A Tíz (I. rész)
Dátum: Január 06, kedd, 08:53:06
Téma: Életünk napjaink
 |
A természetest megmagyarázni nem lehet.
A természetest érteni értelmetlen dolog.
A természetest befogadni, az élet adománya.
|
Amikor gyerek voltam, nem gondoltam arra milyen lesz majd felnőttnek lenni. Most, hogy már csak anyám hív kisfiamnak, sokszor gondolok arra, milyen is volt gyermekként élnem.
Karácsony előtt többet gondolok apámra is, akit december 13-án temettünk el immár huszonkét éve. Mivel két nap választ el a fél évszázadtól, amit eljártam az Úton, idejét éreztem, hogy összeszedjem a számomra legfontosabb tízet. Mint minden, amit ember leír, vagy gondol, ez is szubjektív. Ahogy tudom, hogy olvasni és befogadni is az lesz.
Szó
A ki nem mondott szavakat koszorúba fonjuk
és letérdelve engedjük útra a feledés folyójába.
Olykor a csönd hangosabb és többet mond.
A szó, amit elmondunk, vagy elhallgatunk, elsuttogunk, kikövetelünk, kivárunk, vagy éppen elvárunk és van, amelyet nem várunk. A váratlanok, a nélkülözhetetlenek (van olyan?). Anyánk emlékszik első szavunkra, és lesz, aki emlékszik majd az utolsóra. Van, aki csak egy szót vár tőlünk, van, aki gyűlöl minket, mert kimondtunk egy szót. A szó áldás, a szó jel, útmutatás, vigasz. Van, aki azzal kel, van, aki nélküle fekszik. Van, ki imában mondja, s van, ki átkozódva. A szó sírás, a szó zene.
Fájdalom
Amikor boldog vagyok, harmónia van bennem, és viszem a keresztem.
Amikor szomorúság van rajtam, harmónia van bennem, és viszem a keresztem.
Mindent, ami előrevisz, a fájdalom ereje hajt. Meg akarok gyógyulni, mert fájdalmam van! Boldog akarok lenni, mert fáj a hiány! Vagyok, mert fájok, fájok, tehát vagyok. ( Doleo, ergo sum - Illyés Gyula) Az élet egyik nagy csapdája, hogy a boldogságot véljük egyetlen célunknak. Lehet, hogy csak fájnia kellene! Amíg nem fáj, nem veszünk tudomást róla. Legyen az ember, érzés, vagy valamely testrészünk. Elhanyagoljuk testünket, lelkünket, érzéseinket. Az élet sokkal több, annál hogy fájdalmak nélkül leélhetnénk. Müller Péter írja egy helyen: Nem tudjuk, hol van a szívünk, csak akkor, ha fáj. Elmegyünk éveket a fájdalom megízlelése nélkül. Hajlok arra, hogy a fájdalmat valljam egyedüli eszköznek a teljesség felé.
Fájnia kell a szónak, hogy csendben maradjunk, s megnyissunk csatornákat, kapukat az Én felé. Vagy azért, hogy építkezzünk, vagy ezért, hogy romboljunk. Bizonyos értelemben mindkettő, egy és ugyanaz.
Én
A világ körbevesz, része vagyok.
A világnak nevezett káprázat megismerése az én megismerésével kezdődik. A pillanatnyi érzés „viszonyunk a világgal” akkor születik, amikor a „viszonyom magammal” utat nyit hozzá. Az én elfogadásának minősége alakítja, határozza meg viszonyunkat a világhoz. A világot már felnőttként, de gyermeki módon érzékelő én, nem akar azonosulni legbenső valójával. Nem könnyű. Hadakozunk, utakon botladozunk, kéretlenül érkezünk és fájdalommal távozunk. Amikor azt mondom, Én vagyok!, azt is mondom, már lehetek Mi!
Amikor azt mondom, Mi vagyunk!, azt is mondom, Én vagyok! A kettő nem cserélhető fel!
Én nélkül nem létezhet Mi! Olyan nincs –- vagy csak a szentek között, hogy Mi vagy Ti vagytok, és Én nem vagyok! Jézus szenvedett utolsó éjszakáján (is)! Magára, fájdalmára riadt. Ez a riadás az, amire meg kell érnünk! Ez az önelfogadás, önmagam felvállalása az, ami a többhöz, a Mi -hez vezet.
Mi
Az ember teljességre születik.
A teljesség képére temérdek dolgot formált a Mindenség. Az egyetlen, ami a természetes utánozhatatlan szépséget hordozza az a Mi érzés elérése. Nincs semmi más, ami felérne az együvé tartozás (eggyé válás) megrendítő pillanatával. Sokszor megélhetjük. Van, ki Istent fogadja magába, van gyermeki pillantás, amiben meglátjuk a Mindenség erejét, van érintés, amikor sírni kell, hogy szeretlek, de mindenhol, mindenhol jelen van a Mi! Hamis és a Mindenség törvényével nem egyező, ha valaki az Én-t érzi a Teljességnek. Találkozunk nap, mint nap velük. Ott tülekednek, zúgolódnak, taszítanak mellettünk, ellenünk, de leginkább a Mi ellen! A Mi -vel élni ugyanis nem könnyű! Mert aki már a Mi -ben van, élete örökös késztetés az önvizsgálatra, a Többen vagyok felelősségének viselésére és azzal a megmagyarázhatatlan tudattal, hogy ezt tovább kell adni! Mert semmit nem ér a Mi-érzés, ha megtartom magamnak! Az egy visszalépés az Én -hez. A Mi –legyen az eszme, hit, érzés, avagy egy másik ember- visz az Úton.
Út
Minden, amit fentebb olvasható az Út része, vagy éppen maga az Út.
|
|