Fullextra.hu - Nyílt levél Albert Györgyihez

...„jobb-e állva meghalni, mint térden csúszva élni…? Valaki egyszer – olvastam – ezt kifordította: nem, nem: jobb állva élni… mint térden csúszva meghalni…

„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek, s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák.”
(József Attila: Szabad ötletek jegyzéke két ülésben)

Nyílt levél Albert Györgyihez

Kedves Györgyi!

Sajnos ezt a levelet már nem tudom eljuttatni Magának, csak át a túloldalra… Igazából nem is akartam levelet írni, de volt egy olyan momentum, ami mégiscsak erre indított. Nem fogja kitalálni, hogy melyik.
Sokan sokféle másodlagos nyereséget kovácsolnak majd a Maga halálából, ez ilyenkor mindig így zajlik, az utólag előkerült barátok, sajnálkozó arcok, a „mellette voltunk”, „mi mondtuk neki, hogy…”, „ nem kellett volna…” és a többi hétköznapi banális bölcsesség. Amúgy is nehéz szembesülni a halál tényével (?) de talán ez a legrosszabb a publikum előtt szereplőknek, amikor ott állnak a sírjuknál különféle celebek, akik csak azért vesznek fekete szemüveget, mert más külföldi lapokban is ez a módi, hogy lássák róluk – (ugyan nincsen közünk hozzá, de azért) itt vagyunk!
Miért is a cikk?
Emlékszem nem sokkal a halála után az egyik csatornán volt egy „trailer”, azaz bejátszás, hogy majd „J.B.” műsorában lesz egy beszélgetés, amelyben szóba kerül többek között a halál, az öngyilkosság – csak úgy általában és persze elméleti szinten. Emlékszem arra, mennyire felindult, amikor J.B. a szokásos petárdát puffantotta el, kb. így: „nem tartod-e gyávaságnak az öngyilkosságot?” Maga erre nagyon szenvedélyesen ezt válaszolta „ éppen hogy nem. Próbáltad te már elvágni az ereidet?!, ez nem gyávaság, sőt ellenkezőleg, ehhez nagy bátorság kell!...”
Igen. Örök kérdés „jobb-e állva meghalni, mint térden csúszva élni…? (az eredeti mondás Emilio Zapatától származik). Valaki egyszer – olvastam – ezt kifordította: nem, nem: jobb állva élni… mint térden csúszva meghalni…
Hát… mit is mondjak. A szeretet éhezése, ahogy József Attila fenti idézete is láttatja… mindent elmond egy emberről. Volt egy kolléganőm, ő szerintem világ életében egyedül élt, illetve a macskáival, orvosnő egyébként, és ezzel a mondattal lepett meg egyszer „én nem kértem a szüleimet, hogy megszülessek…!” Ettől ledöbbentem ám eléggé.
A szeretetet el lehet érni. Nem könnyen. És talán nem is úgy, hogy áhítozunk rá… hanem hogy kötünk kemény kompromisszumokat, amelyekben ott van a mindennapok nehézsége, fájdalma – és szépsége is – az állandó tolerancia, egymás elviselése akkor is, ha éppen „nem jó a dolog”, és az, hogy két ember meg tudjon alkudni abban, hogy igenis együtt akarnak élni, bizony tűzön-vízen át. EZ a nagyon nehéz, a többi ennek csak velejárója. Ha pedig ez már sikerül, és mind a ketten lefaragnak eredeti vágyaikból, személyiségükből, mert hiszen ketten vannak „egy test”, akkor már jönnek, jöhetnek a gyerekek. És ha mégsem jönnének, van kiút, mert aki egyetért a másikkal abban, hogy igenis gyerek nélkül nem teljes a létezés, hiszen így vagyunk kitalálva ezen a Földön, akkor még mindig vannak utak, ahol gyerekkel lehet lenni, az örökbefogadástól kezdve számos lehetőség.
Makacsul, konokul és kitartóan kell/ene ezért küzdeni, amiben igen sok az önfeladás, és sokszor egy egyéni karrier is múlik ezen, leszek-e „valaki”, vagy szép csöndben otthon nevelgetem a gyerekeimet? Kell-e itt cezúrát húzni, kizárja-e ez a két dolog egymást teljesen? Nem hiszem, hogy így lenne.

Kedves Györgyi!
Sajnálom, hogy nem találkozhattam Magával. Sok nőt ismertem életemben, és ismerős ez a „típus” is, akit Maga testesített meg. Nehéz kenyér. Az önálló, „aggyal bíró” nő, aki eléggé pontosan tudja, mit akar, mit szeretne, de a férfiakra beállított univerzumban örökösen meg kell küzdjön a saját helyéért, elfogadtatásáért. A férfiak valóban nem szeretik (igazán) az okos nőket, még az is lehet, hogy félnek tőlük. De legalábbis kerülik őket. A nő ne legyen önálló, legalábbis ne mutassa nagyon, hanem „tegyen úgy” mintha a férfi találná ki a dolgokat.
Az otthonról hozott csomagot nem lehet letenni. Ha valakit gyerekkorában nem szerettek, vagy nem várt gyerek volt (lásd az idézetet) az egész életében ettől szenved, vagy pedig segítő szindrómás lesz – hogy ő segítsen másoknak…
Tudom, Maga végül is nem lett öngyilkos – a szó fizikai értelmében nem… De amit megtett, az is „kész öngyilkosság” volt már a végére.
Bátorság, vagy gyávaság? Innen indultunk. Nos, talán mind a kettő. Lehet megfutamodás az élet feladása, mert hiszen egész életünk a küzdésről szól valahol. Lehet bátorság is egy végképp kilátástalan helyzetben, ahol az okos ember átlátja, hogy nincs mit tenni (biztosan nincs?). Erre nincs recept, mint semmire sem.
Azt is mondta a J.B. interjúban, amit tudtunk, hogy nem hisz. Sokan vannak így, vadul és szenvedélyesen keresve egy életen át, hogy mi van utánunk, és miért is jártunk itt eme sárgolyón.

Banális sorok után a végére valaki, aki ezt zseniálisan meglátta, fogadja el tőlem, ezt a néhány sort ott, ahol már nagy csönd és béke van…
„…Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam”.
(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)

Emlékül Albert Györgyinek

Székely-Nagy Gábor, 2008. október 11.