Fullextra.hu - Hétköznapi történet

Az újságíró vigyorogva figyelte, amint a kisnyugdíjas elröpül mellette, és megállapította magában, hogy parizert és tejeskávét reggelizett.

HÉTKÖZNAPI TÖRTÉNET

Imádom ezt az életet! – vigyorgott a tükör előtt az újságíró, és elhatározta, hogy – habár hétfő van, reggel hat negyvenöt, és a hőmérő mínusz tíz fokot mutat - ma jó kedve lesz.
Dudorászva keresgélte a borotváját a fürdőszobában, és a tükörből a barátnője tegnap esti tekintete kacsintott vissza rá. Okos mosoly. Nem túl szép, de halálosan szerelmes, és az ilyet meg kell becsülni a mai világban. Egy kényeskedő plázacica szőke feje amúgy sem menne a sötétbarna tölgyfabútorához. És ez a drága lény, aki most ott szuszog a szomszéd szobában, tegnap elfelejtette kitisztítani a borotvát, miután megszabadult lehetetlenül hosszú lábszőrzetétől. Szeret - gondolta az újságíró, és a csap alá tolta a borotváját.
Az öltözködésnél nem talált fekete zoknit. Percekig kotort a fiókban, de nem akadt a kezébe, csak micimackós, csíkos, és pajzán kisördögöket ábrázoló. Hamarosan az egész fiók beltartalma a padlón hevert, és az újságíró meglepve tapasztalta, hogy rengeteg zoknija van. Ha eladná őket a piacon, gondolta, s mindegyikért csak egy százast kérne, akkor is összejönne az önerő álmai autójához. Végül kiegyezett egy halálfejesbe, amire jótékonyan ráengedte hosszú nadrágszárát, és már csak azt kellett elintéznie az égieknél, nehogy egy szemfüles kollégával ültessék szembe az értekezleten. Aztán elégedetten magára kanyarintott egy fura színű inget, miközben a tekintetével a világítós számlapú óra után tapogatózott a sötétben.
A zoknivadászattal úgy elszaladt az idő, hogy nem maradt ideje reggelizni. Sebaj, gondolta, úgyis le kell adnom pár kilót. Aztán más jutott az eszébe. „Hát mazochista vagyok én, amikor ott az a jó kis pékség a szerkesztőség mellett! Ott lehet ám csak igazán jó csokisfánkot meg lekvárosbuktát kapni!”
A buszmegállóba érve még mindig volt valami az arcán a reggeli vigyorból. Mélyen átérezte kiváltságos helyzetét, mely szerint volt munkája, ebből kifolyólag tudta fizetni az albérletét, és a buszmegálló, ahonnan minden reggel munkába indult, közel volt az induló állomáshoz, így ő még mindig felfért a buszra. Nem úgy, mint azok, akik egyetlen megállóval laktak csak távolabb.
Hat és fél perc fagyoskodás után jött is a járata. Megvárta, amíg a népek felpréselik magukat a keskeny, de azért még középen korláttal is elválasztott lépcsőn, aztán ő is fellépett. Egy kisnyugdíjas, karján a legszúrósabb fenyőfajtából készült koszorúval, egy kismama és egy hatalmas táskát cipelő gyerek ádáz közelharcot folytatott az egyetlen szabad ülőhelyért. Az újságíró átpréselte magát köztük, be a forgóba, és tette ezt annak tudatában, hogy a következő megállótól a városközpontig moccanni sem lehet majd. Közben azon tűnődött maradék vigyorával az arcán, hogy vajon miért olyan fontos annak a kisnyugdíjasnak a koszorújával hajnalok hajnalán, ne adj Isten, nyitás előtt odaérni a temetőbe. Mi készteti arra, hogy alvás helyett tülekedve tömegközlekedjen a temető felé, hétfőn reggel mínusz tíz fokban. Kajánul arra gondolt, hogy kár az a nagy sietség, hamarosan úgyis annyit lehet majd ott, amennyit csak óhajt. A kisnyugdíjasnak egyetlen mentsége lehet a korai buszonlevésre: a kóros álmatlanság. Istenem, de rosszul is van berendezve ez az – egyébként vidám – élet! – sóhajtott magában az újságíró. Aki szívesen aludna, annak kelnie kell, és mire a sok tízéves munkával együtt vérünkké válik a koránkelés, lejár a szavatosságunk. Már csak idétlen koszorúk hajnali cipelgetésére, és a munkába sietők bosszantására telik a koránkelésünkből!
