Fullextra.hu - Hadak útján II.

"Ne feledjétek, ez itt a ti földetek, ne, hogy ez a föld a hazátok. Én most elmegyek a hosszú útra őseink után, de te, jó népem, itt székelj!"

Hány sávos Hadak Útján vágtat Csaba királyfi?
(A mondavilág és a modern történelmi kutatások együttélése) II. rész.

Csaba halála után közel hetven, a letelepedés után nagyjából százhúsz évvel derült égből villámcsapásként érkeztek az avarok, felborítva (s a szó szoros értelmében felégetve) mindent, ami stabilitást és biztonságot jelentett e régióban — a status quo-nak vége volt. Ez a különös ázsiai náció, amely ugyanazt az utat járta végig, amit hajdan a hódító hunok, végül megtelepedett a Kárpátok övezte medencében, és rövid körbetekintés után arra a következtetésre jutottak, mely szerint tarthatatlan állapot, hogy az erdélyi sóbányák felett egy másik nép diszponáljon. Haderejükkel felvonultak a székelyek ellen. Igen: székelyek, mivel Csaba utolsó szavaival — jóllehet nem tudatosan — az új hazát nyert népnek rendhagyó módon új nevet is definiált: "Ne feledjétek, ez itt a ti földetek, ne, hogy ez a föld a hazátok. Én most elmegyek a hosszú útra őseink után, de te, jó népem, itt székelj!" Ez hatott. És a hunoknak e földön élő töredéke Csaba halála után másfél-két évtizeddel már székelynek nevezte magát.

Ez egyébként Csabának egy zseniális húzása volt. A mindaddig vándorló, legeltető-hódító életmódot folytató, a medencében csak kényszer hatására megülő félnomád hunokat ezzel a kultúrparanccsal visszavonhatatlanul letelepítette; átvezetvén őket végleg Ázsiából Európába, a bomló, kései ősközösségből egycsapásra a korai feudalizmusba, a történelmi fejlődésnek a klasszikus rabszolgatartó korszakát ezzel merészen átugorván.

Az ókor ugyanis időközben véget ért.

Alig több mint 20 évvel Attila halála után.

***

Az avarok váratlan felbukkanása nem kevés aggodalommal töltötte el a székelyeket. Egyszeriben zsúfolttá vált a történelmi színpad, szűkössé a különben oly szellős medence. Tartottak attól — s természetesen nem is minden alap nélkül —, hogy az avarok ugyanazt cselekszik majd velük, amit még nagy népként hajdan ők tettek Európa népeivel, vagy később Csaba a gepidákkal. Így hát mihamar békeküldöttség indult a hódítók elé, s egyezséget kötöttek velök, elismervén az avar fennhatóságot az egész Kárpát medencében, ideértve tulajdon szállásterületüket, az Erdélyi medencét is. Az avarok kimondták a kötésre az áment, majd visszavonultak országolni a csak imént hódoltatott pannon és szkíta területekre. Berendezkedtek, s azonmód nekiláttak birodalmat szervezni. Jobb az ilyesmin hamar túlesni, ugyebár.

Had s gyakorlat teszi a mestert. De leginkább hadgyakorlat.

A székelyek ezzel szemben rendkívüli elégedettséggel nyugtázták: sikerült fejökről a veszedelmet egy merész húzással elhárítani. Hogy az avaroknak mindkét keze telvék dologgal, s hogy ezek az újdonsült és felettébb harcias szomszédok épp végeérhetetlen ambícióikat élik ki most az ő közvetlen közelükben, az őket csak kevéssé izgatta. A pannon vidék Erdőelvétől igen-igen távol esik, gondolták a havasi atyafiak bölcs nyugalommal, így aztán az avaroknak jó ideig kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogysem a végeken randalírozzanak. Miért háborgatnák őket megalomán törekvéseikben? Építsenek maguknak birodalmat, ha az jó nekik. S miután ezt elkönyvelték, mintha mi sem történt volna, vitték tovább rendületlenül a maguk megszokott ügymenetét. Vagyis abszolúte szabadon kereskedtek továbbra is a sóval és a fával.
Az avarokról gyakorlatilag tudomást sem vettek.
Aki nincs ellenünk, az tuti, hogy velünk van... Vagy békét kötöttek egymással, nem? Ők teljes nyíltsággal, a józan reálpolitika gyakorlása minden ismérvének birtokában leszögezték azt, amit épeszű ember amúgy sem vont volna kétségbe, hogy az avarok az erősebbek. Legyenek hát azok. Székely részről ezzel le is volt zárva a téma.

Mint azonban később kiviláglott, az avarok korántsem óhajtották pusztán ezzel az üresen zörgő jogi formulával beérni. Valami kézzelfogható előnyét is akarták látni végre előnyös helyzetüknek.

S kezdődtek a félreértések.

S a félreértésekből támadnak mindig a háborúk.

