Fullextra.hu - Tiszta, tiszta dallam, nem tudom, csak halkan?

Ahányan vagyunk - annyifélék, ez már ott is látszott, hogy kik küldtek be verseket, hát ez mondhatom, eléggé változatosra sikeredett...

Szubjektív sorok az I. Győri Internetvers Fesztiválról

Győrben került megrendezésre, a Költészet Napján, a Hangraforgó együttes szervezésében az I. Internetvers Fesztivál, amelyen az interneten publikáló költők versei előadók és zenekarok megzenésítésében hangzottak el. A kétnapos fesztivál sok szép, érdekes élménnyel zárult.

Épp azért, mert szubjektív, nem szeretnék sokat foglalkozni számokkal és tényekkel, inkább azzal, amit éreztem, és talán többen is éreztünk.
Egymás hegyén-hátán a sokféle fesztivál, találkozó, rendezvény, milliónak tűnő alkalom és lehetőség arra, hogy emberek színes kavalkádban mutassák meg tehetségüket, képességeiket arra, hogy valami olyat tudnak, ami csak az övék, de ezt szeretnék másokkal is megosztani.
Ahányan vagyunk - annyifélék, ez már ott is látszott, hogy kik küldtek be verseket, hát ez mondhatom, eléggé változatosra sikeredett, nemcsak a művek színvonalát illetően, hanem, hogy kik is azok, akik költők. Egyáltalán ki osztja ki ezt a titulust? Az irodalmárok? A közönség, az olvasók? A közízlés??? Vagy pedig van valamiféle magasabb esztétikum aminek eleget kell tenni ahhoz, hogy valaki a Pegazuson érezhesse magát?? Költői kérdések ezek nagyon. Talán a legjobban megközelítő ítélet az utókoré, csak szegény költő azt már nem láthatja, de lehet hogy neki nem is ez a dolga, csak valamiféle égi antennáként leszedni azt, amit Valaki az ő személyén át közvetít a Földlakók felé?

Mindenesetre nehéz volt választ adni a könyvtárakban, a közönségtalálkozón a moderátor kedvesnek szánt kérdésére: „miért írsz verseket???” Ezt bármely művésztől meg lehet kérdezni, de rendes válasz erre bizony nemigen születik. Emlékszem, egy Presser-interjúban volt egy utalás erre, amikor megkérdezték, hogy ő miért olyan furcsa ember, miért nem nyilvánít érzelmeket, mire azt mondta, „minden benne van a dalaimban, mit mondjak még?”
Bizony a versekben, és a belőlük írt dalokban benne van a lelkünk, és minden. Biztos, hogy így van ez, tényleg? Átjön, amit mondani akarunk? Érzi, érzékeli a közönség, a hallgató? Hogy tudjuk lemérni, talán a tapsokból, az utólagos tetszésnyilvánításokból? Vagy egyszerűen csak a tekintetekből, meg hogy sírnak-nevetnek? Vagy, hogy valaki ezt mondja, ti voltatok a legélvezetesebbek?? A mi zenekarunk például megfigyelte már az évek során, hogy mindenkit meg tudnak érinteni ezek a dalok, de talán leginkább a 40 fölötti hölgyeket. Lehet, hogy mi magunk választottuk így a verseket, tehát megelőlegeztük azt a korosztályt, aki-majd-kedvelni-fog???
Ugyanakkor egy kedves rokonom mondta a minap, aki külföldi, tehát idegen füleknek játszott a dalainkból cd-n, hogy úgy reagáltak rá: milyen jó kis ír zene ez! Hát...?
Nehéz egy nagyon szubjektív, belőlünk fakadó dologról, a művészetről úgy beszélni, hogy az érthető legyen. Erre mondja a közönség, hogy én is tudok ilyet írni, én is tudok ilyet festeni. Hát fizikailag persze lehet, mint a mesebeli Bruckner Szigfrid, aki maga írta le Petőfi versét a papírra, és onnantól már az ő verse lett?

Messzire kanyarodtunk - és mégsem. A fesztiválon elhangzó dalok is egy nagyon színes palettát tükröztek, amilyen az életünk. Hiába tudjuk, hogy itt megzenésített versekről beszélünk, ott sincsenek lefektetett szabályok, minden lehet, világzene, népzene, folk, akusztikus, lírai, sanzonos, jazzes, bocsánat de giccses, tehát minden, ami egy színes szőttesbe belefér.
Érdekes volt látni, hogy az igazi tehetség mellett, ami mindig felvillan, mint egy villám, mi az, ami értékelhető - és értékelendő. A nyilvánvalóan nemes szándék és akarat, mint amilyen egy gyerekekből álló kórus, aki mellett a lelkes felnőtt vezető szerénykedik, de nélküle, bizony a gyerekek nem nyúlnának könyvekhez, versekhez!
Egy fiatal költő, aki könyvesboltban eladóként tengeti életét, de ha nem Magyarországon lennénk, és nem lenne a kultúra ennyire érdektelen, akkor már rég ünnepelt koszorús költőként hordoznák körbe-körbe. (Szándékosan nem mondok neveket. Aki ott volt, tudja, aki meg nem, kérem, nézze meg a Hangraforgó szakmai honlapot, mindenki fenn van, költők-zenészek.)

A zenekarban sokat beszélünk a zenei alázat fogalmáról. Hogyan jön ez ide? Megkeresett a fesztivál alatt a győri rádió munkatársa egy interjúra, amiben többek között azt is kérdezte, hogyan születnek a dalok a versekre? Hát ez megint lecsapható kérdés, de azért van erre illedelmes válasz is, ami valahol akkor igaz, ha egy dal a színpadon, a klubban, bárhol egyszer csak fellobog. Hát igen. A zeneszerzőnek, a zenésznek kell legyen annyi alázata, hogy nem áll a vers elé. Nem az a lényeg, hogy mennyi a virga, a sok szóló, technikai bravúr, hanem a zenei tudás, képzettség mind azt fesse alá, amit a költő (valószínűsíthetően) mondani szeretne a verssel, a soraival.
Egy fesztiválnak, és ennek nagyon is, sikerült embereket közelebb hozni egymáshoz, akik ugyan a mindennapokban nagyjából egy ki nem mondott közös cél irányába űzik-hajtják magukat, de nem tudnak gondolatokat, eszmét cserélni egymással, mert soha semmire nem jut idő a gyors levélváltásokat kivéve. Láttuk, hogyan élünk, s talán még azt is, hogy segíthetünk egymásnak, zenélni, írni, vagy egyszerűen csak élhetőbbé tenni a mindennapokat.

Ha mindezt sikerült, sikerül teljesítenünk, akkor már nem hiába éltünk. Nem is a megmaradás vágya és élménye miatt, hanem inkább azért, hogy lesznek élők, akik ezt továbbvigyék, és hogy az archívumok, könyvtárak megőrzik abbeli szándékunkat, hogy valami szépet akartunk, ami nemcsak a mienk - hanem talán mindenkié.

2008 áprilisában, a Költészet Napja után
Székely-Nagy Gábor