Aztán tekintete a táskát cipelő kisdiákra tévedt, aki már két másik társával megszaporodva nagyban szakértette egy számítógépes játék lövöldözős jelenetét. A gyerek arcán szemüveg, a márkás táska dőlésszöge kezdődő gerincferdülést sejtet, pedig a gyerek nem lehet több nyolc-kilenc évesnél. A lába már most akkora, hogy az újságíró szégyenkezve húzta beljebb a maga negyven és felesét. A nagylábú, gerincferdüléses kissrácon márkás a hatalmas cipő, mint minden egyéb ruhadarab. Az újságíró nem értette, miért csinálnak a gyerek szülei presztízskérdést a srác játszóruhájából. Úgyis szétszaladgálja azt a cipőt, ha meg nem, mert mondjuk a számítógéppel lövöldözik egész délután, akkor meg kinövi. Olyan piti kis dolog ez a márkaflanc az élet nagy dolgaihoz képest, gondolta az újságíró. De, hát legyen nekik. Valamiből a márkakereskedőknek is élni kell. A súlyos táskát csak egy pillantásra méltatta. Lenézett a kezében lapuló vékony mappára, és egy pillanatra őszintén megsajnálta a kissrácot. Nosza, adjunk egy esélyt a lúdtalpnak is! És az újságíró látta, hogy az a gyerek húsz év múlva egy reggel ugyanehhez a buszhoz kitereli a saját, szemüveges, lúdtalpas, gerncferdüléses leszármazottait.
Szeme átsiklott a terhes nőre, aki ott csüngött nem messze tőle valamelyik kapaszkodón a kisnyugdíjas szúrós koszorúja felett, és próbálta életben tartani a gyermekét. Hatalmas levegőket szedett magába. Nyugi – üzente szemével az újságíró –, nem fogsz elesni. Ebben a tömegben képtelenség. És úgy is volt. Amikor a nő elkékülő ajkakkal elengedte a kapaszkodót, a mögötte álló testes biztonságiőrnek fel sem tűnt, hogy pár kilóval nehezebb lett. Az újságíró arra gondolt, hogy ez csak rosszabb lesz, ha megszületik a gyerek, aki már magzat formájában meggyőződhetett a tömegközlekedés minden előnyéről és hátrányáról. Pár hónap múlva ez a nő ádázul próbálja majd egyedül beemelni a dögnehéz babakocsit a buszba, miközben kétségbeesett pillantásokkal bombázza a körülötte állókat.
A busz közben megállt a temetőnél, és a kisnyugdíjas, aki eddig állni nem bírt, most kilőtte magát az ülésből, és szúrós koszorújával a kezében száguldani látszott a kijárat felé. Útközben, koordinációs készségek meglehetős hiányában, telibe kapta a biztonsági őr morgó kutyáját a koszorújával. A kismama leszakadt a kapaszkodóról, és az ülésbe tette magát leendő gyermekével. Az újságíró vigyorogva figyelte, amint a kisnyugdíjas elröpül mellette, és megállapította magában, hogy parizert és tejeskávét reggelizett. A biztonságiőr rászólt a kutyára, aki minden igyekezetével azon volt, hogy elállja a szalámiszagú kisnyugdíjas elől a lépcsőt, persze hiába. A kutyának csak pár tűlevelet sikerült lehorzsolnia a koszorúról, de a kisnyugdíjast már semmi nem akadályozhatta meg. Elszántan siklott maradék koszorújával a temető hívogató bejárata felé.
