Fullextra.hu - Mediterrán nyugalom 4.rész

A hajóút visszafelé is elragadó, bár Marco Polo bátor hajósai kicsikét csalnak, és levágnak egy kanyart az útból. Így a hivatalos időpontnál fél órával korábban érkezünk Pargára.

Hajókirándulások

Pargának saját kikötője van.
Érkezésünk harmadik napján, amikorra összegyüjtöttünk már egy csomó prospektust a kirándulás olcsóbb lehetőségeit vizsgálgatva, lemegyünk a kikötőbe, hogy szemügyre vegyük a Paxosra, Antipaxosra induló hajókat. Szemben velünk két nő felénk közeleg. Az egyik meglepve felkiált:
– Nahát, tényleg ti vagytok ?– kérdezi, s arca felderül. Egyikükben felismerem azt a békéscsabai hölgyet, akivel Szlovákiában Hronyecban együtt szilvesztereztünk. Javasolja, hogy kis hajóval menjünk Paxosra, mondjuk a Marco Polóval, mert az befér a Kék Barlangba, amely a szigettúra egyik állomása lesz. Alkudni is lehet – jegyzi meg nagy örömömre.
Imádok alkudni. Kellemes játék ez. Megtalálom a Marco Polo hajót, s egy férfit, mellette a már ismert prospektussal. Huszonöt euróba kerül az út, írja le, de én máris áthúzom, és húszra javítom a számot. – Oké! – vágja rá gyorsan, mosolyogva. Valami olyasmit értek beszédéből és gesztikulációjából, hogy holnap menjünk, mert holnapután esni fog. Jó kis üzleti fogás – gondolom magamban. Hazaérve bekopogunk Évihez és Lilihez. Belemennek a dologba,így tehát megbeszéljük, hogy másnap egész napos hajókirándulásra megyünk.

A Marco Polo barátságos hajó, barátságos kapitánnyal, barátságos személyzettel, megtelik kirándulókkal. Főleg északiak, hollandok és svédek vesznek körül minket.
Két gyerek, még kisbaba is utazik velük. Nagyon élvezik a hajókázást. Persze mi is ugyanúgy. A kormánymű előtt tesszük le motyóinkat. Itt talán ér minket egy kis árnyék. Körülbelül másfél órát hajózunk megállás nélkül. Olyan csodaszép a látvány, hogy nem győzzük kattogtatni a fényképezőgépet, mert bármerre nézünk, mindenfelé csak szépséget látunk. Fenn a százformájú felhők csavargását, a madarakat, főleg sirályokat és lenn a kaméleonként váltakozó tengert, amely az égszínkéktől rézgálicon át a tintakékig megmutatja magát. Figyeljük a halakat, amint az átlátszó vízben fickándoznak. A közeli sziklák olyanok, mint a kőből faragott szobrok. Némelyik óriási tárgyra, hídra vagy hajóra , vagy személyre hasonlít, kinek-kinek a fantáziájára bízva a dolgot.

Elsőként Antipaxosban, egy kedves kis öbölben horgonyzunk le. A hajóról fejeseket lehet ugrani. Sokan követik a kapitány példáját. Vidám fickándozásukat megirigyelem és bár én nem ugrok felhőfejest – mert nem tudok – a hajó melletti létrán bemerészkedem a tengerbe.
– Húúú de jó, nem is hideg! –örvendezem. A fürdés után lezuhanyozom gyorsan. A fedélzeten egy gumicsőből sótlan víz folyik. Ennek is örülök, mert így nem kell egész napon át a kellemetlen sós bőrt viselnem.
Közeledünk a kék barlang felé. Már több kis hajó várakozik a bejáratnál. Látom, hogy ide sem fér be a Marco Polo, de sebaj, egészen közel megyünk hozzá. Gyönyörű, a kék színének szinte minden árnyalatában pompázik víz.

Szebbnél szebb kőrengeteg mellett hajózunk Paxosig. Olyan dús a vegetáció, hogy minden aprócska helyről kibújik valamilyen növény.
Paxosban két órás szabadidőnk van. Ez az idő bőségesen elég, hogy körülnézzünk Gaiosban, a sziget fővárosában.

Különösebben nem különleges a hely, hegyoldalba épített egymáshoz közeli, árnyékot adó , s néhány érdekes velencei házzal.
Minden utca tele van üzletekkel, kávézókkal. Éhesek vagyunk, ezért beülünk egy kis vendéglőbe. Éva salátát, Lili és Laci gyrost, én pedig milánói makarónit eszem. Olyan az íze, aminél ízetlelenebbet csakis üzemi konyhák tudnak produkálni. Egyikünk részéről sem jó a választás, a pincérnő sehogy sem akar megérteni.
Ebéd után viszont a part melletti netkávézóban internetezhetünk végre. Annyi levelem van, hogy idő hiányában csak a két legfontosabbnak ítéltet olvasom el, válaszolgatni pedig végképp nem tudok.
A hajóút visszafelé is elragadó, bár a Marco Polo bátor hajósai kicsikét csalnak, és levágnak egy kanyart az útból. Így a hivatalos időpontnál fél órával korábban érkezünk Pargára. A tenger felől nézve újra megállapítjuk, hogy a legtüneményesebb az a hely, ahol lakunk.

Egy másik, egésznapos hajókiránduláson a legszebb Jón-szigetekkel ismerkedünk. Lefkada, Kefalónia, Ithaka, Scorpions szigete és a “Papanikolis”nevezetű barlang megtekintése az úticél. A tenger megmutatja változatos színeit nekünk. Bárhová nézel, egyik ámulatból a másikba esel.

