Fullextra.hu - Életem legnagyobb fogása

"...Megfogadtam, hogy az összes kapásomat magam fogom kihúzni, mert akármilyen ügyes voltam, nagyapa sokszor kéretlenül is besegített nekem. Nem is akárhogy! Senki de senki nem tudta úgy kirántani..."

Azon a nyáron nagy volt a forróság. Bágyadtan üldögéltem teraszunk másfél méter magas téglaszegélyén kezemben egy horgászbottal, és a lugas elé sorbaállított ócska lábbelikre pecáztam. Nagyapám az árnyékban ült. Lopva figyeltem, hogy jár kezében a kis csontnyelű bicska. A mogyorófavessző túl hosszú volt, a parafa túl széles. Damil került elő a zsebéből, átfűzte a parafán, és a zsinór másik végét a bothoz erősítette.
- Jó bot. Könnyű és hajlékony. Nem törik – magyarázta – Szaladj lányom, hozd ki az ólmot meg a horgokat a fölső fiókból.
Szaladtam. Keze gyakorlott volt, bár lassú. Soha semmit nem kapkodott el az életben. Nem ez volt az első pecabot, amit maga készített. Mégis ezzel indult a Drávára másnap.
A faluvégi tóhoz sokszor elkísértem nagyapát. Figyelgettem, mikor ott gubbasztottunk a nád közt csendesen. Olyan volt, mintha a természet örök részét képezné, és csak az lenne a dolga, hogy eggyé váljon mindazzal ami körülveszi, és várja az elmúlást. Az ember, aki magáért a játékért játszik, és nem a győzelemért...
Volt, hogy a hét minden napján kimentünk esténként egy kicsit. Álltam mellette a kis pirosdugósommal, és vártam a csodát. Leginkább csak napkárász akad, macskáink nem kis örömére. De az Ó-Dráva az más! Az valami felnőtt! Ahol már akkora harcsák is vannak, mint én magam! Kell is oda a hajlékony, teherbíró mogyorófavessző!
- Veled mehetek nagyapa? – kérdeztem reménykedve.
És, amikor percek múlva sem hangzott el az elutasító „nem”, szívem egyre hevesebben kedzett verni. Hosszú percek teltek el, mikor nagyapám végre megszólalt.
- De egész napra megyek, és nincs hazajövés egy óra múlva, hogy unatkozol, vagy csípnek a szúnyogok! És korán indulunk.
Próbált meg a lustaságomra apellálni, de ezúttal hiába. Madarat lehetett volna fogatni velem aznap délután. Megfogadtam, hogy az összes kapásomat magam fogom kihúzni, mert akármilyen ügyes voltam, nagyapa sokszor kéretlenül is besegített nekem. Nem is akárhogy! Senki de senki nem tudta úgy kirántani és a fák tetejére akasztani a fogást, mint ő... és később én. Bizony többször szedtük a halat a fáról, mint magáról a bot végéről. De nekem ez akkor természetes volt. Így láttam, így csináltam. Csak sok év múlva tanultam meg azt a kecses csuklómozdulatot, amivel be lehet akasztani a horgot, és ami persze sokkal kevésbé látványos és vicces, viszont annál célravezetőbb. Akkori tudományom csak annyi volt, hogy nagyapa az Ó-Dráván egyedül kukaccal harcsára, én a kistónál kukoricával, táppal és kenyérrel pontyra, kárászra.
Alig bírtam elaludni aznap este. Gondolatban már az öreg Dráva partját jártam. Csak a jó ég tudja, mit rejt az a mély víz! Már végiggondolni is varázslatos volt. Képzeletem sellőkkel, kincsesládikákkal, rég elfeledett mohos hajóroncsokkal népesítette be a víz alatti világot. Elalvás előtt még odasúgtam nagyanyámnak.
- Ha reggel mész ki a tyúkokhoz, ébressz fel, jó?

Fölösleges volt. Ő aludt tovább. De egyszer mégiscsak mozdult a dunyha, nagyanyám elimádkozott, összekészítette magát, és vitt az állatoknak. Mezítláb szökdécseltem utána a harmatos fűben. Nagyapa már kötözte a botokat a biciklihez. Nagyanyám zsíroskenyeret, paradicsomot és csalánteát csomagolt egy szatyorba. Nagyapa felrakott a csomagtartóra, és döcögve, öregesen elindultunk. Alig volt reggel. Csillogott a harmat a füvön, és az erdők közt megállt a vékony páraréteg. Élt és lélegzett minden. Alattunk lassan elfogyott a kövesút, elmaradt a falu utolsó háza. Napraforgótáblák jöttek, földutak, végül le kellett szállni a bicikliről.
