Fullextra.hu - Enni vagy nem enni? Az alkotótábor költői kérdése

Ez a majd három nap megint egy kis csoda volt, amit az ember aztán óvón pólyál be emlékei selyempapírjába...

„Légy!” – szoktuk mondani. És „ő” van. Mert így hívják. Mert neki ez a neve.
Rettenetes erről beszélnem, megteszem mégis. Mert a kibeszélés segít állítólag. De kezdjük az elejéről.

Nincsen rózsa tövis nélkül – tartja a mondás, és lám, igazsága vagyon. Esetünkben legyen a rózsa a Tápiószentmártoni alkotótábor annak minden könnyével, kacajával, felszabadító erejű érzelmi robbanásával együtt. Ez a majd három nap megint egy kis csoda volt, amit az ember aztán óvón pólyál be emlékei selyempapírjába, akárcsak a már fent nevesített virágot, meg ne sérüljön, baja ne legyen.

És ugye a rózsa és a tövis szimbiózisa…

Kérdezhetnétek mindannyian ti, akik nem voltatok ott, mi volt az a bizonyos ujjból vért serkentő szurka. Kimondom hát. Apró, általában fekete színű, átlátszó szárnyú, nagy összetett szemek, amik irreálisan sokan vannak, és szigorúan csak azután szállnak a szádba, füledbe, vagy épp elfogyasztani kívánt ebédedre, miután mintát vettek az étterem oldalában felállított istálló lakóinak még friss, gőzölgő bélsármaradványaiból…

Most mit mondjak? Eddig sem hívogattuk egymást sűrűn a fiúkkal, hogy mi újság a szelektív lakótelepen, de mostantól…
Hogy Piró mindenkit eljegyzett szombat este (igen, engem is), hogy három pár focicsuka közül sikerült a lehető legrosszabbat kiválasztanom a pénteki meccsre, amiben gyakorlatilag pontozható műkorcsolyaelemekkel vétettem észre magam, mind semmiség a legyekhez képest.

Légy… Olyan ártalmatlannak tűnik ez a szó. Igaz? Olyan… könnyen felejthetőnek, mint ami csak úgy elsuhan a füled mellett, esetleg diszkréten rákacsint a háromnapos lópárizsira a villádon, ám aztán tovatűnik, mint egy rossz álom. De nem. Ez mára már csupán illúzió. Ha valaha léteztek is egyszeri legyek, amik a legszélsőségesebb esetben végül megadták magukat egy összegyűrt újságnak, ezek most már legendák ködébe vesző mítikus lények csupán. A Tápiót uraló legyek nem adnak kegyelmet. A Tápiót uraló legyek nem rettennek kéztől, újságtól, késtől. A Tápiót uraló legyek röhögnek rajtad, mert a Tápiót uraló legyeknek saját légy-messiásuk van, hiszen én LÁTTAM ahogyan a tonikba folytott harcos megrázta magát, és … feltámadott. (Majd újra fel, és támadott!)
Minden ebéd élet- halál harc volt az ételért. (Egy részét amúgy, lehet, jobb lett volna a szárnyasokra hagyni…)
Rettenetes küzdelem volt. Folyamatosan csapkodott mindenki. Pohár borult, fröccsent a leves, szállt a majonéz, furcsa szögben emelkedtek a kések és hallottam elfolytott kéjtől remegő hangot suttogni, mondván „Szúrd a villára, de vigyázz ne öld meg, hadd szenvedjen!”
Higgyétek el, aki ott volt, aki átélte, az mindig emlékezni fog a „kétnapos háborúra”. Én is, aki szintén kivetkőzve önmagamból ebédem romjai közt állandó mozgást detektálva, hangtalan sikollyal ajkamon kaptam egy darab repülő hasábburgonya után, eljutottam odáig, hogy gondolatban eljátszottam egy, -a légy számára rendkívül megalázó- testi kontaktussal köztem és a rovar között…
Igen, OLYAN helyzetben láttam magunkat, amilyenbe klasszikus esetben egy férfi és egy nő kerül…
… egyik a másik mögé…
És akartam hallani a sikolyát. És akartam, hogy meakulpázzon, hogy kérjen bocsánatot mindegyikünktől, (beleértve a tavaszi zöldborsólevest is!) a pofátanságáért, amiért feljogosítva érzi magát, hogy összetett szemekkel nézze ki a szánkból a falatot…
Aztán megremegett a kezem. A villa az asztalra koppant, bennem pedig örökre megaszakadt valami…

Viszont megtanultam becsülni az Albert kekszet (a szárazat, meg a focit úgylátszik nem kedvelik…) és képes vagyok a tálalástól számítva a szájtörlésig, négy perc harminchat másodperc alatt beburkolni egy komplett ebédet szalvétával együtt, harci körülmények között.
A konzervet ma már nyitás nélkül, egyben nyelem le. (Majd a gyomorsav elbíbelődik a dobozzal…) És mindezekkel együtt megint csak nyertem. Mert újra veletek tölthettem egy egész hétvégét, amiért köszönet illet mindenkit, kivétel nélkül.

Ja, várható amúgy egy könyv „Én csak így szeretem: barnán és melegen!” címmel a legyek extrém kulináris szokásairól, amit lehet, el is olvasok, mert hátha mégis én vagyok a hülye… De ha valaki, mégegyszer megkér valamire, és úgy kezdi: „Légy oly kedves…” akkor az „kivettetik a külső sötétségbe, és lészen fogaknak csikorgatása”!