Fullextra.hu - A magyar út

A magyar út jelene, erről szerettem volna beszélni veletek, elfeledett alappilléreket kell kiásnunk, tiszta vizet önteni...

Hol is kezdjem ezt a vérünkbe ivódott, és oly gyakran csak vérünkkel megtisztíthatónak talált történetet?
Igazság szerint ott kellene, ahol először kimondatott, hogy magyarnak lenni élet-halál kérdés, a szót kimondani magyarul gyönyörűség, és ápolni, megvédeni büszkén vállalt kötelesség, kitüntetés.
Elsősorban azt kell leszögeznünk, hogy a magyar tudat nem akar felsőbb rendű lenni, más nemzeti identitás ellenében létezni, úgy, ahogy más nemzettudatok, érvényre kívánják juttatni önnön létezésüket, és ellen kívánnak állni mindennemű, ezt akadályozó törekvésnek. Olyan emberek és közösségek képviseleti eszméjéről beszélek, mely nem tűz ki többet és kevesebbet nem tűr el.
A helyzetkép megértése nehéz, mert a magyar tudat több, mint egy évezredes képviselete olykor csupán néhány szívre nehezedett és rajtuk nyugodott. Kialakulása sok keveredéssel, szenvedéssel és tűréssel átitatott. Mint embertől szét nem választható entitásnak a gyökerét így ez okból kifolyóan magában az emberben, mind a legkorábbi felmenők, mind mai napig leszármazottak lelki viszonyulásában, neveltetésében kell keresnünk és megtalálnunk.
Nem pusztán nyelvről, vagy szokásokról, származástani kérdésekről, hanem egy afféle komplexen örökölt és vállalt jellemfejlődésről, kifejlett személyiségről szeretnénk számot adni, mely várhatóan sokak egyetértő véleményét tükrözi. Magyarnak lenni akkor mit is jelent? Miben és miért különbözik a környező identitásoktól? Számos hasonló kérdés gyötri és emeli fel annak szívét, aki ezzel foglalkozni kezd.
Leginkább egyre jobban az tapasztalható, hogy a magyar -más élvezeti kultúrákhoz szokott nemzetekhez hasonlóan- egyre kevésbé teszi fel önnön sorsára vonatkozó kérdését: nevezetesen, hogy: ki vagyok? Miért ezt a nyelvet beszélem? Mit tehetnék azért, hogy a magyarság általam is fennmaradjon? A készen kapható, szájba rágott információn él, fogyaszt és az efféle, vélhetően nehézségekbe, számadásba torkolló kérdések elől menekül. Mintegy nyugtatókkal szedált álomvilágba, ahol majd mindent megmondanak, hogy helyes, hogyan kell ezt, meg amazt jól csinálni.
Korábban lúdtollal, hosszasan írtak cirkalmas levelet, napokig, hetekig utaztak egymáshoz, lassabban, de átgondoltabban, természetesebben zajlott a mindennapi élet. Nem hibáztatni szeretném azokat, akik ma az interneten szörfözve rendelnek, kommunikálnak, pillanatok alatt váltva üzenetet, mert a lehetőséggel élnek csupán. De ennek nem lenne szabad akadályává válni a magyar tudatúságnak.
Számtalanszor el fogom még mondani, hogy magyarnak lenni örökség, mely felbecsülhetetlen értékkel bír, milliók küzdelme van a leírható legegyszerűbb szócska mögött is, azért, hogy megszólalhatunk ezen a nyelven, elég sokan az életüket adták oda! De a hála elvárása nélkül, ha csupán önzetlenül a célt tekintjük, hogy lehetőség teremtetett, már nem lenne szabad továbblapozni, vagy érdektelenül elfordulni. Aki magyarul kommunikál, illik megismernie ezt a közeget, a nyelv tanán túl a történetét és tanulságait is.
Ám belátható, hogy az iskolák kivételével a ma valósága nem kedvez e szemlélet terjedésének. Ha szó is esik, leginkább szélsőségesen nacionalistának bélyegzik a szólót, az anyagi érdekek arra mutatnak, jobb ha eladjuk azt is, ami elvehetetlenül a miénk.