A városközpontban a busz kiokádta magából a tarka tömeget, és az újságíró szinte hallani vélte, hogy a busz kéjesen felnyög a megkönnyebbüléstől. Útját a pékség felé vette. A friss, meleg péksütemény gondolata megelégedéssel töltötte el a lelkét. Visszatette a vigyorát az arcára, és belépett. A szemével már jó ideje rágódott egy túrósbuktán, mire a pult mötött ásítozó festett-szőkeség megkérdezte tőle, hogy mit óhajt. Az újságíró képe felderült a várakozásban, és bizalmasan belekezdett mondandójába.
- Mikor legutóbb itt jártam, nagyon finom volt a csokisfánk, de látom, az már elfogyott. Viszont itt ez a kétféle új lekvárosbukta. A meggyes meg az áfonyás. Igazán nem tudok dönteni. Maga melyiket ajánlaná?
- Nem tudom – vont vállat a szőkeség unottan.
- Nade, mégis! – az újságíró nem adta fel – Tudja mit, magára bízom!
- Ha rám bízza, akkor ma nem reggelizik lekvárosbuktát – felelte rezignáltan a szőkeség, és egy kis érzelem villant az arcán – Mindkettőt egyformán utálom.
- Négy túrósat kérek – döntött az újságíró – És magának is szép napot.
Amint belépett a szerkesztőség hatalmas üvegajtaján, mely tekintélyt kölcsönzött az épület valamennyi dolgozójának, ismét szétáradt benne a fontosság tudata, és már nem gondolt többé a kedves, festettszőke eladólányra, aki minden bizonnyal csak egy alulfizetett alkalmazott valaki másnak a boltjában, és semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy hétfő hajnalban mosolyogva lekvárosbuktákat ajánlgasson, amiket egyébként is ki nem állhat. Az irodába menet majdnem frontálisan ütközött az ügyeletes takarítószemélyzettel Marika néni személyében. A reggeli vigyor árnyékával az arcán így szólt a takarítóhoz.
- Marika néni kedves, ugye nem tetszett kihúzni a konnektorból a számítógépet?
- Kihúztam gyerekem, mert világított az a kis piros lámpa. Vagy zöld?
Az újságíró nyugodt ember volt, sőt a horoszkópja szerint mamlasz és melankóliára hajlamos, de abban a pillanatban rá tudta volna borítani a felmosóvödör tartalmát Marika néni frissen ondolált fejére. Amúgy is lassú az internet, de ha kihúzzák a konnektorból a gépet, akkor ugye egyenesen semmilyen. Tehát lőttek annak az olasz zenei ritkaságnak, amivel ma este akarta elkápráztatni a barátnőjét. Direkt ezért nem vették meg súlyos ezresekért a boltban két nappal ezelőtt, mert az újságíró megígérte neki. Hiába, most minden fillérre szüksége volt. Nem akart örökké egy lepukkant albérletben tengődni. Mindegy, gondolta, hazafelé veszek neki egy akciós bonbont a közértben és mellékelek egy „bocs drágám” cédulát. Meg fogja érteni.