Különösen Ithaka szigete kelti fel az érdeklődésemet, hisz ez a sziget Odüsszeusz híres hazája. Nem tudom, hogy miért, de lakatlannak gondoltam.Kis csalódást okoz, amikor meglátom a hegyoldalban meghúzódó falucskát. A csalódás ellenére megpróbálom odaképzelni Penelopét, amint szövőszéke előtt Odüsszeuszt várja.

Scorpions csodálatos szigete Onassis tulajdonában volt, most éppen eladó, Onassis lánya árulja. Összenézünk, vajon hány évig kellene dolgoznunk és élnünk, hogy csak egy csücskét is megvegyük?

A Megasini szigeten képződött barlang éppoly szép, mint a Kék Barlang volt. Egész közel kerülünk a parthoz, itt ismét fürdőzhetünk egyet.

A romantikus túra végére barnábbak és élményekkel gazdagabbak lettünk.

Az olajfaligetben

Napok óta vágyom a csendre. Nem azért, mert nem jól érzem magam a társaságban, hiszen mindannyian megkedveltük egymást. Egyszerűen magányra van szükségem, olyanra, ahol egyedül vagyok a görög természettel.
Nem messze a lakásunktól egy barátságos olajfaligetre bukkanok, a végében keskeny patakocskával.

A patakot majdnem benőtte a gyom, találok köztük páfrányt, mentát és az otthoni tyúkhúrhoz hasonló növényt. Lassan, óvatosan, hogy a sebem ne sérüljön, leoldalazom a partra. Leülök egy kis kőre.
Ahogy itt üldögélek, nem is tudom, hogyan jut eszembe a réges-régi gyermekkori emlék, amikor városunk külvárosi részén, Zöldpázsiton kimentem a nagytatámék előtti kopár, majdnem kiégett rétre és olyat játszottam magamban, hogy elvarázsolt kertben vagyok, ahol a szamárkórók az egzotikus fák, a repedezett sárgaföld pedig hol óriási sivatag, hol pedig holdbéli táj volt. Bogáncsból készítettem bogáncsembereket, bogáncsházikót, hozzá illő bútorokkal. Ha esett az eső, akkor még tengerem is volt, bogáncshajók úszkáltak rajta. Akkor még nem volt televízió, ember sem repült ki az űrbe, de az én fantáziám szárnyalhatott.

Nos, így ülök elmélázva, s hallgatom a nyugalom hangjait. Hallgatom a kabócákat, a tücskök ciripelését, a békák kuruttyolását. Néha megszólal egy rekedt madár.
Véget ér a szemben lévő, távol fekvő házból hallatszó állandó mekegés is. Ültohelyembol fel sem kell álljak, mégis biztos vagyok benne, hogy a bozótos kertből kibukkanó, elhízott gazda és a mellette sündörgő nő megetette az éhes kecskéket. Ettől kezdve csak néhány barátságos kecskepárbeszéd töri meg a hely csendességét.

Már hallom a pillék röptének suttogását is. Leginkább az óriás szitakötők vonják magukra figyelmemet. Olyanok, mintha pici, átlátszó ezüsthelikopterek volnának. Nagyon úgy tűnik, hogy épp násztáncukat repülik, kecsesen kergetőznek előbb ketten, majd hárman, a levegőben néhány pillanatra megérintve egymást. Olykor a patakba nyúló nád levelein pihennek egy kicsit. Nem is értem, vajon miért mindig ugyanezt a kecses levelet választják pihenőhelyül. El-elrepülnek, kószálnak egyet, majd pontosan ugyanarra a hajladozó szárra térnek vissza.
Hagyják, hogy nézzem őket, beavatnak nászukba, ám amikor előveszem a fényképezőgépemet, azonnal elillannak.
Néha zajt hallok. Talán egy kentaur leskelődik a hátam mögött?- rémlik fel egy pillanatra, de tudom, hogy csak egy gyíkocska ijedt meg tőlem, ahogy inni jött volna a patakhoz, de útjába ültem, és így kénytelen másik lejáratot választani.

Nehezen válok meg a helytől. Visszafelé mentát szedek, s a növényre, vagy a mentaillatra rászáll egy darázs. Eddig békén hagytak, észre sem vettek. De lefényképezném! Ám mire előveszem a gépet, a darázs tovaszáll. Talán ösztönösen érzi, hogy a ez a szerkentyű nem ide, ebbe majdnem érintetlen környezetbe való.

A búcsú

Utolsó este újra besétálunk a pargai kikötőbe. Csodálkozva látjuk, hogy a hosszú mólón tűzgyújtáshoz készülődnek. Mindkét oldalon embersor várakozik. Szent Iván-éji ünnepségbe csöppentünk.
Ennél szebb búcsúesténk nem is lehetett volna. Meggyújtják a máglyákat, a legbátrabbak, a legügyesebbek pedig egymás után ugrálják át a tüzet.

A part mellett halat sütnek, bárki beállhat a sorba, nem kell fizetni érte, és még gumikesztyűt is adnak hozzá, hogy ne piszkítsuk össze a kezünk. Illatának nem tudunk ellenállni.
A közelben görög népitáncot járnak, táncba hívnak engem is.

Maria és Vangelis már a következő csoportot várja. Amikor csomagjainkkal elindulunk, készítünk egy közös búcsúfotót. Maria a könnyeit nyeli, Vangelis pedig egy pálcával beleírja a porba: 2009