Fullextra.hu - Találkozó, s akkor tavasz gyúlt...

...hogy mennyivel többet ad így élőszóban, az mind ott tükröződött az arcunkon, a lényünkön, a teremben: egy-egy szem csillogásán,...

"Elkezdtünk szállingózni, mint a kései hó, mely már érzi a tavasz közeledtét, de mégis lehull, mert bár tudja, hogy nem fog megmaradni, mégis részese szeretne lenni a csodának.
Azt hiszem, beszélhetek többes számban, amikor azt mondom, hogy mindannyian adni jöttünk, mégis sokkal többet kaptunk... Természetesen nem is mégis, hanem így, hiszen a sok kis különböző virágszálból állt össze a tarka koszorú, mely a szívünket, és az estet díszítette.
És persze voltak, akik már az "érkezés" előtt a termet díszítették, aprólékosan: mindent el-, ki-, és felpróbálva. Ezzel mintegy a vázát adva találkozónknak, amit később megtölthettünk élettel.
Majd elkezdődött az est...
Nem vagyok a részletezés híve, ebből kifolyólag nem az előadókról, és az előadásaikról szeretnék néhány szóban megemlékezni, hanem sokkal inkább a hangulatról, az apróbb rezdülésekről, ugyanakkor mégiscsak Rólunk, a közönségről.
Nagy volt a repertoár: dalok keltek szárnyra, verseket olvastunk, szavaltunk, illetve előadtunk, prózák kerültek terítékre, és még a képzőművészet is képviselte magát köreinkben. Ez a színes kavalkád járult hozzá a közönség odaadó figyelméhez (a kisebb mocorgásoktól jóindulatúan eltekinthetünk). Hogy mennyivel másképp hat egy érzés, egy gondolat, egy írás, hogy mennyivel többet ad így élőszóban, az mind ott tükröződött az arcunkon, a lényünkön, a teremben: egy-egy szem csillogásán, egy félrecsúszott ajak görbületén, egy-egy kézfejen, amint a másikat keresi, majd összeölelkeznek, lábak ringatásán, a csenden, majd a köszönetnyilvánító tapsokon. Egy szívként dobbant a társaság.
Majd elkezdtünk elszállingózni, de már nem úgy, ahogy jöttünk. Többek lettünk. Szívünkben egy csöpp tavasz gyúlt, s átadtuk magunkat a légnek, kedves emlékekkel, és remélve, hogy nemsokára visszatérünk."

Megborzongtam. Miért? Olvasom ovobácsi eme megemlékezését a találkozóról. Mintha szívemből, szívünkből szólt volna. Egyébként ő az Ákos. Hogy miért hívom néha Atyámnak? Ennek is megvan az oka. Most nem mondom el. Tudod mit? Egyszer gyere el közénk.

Gondolkodtam már azon, hogyan meséljem el neked, mint külsősnek, milyen is volt ez a találkozó. Hiszen még nem ismersz minket. De erre olyan kevés a szó...
Tudod, ha nagyon egyszerűen nézzük, itt van néhány ember, aki verselget. Vagy prózát ír. És aki úgy gondolja, szeretne ezáltal adni valamit. A többieknek, a portál tagjainak, a többi embernek, a világnak. Publikálunk, aztán összejövünk, felolvasunk.

Hogy milyen emberek járnak ide? Sokféle. Fiatalabb, idősebb is. Nő, férfi. Nem ez a fontos. Hanem nézz majd végig az arcokon! Mind mosolyog, mindegyik szempár tele érzelemmel. Igen. Egy nagyon jó helyen vagy, emlékezz csak a villamoson és a metrón semmibe meredő, üres tekintetekre. Ami miatt már esetleg nem szerettél emberek között lenni.

Ha lelkiismeret-furdalással jössz, úgy érzed, mintha elhanyagoltad volna a barátaidat? Olyan régen nem írtál, nem nevettél? Mint jómagam. Most is úgy érkeztem, hogy egy régi darabot adok elő?
Amikor belépsz, akkor érzed, nem számít. Itt akkor is a keblükre ölelnek, ha nem is adsz elő, akkor is szeretni fognak, ha csak csendben meghúzódsz a hátsó sorokban. Nincs kell, nincs muszáj. Művészet van, érzések, rímek, dallamok röppennek fel a levegőbe, akkor is ott keringenek még, amikor a szó már elhalt. Taps van, elismerés, nevetés.

Olyan sokfélék vagyunk. Egyben azonosak: itt mindenki a szívét hozta el, egy nagy darabot önmagából. Van, ki félve, újoncként áll ki. Szégyenlősen szaval. Van, ki már rutinos öreg rókaként, teljes átéléssel, énekkel kísérve. Ki olyan őszintén és lélekben tán olyannyira csupaszra vetkőzve, hogy szemüveget kell törölgessen közben. Ki remegő kézzel tartva a papírt, fogadalmakat olvasva, határtalan nevetésre késztetve az egész társaságot.
Van, ki gitárral, kottaállvánnyal. Ki papírral, ki papír nélkül, ki telefonból felolvasva, igen, ilyen is volt. Ki állva, ki ülve. Ki hosszú prózát hoz, ki rövid, de annál többet mondó versikét. Van, aki egy másfajta kifejezési módját az érzelmeknek. Rajzokat.
Aztán volt most ott egy kisfiú is. Első osztályos, még alig látszott ki az asztal alól. De őt is megérintette a varázs. Képzeld, kiment és énekelt a sok ember előtt.
Van, aki családi anekdotáit meséli, elriasztva az esküvőtől a leendő menyasszonyokat. Van, aki születésnapost köszönt egy dallal, a kis herceget ajándékozva mellé.

De hisz mindannyian ajándékozunk. Egymást és magunkat. Magunkkal és a többiekkel. Azzal, hogy itt vagyunk, hogy találtunk egy olyan békés kis szigetet ebben a rohanó világban, ahova jó hazatérni. Igen. Ezt fogod érezni. Hogy hazaértél.
Azt mondod, nem mondtam neveket? Nem is akarok. Gyere el személyesen. Ismerd meg őket. Ismerj meg minket, Fullextrásokat. Talán velünk szebb lesz majd a világ."