Fullextra.hu - Júniusi találkozó

Rögös volt az út a helyszínre érkezéshez, ugyanis két iskola van egymás közelében. Naná, hogy én elsőnek azt találtam meg, amelynek bezárt kapuján estig is dörömbölhettem volna!

Tudjátok, fogalmam sincs, hogy kezdjek neki ennek a beszámolónak, mert először is még soha nem írtam ilyet, meg aztán mindig megriadok és félek a kötelezően elvárt dolgoktól.
Úgy gondolom azonban, ha a Magazin Szerkesztői megszavazták nekem a bizalmat, és felkértek a beszámoló megírására, - amelyen magam is meglepődtem, meghatódtam, - akkor kötelességem összeszedni minden bátorságomat, gondolataimat, érzéseimet és megbirkózni a feladattal.
Szépirodalommal utoljára a gimnáziumi évek alatt foglalkoztam, de az elmúlt harminc év alatt nagyon sokat olvastam.
Tavaly szeptember óta valami megváltozott bennem, szép lassan elindult egy fejlődési folyamat, amely ez év elejére érett be. Ekkor kezdtem lejegyezni az érzéseimet napló formájában, majd ezzel egyidejűleg körvonalazódott bennem egy novellafüzérszerű - akkor még azt sem tudtam, hogy létezik ez a szó, magát a fogalmat sem ismertem - regény megírásának gondolata.
Ahogy belekezdtem a prózába, hirtelen versek is megjelentek a képzeletemben, ezeket is muszáj volt "kiírni" magamból. Semmihez sem fogható, eddig ismeretlen érzés uralkodott el rajtam az írással.
Miniatűr családomat és néhány barátomat, akiktől visszajelzést vártam volna, teljesen hidegen hagyták az írásaim, még csak el sem olvasták azokat.
Viszont szükségem volt visszajelzésre - bármilyenre -, hogy tudjam azt, milyen irányba folytassam a megkezdett utat, mi az, amin még csiszolnom, javítanom kell.
Ezért tudatosan kezdtem el keresgélni a neten, amatőr írók után kutatva. Így találtam rá a Fullextrára.
Ahogy beregisztráltam és szétnéztem az oldalon, tudtam, jó helyen járok, hozzám hasonló emberek közé érkeztem, otthon vagyok.
Itt kaptam meg azokat a szeretettel teli bátorító és jogosan, negatívan kritizáló szavakat, amelyekre szükségem volt ahhoz, hogy most már tudatosan folytathassam az írást.
Igaz, kicsit meg is ijedtem, mert nagyon sok olyan alkotó van itt, akik a nyomtatott rivaldafényben is megállnák a helyüket, fantasztikusan, csodálatosan írnak. Törpének éreztem, érzem magam köztük. És akkor még irodalmi felkészültségükről, professzionális tudásukról, műveltségükről, mit sem sejtettem.
(Ahogy elnézem, jó hosszúra sikerült a bevezető, de ennek ellenére, ezeket szerettem volna elmondani.)

