanata, egyre közeledett. Kádár János halála után csak kapkodhattuk a fejünket. Egyik miniszterelnök a másik után. Mindegyikük határozott volt, más kérdés, hogy homlokegyenest ellenkezőt hirdettek, pedig egy fészekaljból származtak.

Már tüntetni is lehetett, bár ez akkor még elég a kockázatos volt. A régi szép idők! De ne sírjuk vissza a múltat, ma is lehet olyan kockázatos egy átütő erejű tüntetés, mint akkor. Hitehagyottságra tehát semmi ok. Mi aztán éltünk is az alkalommal. Először Erdélyért indultunk hadba. Ekkor az Urak és Elvtársak már alaposan kimutatták a foguk fehérjét. A Dózsa György úton tömeg fáklyáival a Thököly úti román követség épülete elé kanyarodott. Itt volt aztán a meglepetés, vártak ránk, persze nem tárt karokkal. Plasztik-pajzsok sora zárta körül az épület bejáratát, a kerítést, félreérthetetlenül tudtára adva a követség hívatlan látogatóinak, hogy “Fejére szól, ki szót emel!” A kisgyermek azonban nem bírt magával, mégis szólt. Hite, önbizalma újra visszatért

Másik alkalommal a Vörösmarty teret – a gyanútlan járókelők nem kis meglepetésére – egyszer csak minden irányból motoros rendőrök lepték el, pillanatok alatt a szőnyeg alá söpörve egy kis csoportosulást. Verebekre ágyúval? Mire ez a nagy ijedtség? Mert, hogy unokatestvérem halálsápadtan tért vissza térről, azt még megértem. De állig felfegyverzett rendőrök hada? Nem túlzás ez?

Szóval játszhatott ugyan a gyerek, de néha azért tudatni kellett vele, hogy meddig mehet el. Ezt az új tanítómesterek, mind jól tudták. Mint, ahogy azt is, hogy kis hazánkban csak úgy vethetik meg lábukat, ha addig - általuk is - átkozott tőkésként jelennek meg újra a porondon.

Megvolt tehát a zavaros, lehetett halászni. Határainkon megjelentek az első hiénák. És, mint Kittenbergertől, a nagy afrikai vadásztól tudjuk, a hiéna az állatvilág legellenszenvesebb jelensége.

Kerek-, három-, vagy négyszögletű asztal, nem ez volt a kérdés, hanem az, hogy meg tudjuk-e, s főleg meg akarjuk-e védeni magunkat attól a minden oldalról várható gazdasági, belső hitet próbára tevő, szellemi támadástól, aminek egyértelmű jelei, még ugyan nem voltak, de a prognózist már akkor fel lehetett állítani. Most sem az asztal formája a lényeges, bár ezt sokan sajnos nem látják, vagy ami ennél sokkal szomorúbb, nem akarják látni.

Mi ez a támadás? Egyetlen szóval felelek: Amerika. Mondani sem kell talán, hogy nem elsősorban az Egyesült Államokra gondolok, hanem egy terjedőben levő életfelfogásra.

Az átmenet olyan sima, szinte zökkenőmentes volt, hogy egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy itt van a szép idegenek Szép Új világa. Először jött a munkahelyteremtő privatizáció. Valóban teremtett munkahelyeket, de mennyit szüntetett meg? És bizony a vezető pozíciókba sok helyen szép idegenek kerültek, mintegy importból, mi pedig itt maradtunk közép-, vagy alsó szinten a saját hazánkban.

A bankok feltöltése után osztódással szaporodni kezdett egy tipikus amerikai állatfajta, a menedzser. Közeledett a sebességváltás, megkezdődött a zsonglőrködés a kárpótlási jegyekkel. Ki jegyezhet részvényt, ki nem? Csak a jegy tulajdonosa, vagy meghatalmazott is eljárhat-e a nevében? Egy embert hányan hatalmazhatnak meg? És így tovább...