Az íróasztalán már ott várta a postája, meg a kupac tetején egy kis kézzel írott cédula, ezzel a szöveggel: „Elfogyott a kávé, te vagy a soros. Puszi.” Megfordítototta a lapocskát, és a tetejére firkantotta: „Igyatok teát, hiénák. Puszi.” A lapocskát átcsúsztatta a szomszédos iroda ajtaja alatt, majd visszasétált a kupacához. A maradék vigyor akkor mállott le az arcáról, amikor meglátta a levelek közt a több tonnányi színes szórólapot. Az újságíró szerette a természetet. Szelektíven gyűjtötte a hulladékot, nem vásárolt tetrapackos csomagolásban, nem vett élő fenyőfát karácsonyra, és egyszer a kirúgatás veszélyét bevállalva hazavitt egy töröttszárnyú varjúfiókát az albérletébe. Érthető, hogy gyűlölködve, és a tehetetlenségtől dühösen állt eme ízléstelen, össznépi befolyásolóeszköz kupacai előtt, melyek nap mint nap tonnaszám ömlöttek kifelé a postaládájából, s kísértették még itt a munkahelyén is! Összeszorult a gyomra, ha arra gondolt, hogy az ő ölelnivaló fáinak, melyek szerinte a természet jogos örökösei, és a földi élet szabályozói voltak, ilyen haszontalan formában, ilyen csúfosan kell a szemetesben végezniük. Persze, az ő pénzéből. Mert az ingyenes szórólapok árát, meg azt, hogy valaki kéretlenül bedobja a postaládákba, az illetékesek úgyis megfizettetik valakivel. Az újságíró fogta a szórólapokat, keresztet vetett, aztán az egészet úgy hajította ki a szemétbe, hogy a kupac nyekkent egyet a kosár oldalán. Az akciós pármai sonka, a libreszbetét és a pszichiátriaellenes vallási irányzatot népszerűsítő kidvány ölelkezve hullottak vissza a padlóra a teli kosárból. Jobb lábával becélozta a szökevény papírosokat, és egy jól irányzott rúgással beküldte az egészet a radiátor alá. „Kihúzta a gépet, pedig direkt megkértem – gondolta –, csináljon valami jót is a pénzéért!”
Keze már a levelek közt matatott, majd kihúzott a kupacból egy fekete keretes borítékot. Egy távirat volt. Forgatta, nézegette , aztán érezte, ahogy egész testében remegni kezd. A betűk, mint valami aljas kígyó kúsztak kifelé a borítékból a szemén át egészen az agyáig, hogy egy pillanatra megbénítsák a szívét. A távirat tárgyilagosan közölt egy helyet és egy időpontot, ahová elvárják annak jogcímén, hogy a ceremóniához tartozó név egyik gyerekkori pajtásához tartozott. A könyökét megtámasztotta az asztal szélében, és a kezébe tette a fejét. Már esze ágában nem volt vigyorogni. Emlékezett a barátjára, aki két kiskorút és egy fiatal özvegyet hagyott hátra, mert megpróbált kiegyenesíteni egy kanyart az új kocsijával. Pedig, hogy irigykedett rá! Már a gimnáziumban egymás kezét fogták, és folyton csókolóztak a nagyszünetben! A lány nem is vitte tovább, csak egy érettségije van, amivel vagy felveszik valahová dolgozni, a két kiskorúja mellett, vagy nem. Feltéve, ha képes lesz ép ésszel túltenni magát a tragédián, és betörni a munkaerőpiacra. Öregem, te is csak rontod a statisztikát – gondolta. Hát hogy jössz te ahhoz, hogy nyugdíjkorhatár előtt majd huszonkét évvel kihúzod a nyakad a hurokból, és a feleségedre hagyod az egészet! Mit ér most az esküd, amit az oltárnak adtál? Jóban-rosszban! Öregem, tudod te, mibe van ma egy tisztességes temetés? Hiszen még harminckét havi törlesztőrészlet van a házatokon, és a nagyobbik most fog iskolába menni! Arról nem is szólva, hogy jönnek az ünnepek, meg minden. Hát, jól elintézted nekik, pajtás. És nem tudta, hogy melyiket sirassa jobban, a holtat, avagy az élőt.
Az újságírónak már egy morzsányi vigyor nem sok, de annyi sem volt az arcán. Azt hitte, a mai napon rosszabb már nem történhet. Hátradőlt a székében, és görcsösen lazítani próbált. Tapasztalatból tudta, ha a bosszantó dolgok elérnek egy pontig, ahonnan már nincs tovább, akkor utána rendszerint helyreáll a világ egyensúlya körülötte, ha ad magának egy kis időt, és kivárja. Már épp kezdte volna beleélni magát egy karib-tengeri napozásba, amikor megcsörrent a telefon, és a barátnője izgatottan lihegte a kagylóba.
- Szia, édes, nem fogod elhinni, mi történt!
