Fullextra.hu - Londonban, sej...! (4. rész)

...az egykori várat gyakorlatilag körbenőtte, túlnőtte a város, mégis, ahogy néztem, olybá tűnt, mintha egy nagyobbacska makettet néznék.

Utazásunk harmadik napjára elfogytak az „on foot” megtekinthető helyek, így úgy döntöttünk, megnézzük, hogy is működik a híres tömegközlekedés Londonban. Merthogy meg kellett valósítanunk „távolabbi” terveinket is.
Miután leküzdöttük az english full breakfast-et, hat fősre szűkült csapatunkkal – a rutinos London-járók ma shoppingolni mentek - utunkat a közelünkben lévő Victoria Pályaudvar felé vettük, ahol egy metróállomás is található. Itt kiderült, hogy épp belefutottunk a „csúcsidő végébe”, tehát a misszek és miszterek már eldöcögtek a munkahelyükre, így máris olcsóbb jegyet tudtunk venni.
Az egésznapos, bármilyen közlekedési eszközre használható ticketek birtokában lemerészkedtünk a labirintusszerű metróba. Az rögtön látszott, hogy lógni itt nemigen lehet – a sorompószerű képződmények csak akkor engednek át, ha a jegyedet leolvasta a beengedő szerkezet, de ez hagyján, ki se jössz onnan, ha elhagyod út közben ezt az értékes papírdarabot. Valami megoldás persze biztos van, mert nem találkoztunk egy hosszú, ősz szakállát beletörődően tépdeső matuzsálemmel sem – tehát biztos segít a felszínre jutni valamelyik alkalmazott.
Elsőként a Towert vettük célba. Feljöttünk a metróból, és máris elénk tárult a vár, ami engem először azzal lepett meg, hogy méreteiben sokkal kisebbnek tűnt, mint ahogy képzeltem. Persze, sejtettem, hogy ez csak érzéki csalódás, mert az egykori várat gyakorlatilag körbenőtte, túlnőtte a város, mégis, ahogy néztem, olybá tűnt, mintha egy nagyobbacska makettet néznék. Persze, azért a torokszorulás itt se maradt el.

Január lévén és nagy örömünkre most sem volt sorbanállás – aki Londonba megy, ebben az időben menjen. Megvettük fejenként 16 fontért a jegyeket (számold át kb. 350 forinttal, nem olcsó, viszont drága :D - de végül is ezért mentünk oda), és beléptünk a várkapun. Ott aztán bátran lehetett kattogtatni a gépet. Rögtön megláttuk a híres londoni hollókat, a „heteket”, melyekről az a legenda járja, hogy ha elrepülnének, összeomlana a királyság. Külön „hollófelelős” is van, etetik, gondozzák őket, ha valamelyiknek be kéne fejeznie földi pályafutását, gondoskodnak arról, hogy mindig hét madár őrizze a várat.
Aztán mentünk lépcsőkön föl és le, benéztünk a szobákba és gyönyörködtünk a csodálatosan rendben tartott épületben.

A várból gyönyörű kilátás nyílik a Temzére és a Tower Bridgre. Ettől is bőgnöm kellett – persze, csak belül.

A várban található a Jewel House – itt őrzik a koronaékszereket.

Mondanom sem kell, hogy itt nem lehetett fotózni – így 5 fontért megvettem a prospektust, hogy mégis maradjon valami emlékem innen.
Egyszerűen lenyűgöző az egész. Nem csupán a látvány, az a hihetetlen érték, amit itt őriznek, hanem a szervezés. Nyilván őrületes tömeg van itt az év nagy részében – nem úgy, mint most -, így ki kellett találniuk, hogy miként tud a rengeteg ember haladni, másrészt meg tudják óvni a kincseket.
Mielőtt a kincsekhez érnél, egy teremben kivetítőkön néhány perces blokkokban végignézheted a koronázási szertartást – nem mondom, hogy nem érinti meg a nézőt, pláne minket, akik számára az egész kicsit olyan mesebeli.
A kiállításon tíz korona szerepel. Ezek természetesen üveg mögött helyezkednek el, melyeket úgy nézhetsz meg, hogy rálépsz egy mozgó járdára, ami szépen elvisz a tárló előtt. A végén lelépsz róla, és a másik irányból megteheted ugyanezt. Így egyrészt követni tudják (túl a nyilvánvaló kamerákon), hogy nem próbálsz-e magadévá tenni egy koronát, másrészt a tömeg nem torlódik fel. Zseniális, le a kalappal az angolok előtt.
A kincsek értéke számomra felfoghatatlan: itt őrzik a világ egyik legértékesebb kardját, a State Sword-öt, aztán a Viktória királynő által viselt Imperial State Crown-t, mely azon kívül, hogy hihetetlenül szép, 2800 brilliánst és egyéb drágakövet tartalmaz. Persze, itt van a színarany, több mint egy kilós országalma, a jogar, melyet a híres, 530 karátos Afrika Első Csillaga gyémánt díszít. De igazából képtelenség felsorolni, mi mindenben gyönyörködhettünk itt – látni kell.
A várban található a Queen’s House, mely ma a Tower Kormányzójának rezidenciája.

Harminchat díszegyenruhába öltözött őr, ún. „Beefeater” lakik a Towerban, ők kalauzolnak a vár egyes részein. Nevüket állítólag arról kapták, hogy ők voltak azok a kiváltságos alkalmazottak, akik rendszeresen ehettek húst.

És ahogy elindultunk kifelé, még mindig fotóztam – a gépemet már nyomkodni se kellett, gyakorlatilag önálló életre kelt.

A várból egészen közeli látványt nyújt a híres „Uborka”, mely esztétikai értékét tekintve megintcsak megosztja a közvéleményt.

Muszáj volt fellépnünk a Tower Bridgre, bár még volt dolgunk a híd ezen oldalán, így nem sétáltunk át rajta, csak hagytuk, hogy a Temze feletti szél kicsit meglobogtassa a hajunkat.

A Tower után a Szent Pál Székesegyház és a British Múzeum a következő terv, de ezt már, a negyedik nap élményeivel együtt a következő, egyben utolsó részben mesélem el.