Fullextra.hu - Ákombákom

...és tette mindezt valami egészen utánozhatatlan szellemességgel és virtuozitással, nem mellékesen teljes erővel és igaz hittel.

Sokszor, sok alkalommal írtam már, milyen nagy élvezettel forgatom – okulásomra – Kosztolányi bármely művét. Nem csak a verseire gondolok most, amik annyira közel állnak hozzám, hanem azt a Kosztolányit szeretném most kicsit „megmutatni”, aki a húszas években vezető alakja lett a mind nagyobb teret kapó nyelvművelő mozgalomnak.
Azt a Kosztolányit, aki írta a Pesti Hírlap nyelvvédő cikkeit; szerkesztette A Pesti Hírlap Nyelvőre című, egykor nagyon népszerű és ma is haszonnal forgatható könyvecskét; azt a Kosztolányit, aki a Nyugat hasábjain vitatkozott nyelvészekkel a szép magyar nyelv érdekében, - és tette mindezt valami egészen utánozhatatlan szellemességgel és virtuozitással, nem mellékesen teljes erővel és igaz hittel.
Mennyit kellene tőle tanulnom – rémülök meg minden egyes elolvasott fricskája után…Mennyi ötletesség, finom irónia és bölcsesség rejlik egy-egy ilyen „orra-koppintós” krokijában…
Most kettőt hadd idézzek tőle, mely a Nyelv és lélek című kötetében jelent meg, – élvezetes lesz, ebben biztos vagyok. Nagyon sokat tanulhatunk is belőle, és egyáltalán nem tanulság nélkül való elolvasnunk e két írást!

Írás az írásról

Ha valaki elcsépelt, érdektelen, ködös dolgokat közöl gyarlóan, zavarosan, élvezhetetlenül, azzal vigasztalja magát, hogy ’mély’. Mi legyünk szerények. Mindazt, ami lüktet bennünk, hozzuk lelkünk fényes felületére, hogy érzéki és megragadható legyen, mint az élet, a bonyolultat fejezzük ki lehetőleg egyszerűen, a homályost lehetőleg világosan, s hadd higgyék, hogy csak szellemesek vagyunk.”

(Pesti Hírlap, 1933. július 23.)

Bírálat és irodalom

Egy viruló, egészséges fiatalembernek szívesen a szemébe mondom, hogy kissé sápadt, s a fogazata elhanyagolt. Hasonlóan vagyok egy remekművel is. Kipécézem legkisebb hibáit, és szenvedélyesen dühöngve szidom órák hosszat. Ha ezt egy avatatlan hallja, azt hiheti, hogy az egészet elvetem és ócsárolom.
Mit míveljek azonban, amikor egy fércművet raknak elém, s szerzője azzal a kétségbeesett rimánkodással kérdezősködik felőle, mint kedves halálos betegjeiről a rokonok, akik már tudják az igazságot, csak félnek tőle, s minthogy képtelenek még az önáltatásra is, tőlem várják, hogy hamis vigasztalással áltassam őket?
Az ilyen munkát csak dicsérni lehet és szabad. A haldoklóknak mindig azt mondom, hogy kitűnő színben vannak, s hozzátartozóiknak, ha kell, meg is esküszöm erre.”

(Pesti Hírlap, 1933. október 1.)

…egy Kosztolányi megengedhette magának az a csipetnyi ciánt, ami a sorokban rejlik. Nem rosszindulatból íródott, csupán „kihegyezte” mondandóját…Megtehette. Ő megtehette.
Én nem vagyok ennyire bátor – és cseppnyi jogom sincs hozzá! – hogy „fércművet” bármikor, bárhol, bárkinek is dicsérjek, avagy szidjak. Inkább mélyen, nagyon mélyen és konokan hallgatok.
De Kosztolányi sorain mindenképpen érdemes elmerengni, - nekünk, író embereknek.

*