Májusi látlelet – egy találkozó kapcsán
Dátum: Május 04, vasárnap, 16:03:32
Téma: mango


Az elmúlt szombaton újra összegyűltünk egy tavaszi Fullos találkozásra.
Ennek keresztmetszete olvasható itt, - a teljesség igénye nélkül.


Budapesten egész szombat délelőtt zavartalanul repesztette sugarait a nap, és egy meglehetősen giccses, barokk zsánerképhez hasonlóan göndör és hófehér bárányfelhők jöttek-mentek az égen.
Egészen délig.
Amikor 2 órakor elindultam a májusi találkozóra, a ház előtt már gyanúsan sötét árnyak dőltek a házfalnak az addigi verőfény helyett. Mikor beültem az autóba, vészjóslóan elszürkült minden Buda fölött, (majd később Pest fölött is) – csúnya, fekete és barátságtalan fellegek lógatták lábukat a tetőkre és hamarosan kövér esőcseppek ütődtek a szélvédőre.
Hümmögtem magamban, hogy legalább egy-két órát várhatott volna a vihar.
Nem várt.
Vihar ugyan nem volt, de az ablaktörlőt meg kellett dolgoztatni.

…így indult a május harmadikai fullos találkozó, amely számomra abban különbözött az én eddigi (nagyon sokadik) fullos találkozóimtól, hogy csaknem az újdonság erejével hatott, mivel az elmúlt tizet kihagytam…
A többi mit sem változott.
Ugyanaz az iskola, ugyanaz a folyosó, ugyanazok a zöldlábú, sárga és tömzsi székek, ugyanaz a hatalmas, kék ajtó, (látszólag) ugyanaz a mikrofon, ugyanaz a bensőséges hangulat, ugyanazok a jólismert arcok fogadtak, (sőt, nekem ismeretlenek is!) mint tavaly júliusban.
Nem fogok neveket sorolni.
A beszámolóm a teljesség igénye nélkül, a szikár tényekre és a hangulatra fókuszálva íródik most. Annyit mondhatok, hogy azt hiszem, ott volt mindenki, akinek tegnap ott kellett lennie, és akinek erre a lehetősége megadatott.
Talán – mint újat – a fiatal és nagyon rokonszenves Profugust kell szóba hoznom, valamint azokat a pécsi Fullosokat, akik végigtörődték a hosszú utat, hogy köztünk lehessenek. Hiszem, mert hinni is akarom, hogy jól érezték magukat.
Mert azt nyugodt lelkiismerettel megállapíthatjuk, hogy ez a tavaszi találkozó zavartalan irodalom-szeretetünkről, egymás iránti elfogadásunkról és még sok-sok mindenről szólt, - hivalkodás, túllicitálás és csinnadratta nélkül. Csendes méltósággal. Ahogy azt az irodalom megkívánja tőlünk.
Többek között - egy ihletett pillanatban - szó esett az „amatőr-író” szó mibenlétének boncolgatásáról, és próbáltuk besorolni magunkat valami mindenki által elfogadható, befogadható skatulyába.
Az „amatőr” szónak – valljuk be - rossz íze van.
Természetesen mindannyian igyekszünk a tőlünk telhető legjobbat mutatni magunkból, amikor egy-egy művet az olvasók színe, szeme, füle elé bocsátunk. Bizonyára mindenki hasonlóképpen gondolkodik, mint én: ha egy verset, jegyzetet, esszét megírok, az a cseppet sem titkolt vágyam vezérel, hogy ez a legfiatalabb, legfrissebb „mű” minden előzőnél jobban sikerüljön. Szemem előtt lebeg persze a sok „nagy” – akiken természetesen soha sem tudok, és meg sem próbálok túltenni. Micsoda meddő dolog lenne!
Csupán önmagamat szeretném megelőzni…
És pontosan ebben rejlik a lényeg.
Az önmagunk megelőzésben.
Mint ahogy többi alkotótársamban is valószínűleg ez munkál, akik közszemlére teszik írásaikat. Tudjuk, hogy nyelvünk fejlődése, szavaink okos használata, annak egészsége és betegségei a beszélt nyelvben bukkannak leginkább felszínre.
Ám a látleletet az írott irodalom adja.
Mindannyian igyekszünk hát ezt a röntgenképet a lehető legtisztább, legelőnyösebb bölcsőben ringatni.
Ha nem így tennénk, nem volna merszünk talán leírni egyetlen egy sort sem.
Ám mi írunk, hitünk szerint mindig a legtisztább szívvel, - és azt szívesen megosztjuk egymással.
Szombaton a vers-, és próza-felolvasások koszorút formázva vándoroltak asztalról-asztalra, - ülésrend szerint, - és mindenki annyi időt vett igénybe, amennyi senkinek sem volt sem sok, sem kevés. (Hát igen, a felolvasás… Mindenki felolvasott, szerepelt, kivéve engem, de én még soha, egyetlen egyszer sem tettem ezt a több, mint négy év alatt. Nem csak a magamét nem olvasom vagy mondom el – másét sem. Meghagyom ezt azoknak, akik erre sokkal alkalmasabbak. Én nem vagyok az.)
Nekem öröm volt a régi arcokat újra mosolyogni látni, a számomra újakkal megismerkedni, és réges-régi vélt, vagy valós sérelmeket gondosan összehajtogatva eltenni lelkünkben egy olyan félreeső fiókba, amit soha többé nem fogunk kinyitni, és elfeledjük, hogy hová is zártuk be azt a hajdani, félrecsúszott mondatot, pillantást, ami ma már aktualitását veszítette, és semmiféle jelentőséggel nem bír.
Talán a tegnapi nap volt kijelölve arra, hogy kölcsönösen megértsük egymást - oda-vissza: hogy valaha, egykor, egy kormos szívvel megélt napon mit, miért és hogyan éreztünk...
Vannak dolgok, amiket az idő valami puha gyolccsal lefed. Nem is érezzük, hogy valaha ott szövethiány fájt. Gyógyulunk, és ott folytatjuk, mint a bukfenc előtt, - mintha meg sem történt volna.
Nem rossz találmány ez! Erre is jó a személyes találkozás: gyógyító ereje van.
Jó társaságban nem veszed észre az idő múlását.
Ez közhely, de igaz.
Este hét óra körül járt az idő, amikorra kint a sötét felhők jótékonyan elsodródtak az égről, és bár vizes volt az aszfalt, amikor mi újra a kocsihoz ballagtunk, még bágyadtan sütött-sütögetett a kora esti nap – még ha ereje fogyóban is volt.
A varázslat rövid ideig kelleti magát.
A valóság erőszakosabb.
Eltelt ez a szép, májusi szombat is.

*





Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=2783
pharmacy online