Törpeségem tudatában, vegyes érzelmekkel indultam el a klubdélutánra, vágytam rá, hogy személyesen is láthassam, megismerhessem azokat az embereket, akiknek eddig csak a szépségesen egymás mellé rakott betűivel találkoztam, és féltem is, vajon hogy fogadnak, elfogadnak-e engem kis "nobody"-t.
Mielőtt elindultam, azért bebiztosítottam magam, megérdeklődtem, hogy kötelező-e szerepelni, és amikor megtudtam, semmi kötelező jellegű dolog nincs az összejövetelen, csak akkor döntöttem véglegesen a részvétel mellett, gondoltam passzív nézőként semmi bajom nem történhet.
Rögös volt az út a helyszínre érkezéshez, ugyanis két iskola van egymás közelében. Naná, hogy én elsőnek azt találtam meg, amelynek bezárt kapuján estig is dörömbölhettem volna!
Miután rájöttem, hogy ezeken a bezárt kapukon nem fogok bejutni, ha csak át nem mászok a kerítésen, útbaigazítást kértem az iskola előtti padokon trécselő nénikéktől, és végre megtaláltam a rendezvény bejáratához vezető helyes utat.
Ahogy lépkedtem a teremhez vezető lépcsőkön AngyaliAndi kíséretében, aki a portán fogadott, a szívem a torkomban dobogott, habár a külső szemlélő ebből mit sem vélt volna felfedezni.
Aztán amikor beléptem, képzeljétek, nem omlott rám a mennyezet! Mit összeizgultam teljesen feleslegesen! Hiszen hazaérkeztem! Nem idegenek között voltam, hanem természetes, kedves, vidám és felszabadult emberek között.
Sokukat eddig is ismertem a Fullextrán fellelhető képek és írásaik alapján. Miért is gondoltam, hogy majd más lesz ez a való életben!?
Az igazság az, hogy azért egy kicsit más is volt, de jó értelemben. Akiket sikerült beazonosítani az eddig ismert fotójuk alapján, őket az életben sokkal fiatalabbnak, szebbnek láttam.
Kivétel nélkül, mindenki nagyon közvetlenül és kedvesen fogadott, egyáltalán nem éreztem azt, hogy most vagyok itt először.
Tudjátok mit éreztem? Nagyon sok szeretetet, rengeteg pozitív energiát, összetartozást. Olyan érzések ezek, amelyek a legfontosabbak számomra ebben a szinte teljesen materialistává vált világunkban.
Az üdvözlések, ismerkedések befejeztével, miután már mindenki megérkezett, elkezdődött az előadás. Soha nem vettem még részt irodalmi esten, felolvasáson, ezért én úgy éreztem magam, mintha színházban lennék. Néző voltam. Befogadó, átérző néző.
Hallottam gyönyörű szép, szomorú és vidám verseket, hallottam komoly, mély tartalommal bíró és humoros novellákat, valamint láttam előre betanult, illetve ott helyben rögtönzött jeleneteket.
Annácska ugyan azt mondja, hogy a Fullextra alkotók és nem előadóművészek társasága, de én ezzel nem értek teljesen egyet, mert igenis vannak közöttük tehetséges, színész vénával megáldott emberek is. Ők alkotók és előadóművészek is egyben.
Nem fogok most senkit név szerint megemlíteni. Nem, mégpedig azért, mert nem szeretnék megbántani senkit azzal, hogy kihagyom a felsorolásból, és azért sem, mert ez szubjektív vélemény, ugyanúgy, mint az alkotásoknál is.
Ami nekem tetszik, az nem biztos, hogy másnak is tetszik. És fordítva. Lehet, hogy valamelyik alkotás, előadó mindenkinek tetszik, nekem meg nem.
Összegezve; ezen a május végi, estébe nyúló klubdélutánon minden lehetséges érzelem szerepelt az irodalom színes palettáján. Szomorúság, bánat, elmúlás, vágy, vágyódás, lélek, elmélkedés, szeretet, szerelem, humor, vidámság, kacagás, nagyszerű előadók tolmácsolásában.
Nagyon jól szórakoztam, teljesen kikapcsolódtam, feloldódtam. Úgy, ahogy egy színházi előadáson szoktam.
Bántott, hogy nem készültem semmivel. Már nem csak kapni, befogadni akartam, hanem adni is, már aktív résztvevője szerettem volna lenni ennek a csodálatos eseménynek.
Hamar elrepült az idő. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ismeretlen terepen sétálok egy buszmegálló felé, majd felszállok az első buszra, amelyik éppen akkor érkezik, csak arra figyeltem, melyik irányba megy. Az utazás során még mindig az átélt élményeket ízlelgetve rápillantottam a táblára, vajon hányas buszra is szálltam fel?
Tesco járat.
Groteszknek tűnt. Éles volt a kontraszt.