Fullextra.hu - Nagy hazugságaim

Emlékezetem szerint az első nagy hazugságomat ötéves koromban követtem el, amikor felgyújtottuk a házat szilveszter körül, és azt hároméves öcsémre fogtam.

Őszinte emberi mivoltom, amely József Attila megfogalmazásában igazán gyönyörűen hangzik, talán már a beszéd teljes elsajátításakor megszűnt.
Persze, lehet, hogy már hamarabb, mikor éhséget színlelve a második cumisüveg nem kellő gyorsaságú számba illesztésekor üvöltöttem.
Az eredménye megvolt. Szép, nagydarab gyerek, azután felnőtt lettem. Ehhez pedig hazugság kellett.(?) Ha nem vagyok cseles, akkor cingár, nyeszlett maradtam volna. Ki tudja…
Emlékezetem szerint az első nagy hazugságomat ötéves koromban követtem el, amikor felgyújtottuk a házat szilveszter körül, és azt hároméves öcsémre fogtam.
Abban az időben nem sok szórakozásunk volt.
Szüleinknek sem, ezért mentek el a kis üdülőhely mozijába. Mi maradtunk öcsémmel megfürösztve, pizsamában, hálóingben. Aludni nem volt kedvünk. Elővettük a szekrény tetejéről a maradék karácsonyi gyertyákat, sorba állítottuk a cipősdoboz fedelében és meggyújtottuk. Főleg én, mivel én voltam az okosabb. Mindezt a vetett ágyban, a vattapaplan tetején.
Szerencsére a nagy füstre felébredtem.
Mivel be voltunk zárva, a nyitott ablakon keresztül kiugrottam a méteres hóba, és hálóingben átszaladtam a szomszédokhoz. Józsi bácsi jött, egy kancsó vízzel lelocsolta az égő paplant, öcsémet, aki még aludt, áthozta magukhoz.
A filmvetítést félbeszakították. Bemondták a hangosba, hogy „Kissék menjenek haza, mert a gyerekek felgyújtották a házat”.
Apám kissé ideges volt, pedig gyorsan hazaértek. Szokás szerint a két fiúnak feltette a kérdést, hogy ki a tettes.
Látva a következmények súlyát, azonnal mindent hároméves öcsémre hárítottam. Apám nem igazán lett meggyőzve, mert nem hagyta abba a verést, míg a nadrágszíj kellő nyomot nem hagyott a textil alatt a fenekemen.
Hazugságomnak annyi eredménye volt, hogy öcsémet is meggyapálta. Meg az, hogy hetekig nem engedett egy asztalhoz ülni vele.
Sokáig, kamaszkoromig nem tudtam űberelni ezt a ténykedésemet. Apróbbak mindig voltak, meg vannak, de ezek súlyát sokáig nem fogtam fel.
Középiskolában néha sportot űztünk szegény Cseláknál, az orosztanárunknál a jelentésből. Ha oroszul exkuzáltunk, többnyire elfogadta azt. Általában így folyt le ez a dialógus az óra elején:
- Tovaris ucsítyel! Ja bül bólen – így a diák.
- A sto tü bolen ?– szólt a részletekig menő kérdés a tanár úrtól.
Utána természetesen magyarul ment a csevegés, mivel Cselák nem erőltette, a diák pedig képtelen volt Puskin csodás nyelvének gyakorlására. Itt jöttek a hazugságok… Megegyeztünk az osztályban, ki jelent, meg mit. A lányok előtt az számított, milyen ötletes exkuzálással jöttünk elő.
- Tanár úr kérem, én diszkoszt dobok, és a sportorvoshoz kellett mennem tegnap délután, és nem tudtam készülni – jelentettem.
- Jól van, ülj le – aztán kis morfondírozás után: - Én annak idején halomra hajigáltam a diszkoszt, mégsem mentem sportorvoshoz! – legyintett.
Elhittük, mert szép, nagydarab ember volt. Hatalmas pofonokat tudott adni a renitenskedőknek. Nekem is jutott belőle. Persze, otthon nem mertem elmondani, mert apámtól kaptam volna a többit. Manapság… Egyébként szerettük az öreget. Semmi humorérzéke nem volt. A piát szerette. Az volt a veszte. Tanári pályafutása előtt fogóember volt a cirkuszi trapézon. Besöröztek, leestek. Társáról sosem beszélt.
Később, ifjúi koromban jött a nagy hazugságok tömkelege.
Igen, a lányok…
Ha azt rebegtem, hogy szeretem, később kiderült az ellenkezője, és kirúgott. Ha nem mondtam, akkor meg nem hagyta magát. Szóval mindegyiknek mondtam. És vagy hagyta, vagy nem hagyta...
Az első igazi nagy szerelmemnek nem hazudtam. Tényleg nem! (Sokáig…) Azután kiderült, hogy többeknek hisz még énmellettem…
Legyen őszinte az ember?
Persze, most a hazugságról van szó…
Az igazi, az örökké tartó, legnagyobb szerelmemnek (feleség) nem hazudtam (az igen kimondásakor). Bizonyíték rá, hogy több évtizede együtt vagyunk. Gyerekek, unokák, minden, ami kell a boldogsághoz.
Igaz, ezt nem csak magamnak köszönhetem. Feleségem végtelenül türelmes és nem igazán gyanakvó, nem túlzottan kíváncsi… Így nem kellett sohasem hazugságba keverednem. Ha mégis, azt nagyon meggyőzően, hitelesen adtam elő (eddig). Többet nem mondok erről, mert mindig elolvassa az írásaimat, miközben a hibákat kijavítja benne.
Szóval, házasságom alatt igazán nagy hazugságokról nem tudok (akarok) beszámolni. Mert nincs is! Meg nem volt, meg nem lesz! Bizisten! Vakuljon meg aki nem hiszi…
Azért volt néhány, de említésre méltó csak talán egy.
Ezek az orvosok, hiába a mindenféle diagnosztikai eszköz, a betegtől akarják megtudakolni, mi is a baja? Hát tőlem nem. Találja ki, azért tanult csomó ideig!
Rohadtul fájt a hasam. A körzetes elküldött a sebészhez. Nyomkodott! Én azonban nem ott mondtam, hogy fáj, ahol tényleg. Höhöhö… Találja ki!
Három nap múlva perforált vakbéllel feküdtem a műtőasztalon.
Érdekes élményem volt műtét közben: Felszálltam, mintha le sem lettem volna szíjazva. Kellemes zene kíséretében álltam meg a felhők fölött. Ott egy szakállas, szerintem nálam még öregebb pasi mosolygott rám, kezében egy nagy pincekulccsal.
- Jó, hogy itt vagy! Hogy érzed magad kedves druszám? – szólított.
- Köszönöm, nagyon jól! – hazudtam, pedig mintha kést vágtak volna a hasamba, úgy fájt.
- No akkor eredj vissza, ha neked így jó!
A kórházban még kihevertem egy hashártyagyulladást is. Nem hazudtam többet ott, igaz többé egy orvos sem kérdezett, nem is igen szóltak hozzám. Gyanítom miért.
No persze, ha az öregnek őszinte vagyok, akkor ott tart? Vagy mi? És akkor, és aztán?
Most már igazán nem is tudom, érdemes-e (nagyot) hazudni.

2008. január 16.