Természetesen szükségünk van a (szülő)földünkre (legalább arra, ami megmaradt a háborúk és szerencsétlen diplomáciai tárgyalásaink után), természetesen nem élhetünk levegő, víz és egyéb nyersanyagok nélkül, nem tehetnénk meg, hogy kontingensként eladjuk pl. szélerőművek léghasználati jogát. Természetesen jogunk lenne összegyülekezni olyankor, amikor nyilvánvaló ostobaságokat látunk fölénk kerekedni. Jogunk van szabadon élni és lerázni más nemzeti identitások, nemzetek felett szerveződő szervezetek hívatlan belénk avatkozását, ahogy megfékezni is azokat, akik örökségünkre, testi mivoltunkra szóval, tettel törnek, faji, etnikai hovatartozástól függetlenül.
Ám ezek többnyire szépen skandált szlogenek maradnak, nincs elég mozgósító erő a pillanatnyi érdek ellenében, nincs kitekintés a hosszabb távra, rálátás a várható következményekre. De leginkább kevés a hit mindahhoz, hogy sokan elfogadják azt, hogy effektív tenniük kellene valamit. A stagnálás degenerációhoz vezet, a tanulatlanság szolgaságba hajlít. Miért kell magyarázni ezt? Manapság egyfajta varázslat ül, főleg a fiatal korosztályon, számítógépek előtt fejezik ki, hogy mennyire fontos az egó, az önjutalmazás, az akadályok és szabályzás nélküli végtelenített játék. Mert azt hiszik, ez a szabadság. Nem ez rabság! A legsötétebb és legmélyebb kötelék, amikor szenvedélybetegként, kivörösödött arccal és szemmel ordít a kamasz, hogy hagyják játszani tovább. Magam is tapasztalom, és engem is képes a hatalmába keríteni ez a szörny. Ezért írom ezt a levelet. Jobb, ha eszközként és nem célként tekintünk rá, annyi más fontos teendő lenne! Üdvözlöm azokat, akik megtalálják a mértéket az új technológiák és a hagyományos életvitel helyes ötvözésében, akik meglelik a természetbe visszavezető utat is.
A magyar út jelene, erről szerettem volna beszélni veletek, elfeledett alappilléreket kell kiásnunk, tiszta vizet önteni alkoholizálódott fejekbe.
Nem feltétlenül kell a sokcsatornás videorögzítős tévé, vagy a szuper lejátszós többfunkciós mobiltelefónia. Talán egy üres papír, ceruza, saját gondolatok előbbre visznek.
Életcél! Na ez nincs, ha megkérdezed a gyernekedet, ő igen, felsorol hármat-négyet is, persze ebből kettő biztos képtelenség, de legalább működik a fantáziája. Később elkopik, belefárad, aztán talál valamit, amivel jó esetben elvan egy életen keresztül. Vagy munkát kerül, lóg, szoc. segélyen lecsúszik.
Az iskolás korig befejeződik az a példamutatás, mely hitvánnyá, kiemelkedővé teszi, netán középszerű pályára irányítja a kölköt. Van, akinek később jön meg az esze. Még hatvan fölött sem késő. Nekik ajánlom, hogy érdeklődéssel szemléljenek körül az ásni való kertben, a közhiedelemmel ellentétben (ásni) kapálni nem szégyen és igenis dicsőségére válik, aki gyakorolja magát benne.
Mi a teendő? Olvasni, lehetőleg sokat, lehetőleg könyvből. Kortársat csak klasszikus után. És írni, képzőművészkedni önkifejezésképpen. Eközben pallérozódni és mint a szivacs, inni a kipróbált kultúrát. Eddig nem találtak jobb ellenszert a butaság ellen.
Ezután a ’világpolgár’ helyett mitől leszel mégis ’magyar’?
Ezt szívvel kell tudni, aki Radnótit, Petőfit, Aranyt,…és sorolhatnám még, kiket olvas, nem idegen kultúra szószólója lesz. De ehhez akarni is kell egy kicsit, beleásni évszázados omladékokba, kincskereső szándékkal megmenteni a gyökeret és elplántálni zsíros, kövér földbe, szeretettel öntözni és megmutatva odahívni köré a gyermekek javát.
A magyarság jövőjébe hiszem, hogy ezen az úton keresztül (is) vezet a járás.

2009.03.16