A tenger hullámai úgy húzódtak vissza a falba, mintha soha ott sem lettek volna, és az újságíró visszazökkent a valóságba. Döbbenten hallgatott, és már azt is elfelejtette, hogy valamikor a nap kezdetén tett egy ígéretet magának, miszerint ma jó kedve lesz.
- Ne kímélj – mondta, miközben kihúzta a naptárában a barátja temetésének napját.
- Most jövök a nőgyógyásztól! Tudod, mit mondott? Azt, hogy terhes vagyok! Gyerekünk lesz, Macikám! Gyerekünk lesz!
Mondd, hogy ez nem komoly – visította az agyában egy túlélő gondolat, de a telefonba csak ennyit mondott:
- Hát ez... igazán remek – és leejtette a kagylót.
És az újságíró lelki szemei előtt felderengett, ahogy a barátnője hamarosan a nagy hasával csimpaszkodik majd kétségbeesetten egy busz kapaszkodóján. Pár hónap múlva pedig halált megvető bátorsággal vonszolja fölfelé a keskeny lépcsőn a dögnehéz babakocsit és a bevásárlószatyrokat a negyedikre. Évek múltán pedig a szemüveges, gerincferdüléses, és lúdtalpas fiacskája ott ül majd a számítógépnél, és játszik a legújabb lövöldözős játékkal, amit akciósan szereztek be neki a piacon. Cipeli majd a tonnányi táskáját, és irigykedni fog a barátjára, mert annak már a gimiben lesz barátnője. Ha le is diplomázik mint ő, mit fog csinálni? Majd vesz egy jó nagy, mérges kutyát, s azzal felveszik biztonsági őrnek.
A lánya pedig szőke lesz, pedig a családban sem anyai, sem apai ágon egy fél szőke rokont nem képesek felmutatni. De a lánya akkor is egy szőke fürtökkel keretezett arcot fog pingálni reggelente a tükör előtt, csak azért, hogy aztán álmosan lekvárosbuktákat árulhasson valaki másnak a boltjában. Hétvégeken a barátja albérletében szőrteleníti majd a lábát, aki amúgy lakásra gyűjt, és öregségére hobbijává válik a temetőbe mászkálás. A hajnali buszok egyikén rendszeresen tülekszik majd a hatalmas tüskés koszorújával, hogy még nyitás előtt odaérhessen... az ő sírjához!
Ezzel a gondolattal ment le ebédelni a büfébe, ahol a többiek már javában pusztították a szendvicsállományt. Valaki sört fizetett. Elfogadta. Valaki cigivel kínálta. Elfogadta. Valaki elétolta a napi sajtót. Reflexszerű mozdulattal nyitotta ki a hátsó lapok egyikénél. Mindig ezt nézte. Lakáshirdetések, tévéműsor. Tekintetével csinált egy vargabetűt, hogy kikerülje a konkurencia keretes, fotóval illusztrált írásait, és az eladó lakások közt keresgélt valami szolidabbat.
A szőke lányomnak és a lúdtalpas fiamnak saját szoba kell majd – gondolta. Meg udvar, hogy kutyát tarthassanak. Mert melyik gyerek ne szeretne kutyát, ha eljön az ideje? Persze, hogy nincs ilyen gyerek, csak a mesében. De ahogy az árakat nézte, egyre inkább látta maga előtt a barátnője síró arcát, amint két markos dokisegéd felsegíti a kaparószékbe. Aztán egy statisztika jelent meg előtte, amit a múlt héten tanulmányozott az előző évi abortuszok számának alakulásáról. Nem akarta látni. Összecsapta az újságot, és mintha ezzel minden hibás gondolatát elháríthatná, egy védekező kézmozdulattal eltolta magától. Kimért mozdulatokkal vette elő üres jegyzetfüzetét, miközben jobb kezének ujjai barátságosan ráfonódtak a farzsebében lapuló reklámtollra. Dolgozni kéne már – gondolta. De ezen a vidám napon csak ült, és bámulta maga előtt az üres jegyzetet. Nem tudta, miről írjon, hiszen nem történt vele semmi szokatlan, semmi rendkívüli.