Míg a földi halandók napi gondokkal, vagy az előzőhöz hasonló problémákkal voltak elfoglalva, a fejük fölött szédületes tempóban folyt tovább a munkahelyteremtés. Ha annyi munkahely lenne nálunk, amennyit az ország magán-, és főleg külföldi kézbe adása ígért, azt hiszem, itt lenne az Eldorádó, ígéret földje persze itt volt.

Jöttek az első hiper-, szuper-, és még a jó ég tudja milyen marketek, minden volt, ami “szem-szájnak ingere”. A pihent agyú reklámszakemberek fantáziája ugyancsak meglódult ekkoriban. Ostobábbnál ostobább, nyelvünket megcsúfoló reklámokkal próbálták az amerikai sémát az időközben kamasszá serdült gyerekre erőltetni. Jött az üzlet, az üzlet, és az üzlet. Aztán meg a business, a business, meg a business. Ha átváltottunk egy – a háttérben már leosztott frekvenciájú – kereskedelmi televízióra, ott természetesen ugyanezt kaptuk. Na, de hogy a csapból is ez jöjjön? Nem volt túlzás ez?

E földi javakból jutott persze máshova is, például a mozikba. Terjedt a pattogatott kukoricának nevezett abrak. Végül is igazán jól illett az Új Világ legtöbb új filmjéhez. Most csak címszavakban írok, nem véletlenül, hiszen csak a tendenciára akarok utalni. Tovább folyt a kábítószerek terjedése, csökkent a közbiztonság, egyre tovább fejlődött a televíziós kultúra, és így tovább...

A gyermek példájánál maradva, mi ez, ha nem gyilkossági kísérlet. Súlyos szavak, tudom. Húzzuk ki lába alól a talajt, szorítsuk kényszerhelyzetekbe stratégiai játékainkkal. Itt már csak az a kérdés, hogy előre megfontolt-e, vagy nem, mert hogy egyik motivációja a nyereségvágy, azt hiszem, ez kitűnik az eddigiekből.

Talán furcsának tűnik, de a fenti gazdasági támadásoknál nagyságrendileg veszélyesebbnek tartom a lélektani, szemlélet-alakító támadást. Élj a pillanatnak!; Törtess!; Légy dinamikus!; Égesd magad két oldalról, minden eszközt megadunk hozzá!

Hogy 35 éves korodra a szemétdombra kerülsz? Ezen miért csodálkozol? Csak nem felejtettek el szólni neked? Senkit nem hibáztathatsz, ez benne volt a pakliban.

A pakli ezúttal egy lapot tartalmazott. Az előző javaslatok pedig kiválóak az egyén uniformizálására, ugye? És nem ez az egyik cél éppen?

Egy dolgot azonban eddig nem vettünk figyelembe, pedig igen fontos: a fiatalember magyar. Időközben ugyanis majdnem kész felnőtté vált a kisgyermek. Igaz, most már nincs annyira oda sem a - nem is olyan régen még áhított - Nyugatért, sem annak értékrendjéért. Szerencsére kifejlődőben van immunrendszere is, csak azok az átkozott mindennapos problémák ne lennének. Nincs sem ideje, sem energiája a lényeges dolgokkal foglalkozni, pontosabban a lényeg változott meg. Most a puszta létfenntartás a feladat.

A hazaáruló, alattomos támadás azonban így sem kerüli el figyelmét. A közbeszédben megjelenik a magyarkodás, a nemzetieskedés fogalma. Előbb csak fölöslegessé, formálissá, majd mellékessé válnak a nemzeti ünnepek. Lesajnálás lehet a része annak, aki akármilyen összefüggésben szóba hozza magyarságát. Sőt az is előfordul, hogy egyenesen veszélyes az illetőre, ha vállalja ezt a nyilvánvaló tényt.

Végül pedig ki kell mondanom, ami már a cím leírása óta egyfolytában a fejemben járt. Egyre többször jutott eszembe Szörényi Levente “Attila” c. rockoperájának egy részlete:

“Álomfelhő zsibbasztja népünk testét,
Ólálkodó konclesők várják vesztét!
Belső Erő emelje alvó karját,
ETELE ÚR találd meg néped útját!”

Úgy érzem, jó úton vagyunk.

- & -

További írásaim...