- Messze van még? – kérdezgettem mindegyre előreszaladgálva. Szemeimmel már a közeli dombocska tetején jártam.
És egyszer nagyapa azt mondta:
- A töltésen túl, az már az Ó-Dráva.
Felszaladtam az előttünk magasodó dombra, és elállt a lélegzetem. A vékony erdősávon átcsillant a víz! Életemben akkor láttam először a Drávát, de szerelem volt az első látásra, és tudtam, ez a látvány most már örökre elkísér. Hívott. Nincs ember, aki ellen tudna állni – gondoltam, és leszaladtam a partra. Hú, mekkora harcsák lehetnek ebben! Odaszaladtam az első fához, ami utamba került, párszor körbetáncoltam a törzsét, átfogtam, ölelgettem, és vártam nagyapát. Észre sem vettem, hogy egy éltes eperfa tövében állok. Az a fa volt, melyről nagyapa néha hozott pár marék szedret, amit úgy imádtam. De nagyapa ellenkező irányba fordította a bicikli kerekét. Hiába kardoskodtam, hogy az eperfa alá akarok ülni.
- Itt később nem lesz jó az árnyék – mondta, és behúzódott a fák közé.
Komótosan lepakolt. Közben felfedeztem hogy az én eperfám roskadásig van szederrel. De nem akartam sokat enni. Annyira eluralkodott rajtam az izgalom. Hamarosan kifogom életem legnagyobb és legelső harcsáját! Ki tud ilyenkor enni? Nem tudtam kivárni, míg az én botomra kerül a sor. Felkaptam a földről a kis pirosdugóst, és lecsavartam a zsinórt. Már nyúltam volna a kukoricásdoboz után, mikor nagyapám megszólalt.
- Kukacot lányom. Kukacot.
Ha azt, hát azt. Lekaptam a kis dunctosüveg csavaros tetejét, és kihúztam az első kezembe akadó kukacot. Ott tekergett az ujjaim közt. Hűvös volt és mozgékony. Új tapasztalás. A kukorica és a kenyér nem ficánkolt.
- És most? – néztem tanácstalanul nagyapára.
- Tűzd a horogra.
- De mozog – tiltakoztam.
- Mozog hát. Próbáld!
Elkaptam a kukac egyik végét, és átszúrtam rajta a horgot, persze keresztben. Nagyapám mellémguggolt.
- Ha kilátszik a horog vége, nem fogsz semmit. Ravasz ám a harcsa. Így kell ni – azzal hüvelyk és mutatóujja közé fogta a kukacot, kettécsippentette, és egyik felét hosszában a saját horgára tűzte. – Most próbáld.
Próbáltam. Másodjára már nem látszott ki a horog vége. Boldogan behajítottam a vízbe, és szuggerálni kezdtem a kis piros dugót. Könnyű szél járta a partot, a víz borzongva fodrozódott, lassan melegedett a levegő. Nagyapám villás ágat keresett, villás felével fölfelé a nedves földbe szúrta, majd rátámasztotta a maga botját. Én el nem engedtem volna az enyémet a világ minden kincséért sem. Mellém guggolt, és a hallgatás hosszú percei következtek. A halak nem szeretik, ha énekelek és táncolok. A harcsák meg egyenesen utálják. Ilyenkor aztán repül a gondolat, pláne, ha még gyerek az ember! A szitakötőket apró tündéreknek képzeltem, ahogy ott ringatóztak a dugómon a napfényben. Próbáltam nyugton maradni,de a tekintetem csak vissza és visszatalált ahhoz a magányos eperfához. Olyan hívogató volt! De nem akartam elszalasztani életem legnagyobb fogását! És akkor nagyapám dugója megbillent. Aztán eltűnt a vízben. És újra! Már szaladt is. Nagyapa felugrott, és a szokásos mozdulattal kirántotta a botot a vízből. Ösztönösen húztam be a nyakam, és pásztáztam a hátunk mögött lévő bokrokat. Vajon elérjük majd, ha feldobja? A galagonyabokor jótékonyan alacsony volt. Elérjük. De a zsákmány félúton meggondolta magát, és csillogva hullott vissza a menedéket adó vízbe. A csupasz zsinór c-betűt írt nagyapa feje felett a levegőben, majd ahogy illik, röpte a bokor ágai közt végetért.