***

Mint azt mondottuk, a székelyek továbbra is teljesen szabadon házaltak a régióban portékáikkal, a bevételt teljes egészében zsebre vágva, akárcsak eleddig. Az avaroknak ez most már szemet szúrt. Az ő elméletük szerint a hűbéres nép köteles valamennyi hozzájárulást leperkálni a hűbérúrnak. Ezt persze nem késtek közölni a székelyekkel. Azok viszont valamiért mégsem siettek magukévá tenni ezt a szerintük kisiklott gondolatmenetet, és váltig csodálkoztak: hiszen a békekötésnél pénzről árva szó sem esett. Az avarok egyelőre türtőztették magukat. Megpróbálták a székelyeknek világos szóval a szájukba rágni, hogy ez a mai (elanyagiasodott) világban már annyira triviális, hogy ők ezt egyszerűen feleslegesnek tartották külön pontban is megemlíteni. Értelmetlen dolog tehát további áldatlan vitával tölteni az amúgy is drága időt, érveltek az avarok: a székelyek letejelik szépen a sókereskedelemből származó haszon felét, ámde üstöllést, és már egálban is vannak.
Ám a minden más esetben oly fürge felfogású székely kobakok most makacs fafejűséget mutattak. Az avar érveléshez elképedt, konok módon értetlen arcot vágtak, és csak a fejüket rázták. Mire az avarok hasonlóképpen csóválták a magukét: ez nincsen így jól. Valamit tenni kell. A székelyek máris kigondolták, hogy mit: bár ez a nemzetközi jog durva megsértésének számított, holmi légüres térbe enyésző ellenérvek helyett az álláspontjukhoz makacsul ragaszkodó követeket rövid úton őseik után küldték. Szarban érezték magukat, az idő sem nekik dolgozott — hát improvizáltak. Majd kiélezték fokosaikat és várták a további fejleményeket.

Aki szelet vet, csak vihart arathat.

Az avaroknak az eset természetesen a fülükbe jutott, és módfelett felháborodának e hitvány jogszegésen.

Ismét felvonultak a Székelyföld ellen.

A székelyek megint csak fogadóbizottsággal várták őket: most már a teljes székely haderővel.

A számbeli fölény magától értetődően az avarokat erősítette — ezt a székelyek is látták, s tudták jól, valamit ki kell eszeljenek ennek ellensúlyozására. Végül is a had vezetésének hálátlan feladatával megbízott székely vezérnek, Karancsnak eszébe villant egy érdekes lehetőség...

Eleinte elhessegette magától a rendkívül kockázatosnak tűnő ideát, de végtére is jobbat kiötölni nem tudván úgy döntött, megkísérli azt kivitelezni a gyakorlatban.

Fantasztikus ötlete a pszichológiai hadviseléstörténet gyöngyszeme volt: lélektani fölényt kell kivívni az ellenség felett, majd ennek vonzataként a tényleges harcászati győzelmet. Mivel az avarok és a székelyek távolról ugyan, de rokonnépek voltak — mindkettő egyazon ázsiai régióból indult európai körútjára —, termetük s arcvonásaik felületesen szemlélődve azonosnak volt mondható. Nyelvük szintúgy hasonlóképpen fejezte ki a gondolatokat, csupán a székelyeké finomult az eltelt idők során lágyabbá — az avar nyelvezetben még tartotta magát a keményebb torokhangzók dominanciája. Ez egy kis gyakorlással és odafigyeléssel elsimítható különbségnek tűnt. A lemészárolt avar követek sebtiben rendbeszedett ruháit most Karancs által kiválogatott harcosok öltötték magukra, hozzá avar módra felfegyverkeztek. Egy a székely fül számára kissé furcsának tetsző avar szöveg bemagolása és a vezér ötletének meghallgatása után ezek a harcosok egyesével-kettesével átszivárogtak az avar táborba, s ott a lehető legcsendesebben — már amennyire ez egy győzelemre készülő, izgalomtól fűtött tábor légkörében elképzelhető —, tehát a lehető legszerényebben meglapultak. Várták a maguk idejét.

Karancs ezalatt seregének általa leginkább megbízhatónak tartott embereit sátrába hívatta, majd megfelelő kioktatás után dolgukra küldte őket. Egy részük visszatért a tábortüzek mellé, majd ott leheveredve és a kumiszt — mértékkel! — kóstolgatva, eltűnődtek a végrehajtandó feladaton.

Az arcukról semmit sem lehetett leolvasni.

Másik részük felszálló köd gyanánt illant el a táborból, és hogy mit csináltak s mit nem, azt a többiek — már a beavatottakan túl — nemigen tudták. Karancs ezután forró imákban fohászkodott Arany Atyácskához, a Hadak Urához, valamint a már rég meghalt Hunor, Bendegúz és Etele fejedelmek lelkéhez, hogy segítse őket a merész terv végrehajtásában, fegyvereiket vezesse győzelemre, ellenségeiket és azok minden tervét pedig rontsa meg.

Csaba lelkéhez nem fohászkodott. Csaba segítségét más módon óhajtotta igénybe venni.

*** (bef. köv.)