Január 22. – A Himnusz születésnapja és a Magyar Kultúra Napja
Dátum: Január 21, szerda, 19:50:59
Téma: mango


Ilyentájt sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a kulturális rendezvények, események - méltón emlékezni erre a napra.





Tél közepén, az év 22. napján van a magyar Himnusz születésnapja, méghozzá a száznyolcvanötödik, és ez a nap egyben - 1989 óta - a Magyar Kultúra Napja is.
A fellelhető kézirat szerint ugyanis Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását Szatmárcsekén, (a kéziraton csak ennyi áll: Cseke, 1923. január 22.) és erre az eseményre emlékezve e napon ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.
Ilyentájt sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a kulturális rendezvények, és egy-egy program, esemény kapcsán sokan, sokféle módon próbálnak átadni, megmutatni valamit kulturális, művészeti életünk értékeiből.
Magyar Himnusz természetesen a költemény megírása előtt is volt, a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva (90. Zsoltár) volt; míg a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének volt. Népszerű volt – a hatóságok által többször betiltott – ún. Rákóczi-nóta is. Ez utóbbit Hector Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésítette.
A költemény műfaja óda, azon belül himnusz.
A vers keretét adó első és utolsó versszak – a könyörgés – imát, fohászt tartalmaz. A keret által közrefogott versszakok – az érvelés – a múltat és jelent állítják szembe egymással. A 2–3. versszak a múlt dicső pillanatait emeli ki: a honfoglalást, a gazdasági virágzást és Mátyás király győzelmeit. A következő versszakok a múlt szenvedéseiről szólnak: a mongolok, törökök támadásairól, a belső széthúzásokról, a testvérharcokról. A 6–7. versszakban a múlt képei összemosódnak a jelennel. A képek erejét az ellentétek fokozzák. A vers végén a bűnök felsorolása után ismét elhangzik a fohász, de a hangsúly áthelyeződik: a költő már csak szánalomért könyörög.
A himnusz (a görög 'dicséret, magasztalás' szóból) költői és liturgikus műfaj, az ódai műfajcsoport tagja, melynek tárgya és alkalma valamely istenség, esetleg elvont eszme, természeti erő vagy isteni tulajdonságokkal felruházott ember dicsérete. Az egyik legősibb lírai műfaj, a mitikus világképű kultúrákban mindenhol fellelhető.
A himnuszköltészet a középkorban élte virágkorát, része lett a vallási szertartásoknak, érintkezett az imaformákkal, és elősegítette a rímes-időmértékes verselés fejlődését.
A himnusz a későbbi korokban már nem csak vallásos tartalmakat fejezett ki, hanem bármely bölcseleti mondanivalót; és a hagyományos szerkezeti keretek is fellazultak. Így végül az ódával csaknem azonos jelentésű fogalommá vált: szárnyaló lendületű költemény, amelyet szinte bármely tárgy, téma – elvont eszme, természeti jelenség, kiváló tulajdonságú ember, egy ország – magasztalására írhattak.
Himnuszunk zenéjét Erkel Ferenc (1810–1893), zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben, amikor a nemzeti dal zenéjére kiírt pályázatot megnyerte, és Egressy Béni zenésítette meg. 1844-ben a budapesti Nemzeti Színház mutatta be, azonban csak 1903-ban lett az ország törvényileg elfogadott himnusza. A szocializmus idején Rákosi Mátyás pártfőtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, „szocialista” himnusz szerzésével, amely szerinte a címerhez hasonlóan, - változtatásra szorult. Kodály Zoltán megjegyzése erre annyi volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Ezzel az új himnusz témája lekerült a napirendről.
Kölcsey Ferenc (1790–1838), a reformkor talán legnagyobb költője versének – eredetileg - hosszabb címet adott: Hymnus – A magyar nép zivataros századaiból - mely vers nemzeti himnuszunkká, azaz egy közösség identitását kifejező énekké vált, s amelyet minden magyar ember elérzékenyülve és mélységes, szent áhítattal hallgat immár 165. éve.

*

Kölcsey Ferenc - Himnusz

A magyar nép zivataros századaiból




Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!


Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.


Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.


Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.


Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!


Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.


Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!


Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!


(1823)







Részleges forrás:
Wikipédia



Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=2875
pharmacy online