„Most nem mehetek oda hozzád! „ – kértem elnézést gondolatban az eperfától. „Ki kell fognom azt a harcsát!” És még erősebben bámutam a kis piros dugóra. Hiába. Délre nagyapám már négyet fogott, nekem pedig egy árva kapásom sem volt. Pedig beetettünk, rendszeresen ellenőriztem a kukacot, alkudoztam az égiekkel, és már egy icike-picike harcsával is egészen meg lettem volna elégedve. Mikor a Nap a legmagasabban járt, nagyapám hátracammogott a szatyrokhoz, és visszajött az ebédemmel. Kezembe akarta nyomni az egyik zsíroskenyeret.
- Nem tudom megfogni – tiltakoztam – fognom kell a botot.
- Enni muszáj. Ha nem eszel, nem lesz erőd, és nem fogod tudni tartani a botot.
- De ha pont akkor jön a harcsa, amikor eszem?
- Akkor vedd ki addig a botot a vízből.
- Nem – vettem át a paradicsomot és a kenyeret – Azt nem.
Igyekeztem az evéssel, de a dugó meg sem mozdult. Alszanak ezek, vagy mi? Mérgelődem. Nyudogtan hátramehetek inni. Meghúztam a teásflakont, és akkor... a szemem sarkából látom, hogy elindul a kis piros a vízen! Nagyapám elkapja, és már húzza is kifelé az ötödik harcsáját – az én botommal!
Lett is világvége de rögtön. Odarohantam, kikaptam a kezéből a botot, amin még ott pislogott a zsákmány, ami életem első harcsája lehetett volna, ha ő közbe nem avatkozik.
- Ez így nem ér! Mindig csak te fogsz! Ez itt az én halam! Össze vagytok beszélve! Pedig egész nap csendben vagyok! – és ő pontosan tudta, hogy emberfeletti teljesítmény ez tőlem.
- Ha nem húzom ki, elmegy – simította meg békülékenyen a fejemet.
- De akkor is! Te már négyet fogtál! Ez az enyém lett volna!
- Tied hát. A te botoddal fogtunk.
- Az nem ugyanaz!
Nagyapám leakasztotta a halat és a többi közé eresztette az erre a célra rendszeresített dupla uborkáshálóba. Sértődötten felkaptam a földről a kukoricásdobozt és elvonultam az eperfa mögé.
- Hova mégy?
- Odébb. Itt nem lehet fogni semmit! – dühöngtem.
Levágtam a botot az eperfa alá a porba, és felmásztam a fára. Tömni kezdtem magamba a szedret. Lila lett a szám, mindkét kezem, és csak kapaszkodtam fölfelé az ágak között. Mérges voltam. Akkor is fogni akarok! Nem lehetek ennyire béna, sem szerencsétlen! Ilyen egyszerűen: nincs! Teliettem magam szederrel, és fél óra múlva már vigyorogva másztam lefelé. Én már előszörre is ide akartam jönni. Mért kellett nagyapára hallgatnom? Itt biztos szerencsém lesz. Hát, nem volt.
Amikor az árnyak kezdtek megnyúlni a parton, és még mindig nem fogtam semmit, komolyan kezdtem kétségbe esni. Néha ki- kilestem az eperfa mögül, és volt, mikor azt láttam, hogy nagyapa ismét kiemel egy halat a maga vicces módján a vízből. Állítottam az ólmon, hátha nem elég hosszú a zsinór, csalit cseréltem, hátha a kárászok vagy a pontyok akkor szóbaállnak velem, de semmi sem segített. Egyszer még a botot is letettem a földre, és elbújtam az eperfa mögé, hogy hátha a halak akkor előjönnek, ha nem veszik észre, hogy ott vagyok. Hiába. Annyira nekikeseredtem, hogy elindultam valami csoda után a parton. Nem is tudtam, mit keresek igazán, csak vígasztalódni akartam. Elveszetten járkáltam, mezítláb rugdostam a homokot, kergettem a szitakötőket, gubacsot halásztam, és visszadobtam... Valamit ki kell találnom! Muszáj! Az nem lehet, hogy itt vagyok a felnőttek vizén, és egész álló nap egyetlen árva kapásom sincs! Ebbe egyszerűen nem vagyok hajlandó belenyugodni. És akkor megláttam két kis színes halacskát a sekélyesben. Egyik kékes, másik pirosas színben pompázott, és egymást kerülgetve úszkáltak. Valahogy eszem ágában nem volt kifogni őket, csak mentem utánuk, amíg el nem tűntek.
