A Hang
Dátum: Szeptember 17, szerda, 12:38:52
Téma: Kultura
 |
...megcsapott egy különleges világ finom érintése, ahol nincsen rohanás, fölösleges tülekedés, zaj, bűz, acsarkodás, forgalomelterelések, napi verekedés a munkáért, hanem csak a Hang.
|
A minap jártam hangszervásárlás ürügyén a Belvárosban, egy alagsorban elbújtatott kis hangszerboltban, ami nem messze esik a Konzerváló Fogászati Klinikától a Mikszáth Kálmán tér közelében.
Rég jártam már arra, a tér kellemesen benépesült kávézókkal-éttermekkel, és péntek délután lévén nem mondom, hogy zsúfolásig, de azért elég jól tele voltak az asztalok, főként persze fiatalokkal, meg „üzleti tárgyalást” folytatókkal. Érezhető volt, hogy közeleg a hétvége, kissé már a lazítás hangulata áradt mindenkiből. Jó hogy vannak végre ilyen utcák, terek, helyek, ettől lesz lakályos és élhető egy város, hogy nem tülkölik szét az agyadat, és nem kell folyton elugrálnod az autók agresszivitása elől…
Ez még a „nyócker” belvárosi része, innen a József körúton: sok a régi ház, értsd még akár a 19. századból is, és ez a rész már átesett a rekonstrukción. Siettem volna – hogy időben hazaérjek, mindig a munkaidő vége és az otthon közé csempészem be ezeket a bolti látogatásaim, így hát öt és hat között rohanok be valamelyik zene- vagy hangszerboltba épp, hogy körülnézzek. Kell néhány új dolog, mindig kell egy kicsit fejlődni, hát most épp ez történik…
A bolt alagsori, alacsony, nem nagyon észrevehető utcai fronttal, egyszer bizony simán elmentem mellette. Most már tudom, figyelek is, elhaladok az utcaszinten belül kiállított hatalmas, sötét, afrikai, állatbőrökkel borított dobok mellett, már megcsap a jellegzetes keleties illat, és felhallatszanak a hangok, hangszereket próbálgatnak a fanatikus vevők. Akit érdekel, megnézheti persze a honlapot, de hát az messze nem olyan érdekes így, és nincs meg a feeling, a „jelenlét” élménye.
Nehéz persze elszakadni a „való világtól”, de ott lent megnyílik egyfajta varázslatos különös létezés, mintha életre kelnének a világ hangjai, a nyugat-afrikaitól kezdve, a balkánin át egészen Tibetig, sőt még ausztrál didgeridoo is kapható. Mindez zsebkendőnyi kicsiny helyen, mondhatni zsúfoltan, ott állongállunk mi vevők, és néhányan a „háziak” közül, akik legalább tudják, hogy mi mire is való.
Több mindent is kerestem éppen akkor, főként fémeket, azaz fémhangú ütőket, mert amit zenélünk, ahhoz már vannak ütök, de mind fa, és nagyon hiányzik a csengő, tiszta fémhangok „erdeje”. Nézegettem a csengőket, a keleti kettős, azaz összeüthető bronz- és rézcsengőket, a nagyobb és szépen díszített tibeti csengőket, míg végül megakadt a szemem a tálakon. Kívülről furcsa fémtálak ezek.
Mélyített fenékkel, réz, vagy bronz anyagból (legalábbis úgy tűnik), és mindegyikhez van egy kis ütő, általában csiszolt, faragott fából. Próbálgattam megütni, az tűnt fel, hogy szokatlanul hosszan csengenek, igen hosszú a visszhang-idejük, még ebben a pici helyiségben is…
Hangjuk nehezen körülírható, de valami végtelen távoliság és nyugalom árad ezekből a tálakból. Végül az egyik eladó megmutatta, hogyan is kell igazából megütni a tálat, és utána lassú, körkörös mozdulatokat tett még a kis ütővel, „kavarva a hangot”, ami még szállt, szállt a légben vagy egy percig, mintha csak felszálló finom gőz párája lebbent volna egyre-egyre feljebb.
Aztán megköszöntem, és elmentem, visszazökkenve a zajos utcai forgatagba, mégis valahogy úgy éreztem, hogy megcsapott egy különleges világ finom érintése, ahol nincsen rohanás, fölösleges tülekedés, zaj, bűz, acsarkodás, forgalomelterelések, napi verekedés a munkáért, hanem csak a Hang, amely mellett le lehet ülni akár a földre is egy erdőben, tisztáson, vagy egy hegytetőn, ahol megszólalhat valami abból a végtelennek tűnő világból, ami ha nem is veszett el, de csöndesen hallgat, a mi nagy és fontoskodó hiú világunk mögött, mint igazi érték: szerényen és bölcsen.
|
|