Fullextra.hu - Puskás-Purczeld

Nagyszerű focista volt. Még Franco is azt mondta róla: nagyon frankó ez a Pancho. Pedig a Caudillo ritkán ragadtatta el magát.

Nézek, mint a moziban. Persze, hogy nézek, hiszen moziban ülök. A hatodik sorban. Rajtam kívűl két idősebb házaspár meg egy éltesebb korú úriember. Nosztalgia hozhatta őket ide. Talán arra számítanak, jó foci jelenik majd meg a filmvásznon. Olyasféle, amilyet nem láthatnak manapság a hazai futballpályákon. Csalódást okoz nekik, hogy nem sokat látni abból, ami futballpályán történt. A dokumentumfilm más aspektusból kiséri végig egy olyan ember életútját, akit sokan ismernek. Jól és kimerítően. Így aztán kevés újat tudhatnak meg róla a nézők. Valamit azért mégis.
A szóbanforgó illetőt, akiről ez a film is szól, Purczeld Ferencnek hívják. Beceneve Sváb. De nem csupán a beceneve, származása is. Ennek okán ő sem tudja elkerülni végzetét. A svábokat egy átkos rendszer átkos megfontolásai alapján kitelepítik Magyarországról. Az első képsorok megviselt, szerény motyójukhoz görcsösen ragaszkodó emberek tömegeit mutatják. Első pillantásra háborús menekülteknek tetszenek, de nem ezek menekülnek, ezeket toloncolják. Terelik őket marhavagonok felé. Köztük van az ifjú Purczeld Ferenc is.
A következő képsoron egy visszaemlékező szomorú tekintete látható. Arról beszél a nézőknek, hogy hány ember próbált meg közbenjárni Purczeld Feri és a magyar futball érdekében, sikertelenül. Az illetékesek, köztük a főilletékes elvtárs hajthatatlannak bizonyult. A Kispest futballcsapata a honvédség égisze alá került, s ha ott ezekután megtűrnek egy svábot, akkor a magyar honvédelem Wermacht tiszteket is felvehetne soraiba. Ez mégiscsak visszatetsző eljárás lenne, az emberséges szocialista politikával összeegyeztethetetlen. Nincs kivétel. Különben sem ő az egyetlen tehetséges ember, aki az ország elhagyására kényszerül. Svábnak is mennie kell.
Ezután a stuttgarti pályaudvart láthatjuk a vásznon, amikor befut a szerelvény. Sovány arcok, riadt tekintetek úgy a várakozók, mint az érkezők között. Németország még mindig romokban hever, az idegenek ellátása súlyos gondokat okoz. Ennélfogva nem szívesen látott vendégek. Senki sem szereti, ha púpot helyeznek a hátára. Idővel azért csak-csak megbékélnek valahogy.
Purczeld Feri, aki a labda bűvöletében él és nemigen ért máshoz, azonnal jelentkezik a VfB Stuttgart futballcsapatánál. A bemutatkozás sikerül. Bűvészmutatványt produkál a labdával és lenyűgözi az edzőt. Nem sokkal később már a nézők is szájtátva bámulják. A klub félig profi, félig amatőr, ami azzal jár, hogy Purczeldnek is dolgozni kell az edzések mellett, ha meg akar élni valamiből. Márpedig ő akar. Ilyen a természete.
Egy másik visszaemlékező elmondja, hogy Purczeld Feri, akire közben ráragadt a Brüderchen becenév (ez később már csak Brüdi), az ő vendéglőjében dolgozott, mint felszolgáló, s hogy a vendégek nagyon szerették. Nem is volt más dolga, csak velük beszélgetni. No meg inni egy-két fröccsöt a hallgatósággal. Ez sokat lendített az üzlet forgalmán, ami biztosította Brüdi megélhetését is.
A nagy áttörésre 1950 november 22-én került sor, amikor az új NSZK válogatott éppen Stuttgartban lépett pályára a svájci nemzeti tizenegy ellenében. Purczeld először kapott lehetőséget a Nationalelf-ben, ami azt is bizonyítja, hogy Sepp Herberger szövetségi kapitány sohasem szeppent meg egy-egy tehetségesnek ígérkező játékos kipróbálásától. Nem csalódott. Purczeld a Nationalelf mezében eredményes volt. Már csak elfből is hálóba bombázta a nekik megítélt tizenegyest. Stuttgartban ez volt az első bomba, aminek a németek szívből tudtak örülni.
Brüdinek – saját bevallása szerint - a kezdetben nagyon hiányzott, hogy Cucu nem cukkolja, Babolcsay meg nem babusgatja őt a pályán, de a válogatottban már barátra talált Posipal személyében, aki bánáti származású lévén kiválóan beszélte a sváb-magyart.
Posi Pál a kamerák előtt így emlékezett vissza egykori barátjára: jó haver volt, nagy vagány. Emlékszem, egyszer én is szerettem volna egy kitüntetést kapni, de nem tudtam, ad-e Nauer. Brüdi vigasztalt: Ha nem gondolt a rokon rád, majd ad neked a Konrád, ha beszélek vele. És beszélt. Kaptam is egy plecsnit. Szóval ő ilyen fiú volt.