És majdnem ott, ahol elvesztettem őket, valami megcsillant a parton. Egy kárász! Döglött ugyan, de akkor is! És mekkora! Felkaptam, forgattam, nézegettem, még egészen jó állapotban volt. Elmosolyodtam. Készen volt a tervem. Visszasettenkedtem az eperfa mögé, felakasztottam a döglött kárászt a horogra, és óvatosan kileselkedtem. Nagyapám a vizet bámulta mereven. Ki tudja hol járt gondolatban? Meghajítottam a botot a tőle tanult mozdulattal, repült a kárász, csobbant a víz. Nagyapám odafordította a fejét.
- Kapásom van! – kiabáltam.
- Rántsd ki! – bíztatott nagyapám, de ülve maradt a helyén.
Ezt nem szúrhatom el. Látnia kell, hogy én is fogtam valamit! Nem is akármekkorát! Diadalittasan megrántottam a botot, de a diadal csak egyetlen pillanatig tartott, mert a döglött kárász elengedte a horgot, és félúton visszazuhant a vízbe!
- Pedig mekkora szép hal volt! – hallottam nagyapát.
Nem szóltam semmit. Sírni szerettem volna. Rettenetes érzés volt. Az is, hogy be akartam csapni nagyapát. De az, hogy még a döglött kárász is is inkább visszament a vízbe, minthogy én kifogjam, ezt egyszerűen nem lehetett túlélni!
Összetörten ballagtam vissza nagyapához. Már nem volt kedvem horgászni. Nem volt kedvem semmihez. És este, amikor kezembe adta a kis csontnyelű bicskát, hogy belezzem ki a harcsákat, minden szívfájdalom nélkül nyomtam a hideg pengét a hal puha, fehér hasába. Nem vérzett, mint ahogy vártam. E tényen felbátorodva belenyomtam a hüvelykujjam a vágásba, és a vágás mentén végigtoltam. A macskák nyávogva tekergőztek a lábam körül. Pillanatok alatt összekapkodták a beleket.
- Nagyapa, nem fáj ez a halnak?
- Nem fáj lányom.
Erre gondoltam közben. És arra, hogy nem én fogtam. Nagyanyám sós vizet hozott, és azon frissiben lemosta őket, megforgatta paprikás lisztben, és már dobta is bele a forró zsírba. Némelyik még a serpenyőben is felugrott, és úgy sült meg hátrafeszített gerinccel...
Másnap szégyenkezve álltam oda nagyapám elé. Egy idejig gyűrögettem a szoknyám szélét, majd kiböktem ami bántott.
- Te nagyapa, az a kárász tegnap... az döglött volt.
- Tudom – mosolygott szomorkásan – láttam amikor felszedted...
Sok év telt el azóta. Néha ültem a Dráva partján, kezemben horgászbottal, amin már orsó csillogott, és néha fenekezővel is, amin ott fityegett egy színes kis műanyagkarika, de mindig szívesen gondoltam vissza az én első horgászbotomra, a kis pirosdugósra, amivel életem legnagyobb fogását, azt a döglött kárászt akartam kihúzni, és ami annyiszor akaszkodott össze a körülöttünk békésen álldogáló bokrokkal. Egy nyárfán végezte szegény, ha jól emlékszem...
Nagyapám azóta az égi folyók vize mellett üldögél, s onnan nézi a Dráva vad futását, de mindig fülemben cseng, amit egyszer elmélázva mondott a nagy vizekről: „Szeresd a folyót, és figyeld. A vizek sokmindenre megtanítják az embert. És ha nem fogsz semmit, akkor se bánkódj. Horgászni kell, nem halat fogni!”