A helsinki olimpián jól szerepelt a német válogatott. A közönség is megkedvelte a fritzeket, s ebben Fritz Walter mellett Purczeldnek is nagy szerep jutott, bár ő nagy Franz volt, s nem pedig Fritz. Ezzel végleg biztosította helyét a berni világbajnokságra készülő NSZK válogatottban. Akkor még ő sem gondolt arra, hogy ez a fellépés mekkora csalódást fog okozni mindenkinek. Merthogy - esély ide, esély oda – egykori honfitársai a döntőben jobbnak bizonyultak a Nationalelfnél, és három kettőre megnyerték a mérkőzést. Hiába élt Nyugat-Németország lakossága a gazdasági csoda bűvöletében, a sportbéli csodát mégis a népek barátságát hirdető felsőbbrendű szocializmus szolgáltatta. Rákosi elvtárs és Sebes Gusztáv a szovjet tanácsadók utasításait követve tökéletesen felspannolták a magyar válogatottat, amely a döntőben éppúgy nem ismert lehetetlent, mint ahogy a szocializmus sem ismerte el, hogy lehetetlen megvalósítani.
A nép mindenütt a világon egyforma. Németországban is mindenki a bukás okait firtatta, s a legelképesztőbb magyarázatokkal indokolták a vereséget. A kamerák előtt például egy kelet-német öregúr még ma is váltig állítja, a Westnek veszteni kellett, mert nem az Ost oszthatatlan egységbe forrott csapata lépett pályára. Azt a csapatot ugyanis győzelemre vitte volna a kommunizmusba vetett vak hite. Ezzel a vakhittel még vakon is többször betaláltak volna a kapuba.
Egy élemedett járműkereskedő nevetve emlékszik vissza a pletykára, miszerint a nyugatnémet sportvezetőség kétszáz Csepel motorkerékpárért, valamint két mázsa pirospaprikáért adta el a meccset. Szerinte ez nem csak rágalom, de képtelenség is. Mert hol van ma már a Csepel motorkerékpár, míg a BMW motorokat ő még ma is árusítja. Azt azonban ő sem tagadta, hogy azért a paprikában lehetett valami.
Egyetlen magyarázat sem bizonyult kielégítőnek, bűnbakot viszont keresni kellett. És aki keres, az talál. Mondanunk sem kell, Purczeld Feriben lelték meg azt a személyt, akire mindent rákenhettek. Őt okolták a vereségért, mondván, hogy csapattársai helyett egykori honfitársaival valósította meg az összjátékot. Mint állatbarátnak nem volt szíve megalázni a Fekete Párducot, és az istennek sem akart majmot csinálni a magyar védelemből. Mentegetőzését, hogy megtette ezt helyette Farkas Mihály elvtárs, nem fogadta el senki.
A stuttgarti példaképből egyik napról a másikra kegyvesztett kétballábas lett. Igaz, ezért a két ballábért sokat fizetett volna az Eintracht Franfurt. Csábították is a régi német közmondással: leben und leben in Hessen. De Purczeld Feri szerencséjére más ajánlat is érkezett. Kubala hívta őt Spanyolországba. És Kubala jó kabalának bizonyult, mert a Sváb felvételt nyert a Real Madridhoz. Egyetlen kikötés volt csak: poggyászt ne hozzon magával, mert a súly felesleges.
A kezdeti időszakra emlékezve régi barátja, Di Stefano még ma is mosolyog a kamerák előtt. Haragudtam rá, mondja, amikor a Realhoz került. Elsősorban azért, mert következetesen svábul mondta ki a nevemet: Die Stefano. Később mégis megszerettem, sőt egy mérkőzés utáni zuhanyozás alkalmával, amikor sokat pancsolt szappannal a kezében, én ragasztottam rá új becenevét, Szappancsó. Amiből később egyszerűen Pancho lett. A spanyol közönség már csak így ismeri. Nagyszerű focista volt. Még Franco is azt mondta róla: nagyon frankó ez a Pancho. Pedig a Caudillo ritkán ragadtatta el magát.
A következő szereplő, aki felidézi a múltat (igaz, mindössze egy rövid e-mailben), az Emil. Az Östreicher, aki bánatos hangon panaszolja, mennyivel jobb lehetett az Östreich-Magyar Monarchiában, ahonnan senkinek nem kellett elhagynia hazáját, akár zsidó volt, akár sváb. Vagy azért, mert másként gondolkodott, mint a császár. Abban az időben Purczeld Feri is maradhatott volna a kleine Pest csapatában, s ma világszerte úgy emlékeznének rá, mint a legnagyobb magyar focistára.
Ezzel véget is ér a dokumentumfilm. A moziból kifelé menet a korosodó öregúr megjegyzi: azért a svábok is megemlékezhetnének róla. Én elnevezném Purczeld Stadionnak a stuttgarti futballpályát.
Mondanám neki, felesleges, emlékét így is sokan őrzik, s a futballt szerető közönség csak azt sajnálja, hogy olyan meccseket, amelyekben Purczeld-Puskás késztette ámulatra a nézőket, már csak dokumentumfilmeken látni. És ez a dokumentumfilmek legnagyobb hibája. Nevezetesen, hogy képtelenek valósággá varázsolni azt, ami egykor szép és jó volt. Amire meg senki sem emlékszik vissza szívesen, azt nyugodta elzárhatják a filmgyárak raktáraiban.