Fullextra.hu - A nagy utazás meg az élet

Nem szeretek utazni.
A legnagyobb gondot az órákig tartó egyhelyben maradás (jobb esetben ülés) okozza. Ennél fogva sorban állni és várakozni is utálok…

Nyolc éves voltam, mikor a szomszéd „Szentös Jóska” belenézett a tenyerembe, és azt mondta: „Sokat fogsz utazni egész életedben”. Ha akkor azt is hozzátette volna, hogy „ez kimerül a lakhelyed és a szüleid háza közti ingázásban, valamint, hogy szakadó hóesésben két órát fogsz várni a szentlőrinci állomáson mert lekésed a csatlakozást” valószínűleg már akkor kerestem volna egy barátságos almafát, és egy masszív kötelet. De a szomszéd úgy értette, hogy az utazás lesz életem velejárója, és azóta már a slágert is megírák, amit mindenki ismer: „Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet…”
Nem szeretek utazni. A legnagyobb gondot az órákig tartó egyhelyben maradás (jobb esetben ülés) okozza. Ennél fogva sorban állni és várakozni is utálok…

Eljött az ominózus nap. Március van. Szakad a hó. És haza kéne jönnöm vidékről, átszállással. Már itt kitűnhet a dolog lehetetlensége. Hiába esett extázisba a máv alkalmazott, aki eladta nekem az ötven százalékra jogosító MÁV Start kártyát, ő is elfelejtette közölni azt az apróságot, ha leesik egy centi hó, a királyi vasúton 360 km megtételéhez hat-hét óra szükségeltetik!
- Tessék mondani, megvárja a személyt Lőrincen a sziti? Pestre mennénk… - érdeklődik egy utastársam a kiinduló állomás ablakánál.
„Az bizony nem, a sziti nem vár személyt. Soha. Na jó, néha. Talán. De most biztosan nem. Tetszettünk volna elközlekedni a nyolcassal.”
Ezzel a jótanáccsal és húsz perces késéssel indultunk. A kaller örült a Start kártyámnak, épp csak egy indiántáncot nem lejtett örömébe a „fix utas” előtt. De az ominózus kérdésre csak ingatja a fejét. Mármint, hogy megvárja e...? Segíteni akar. Telefonál Pécsre. Aztán megint ingatja a fejét:
- A sziti is késéssel indul, és ha tíz percen belül leszünk, lehet, hogy megvárja. De csak: lehet.
Hát, nem várt meg. Március van, szakad a hó. Még jó, hogy felvettem nagyi egyik kölcsönharisnyáját és mosolyogva elfogadtam a háromnapi hidegélelmet az útra. Vártuk, hogy eltűnjön a „húsz perc munkaközi szünet” cetli a lőrinci jegypénztár ablakából, ahol reményeink szerint becserélik a jegyünket. Az alkalmazott csapkod, ideges. Az idősebb pár, „Horváték” szintén ott nyomulnak a sarkamban, szeretnének már túllenni a procedúrán. A nő – mert az volt – rámmered.
- Üdvözlöm, szeretném becserélni a jegyemet, mert…
„Mérnem tudtuk ezt elintézni az induló állomáson?” – kérdi.
- Talán mert nem terveztük, hogy lekéssük a kilenc negyvenötöst, azért. Meg különben is aszonták, hogy a sziti is késik, és ha tíz percen belül leszünk, akkor megvárja!
„Ezt a baromságot meg ki mondta?” – kérdi, de közbe már telefonál Pécsre. Közli, hogy öten vagyunk (hárman voltunk) és kiabál. Szidja a telefont, ami nem kapcsol, a segítőkész kalauzt, és persze minket jegycserére várakozó utasokat. Mikor leteszi a telefont, megkérem, hogy higgadjon le, és végezze a dolgát, ha lehet. Ha valakinek itt idegeskednivalója van, az nem ő. Dekkolhatunk a következő vonatig a pénzünkért ebbe a hideg és büdös váróba (utóbbiról egy hajléktalan gondoskodott, aki az igazak álmát aludta egy utasoknak fenntartott padon) ahol még mosdó sincs!
Apropó mosdó! Mivel ismertem az itteni körülményeket, előrelátóan megpróbáltam behatolni a személyvonat wc-jébe. Bár ne tettem volna, talán még lenne étvágyam… A vécé szó szerint le volt szarva. A végtermék rászáradt a peremre, és orrfacsaró bűzt árasztott. Kerestem a kandikamerát, ami az arckifejezéseket rögzíti, hogy ez most komoly? Az volt…
Az ideges máv alkalmazott, mivel röstellt írni, egy kalap alá vett „Horvátékkal” és mindegyikünket ugyanarra a lapra felvezetve elintézte a jegycserét.
- De pénzt nem adok vissza, csak kapnak egy másik hely-jegyet.
- Igen, köszönjük, ez lett volna a kérés!
„Boszorkány! – gondoltam – Éppen ide valósi vagy ebbe a kis lyukba az alvó hajléktalan mellé. Én meg csakazértis hazajutok egy retkes vonattal a páromhoz akit ezer éve és kilenc napja nem láttam!” Erre a gondolatra azért csak elvigyorodtam egy kicsit.

Tanulság? Ha fél éve történik velem hasonló, azt hiszem, először agyvérzést kapok, aztán hangos nemtetszésnyilvánítások közepette elindulok gyalog Pestnek. Mindig kerestem valakit, akin leverhetem az engem ért sérelmeket. Hát, ezúttal nem így történt. Magam sem értem, hogy lehet, de vigyorogva ültem le a padra a csomagjaim mellé. Eszembe jutott Tunézia, ahol akkor indul a busz, ha megtelik! Nincs hivatalos menetrend, és megszokott a félnapos késés. Csak nézőpont kérdése, hogy rosszul jártam –e, vagy sem. Így legalább elővehetem azt a regényt, ami barátnőm fiókjából került elő oly sok elfeledett év után, és amit még én írtam 16 évesen! Olvastam abban a két fölös órában, meg vigyáztam „Horváték” csomagjait, akik újságért meg élelemért gyalogoltak be a faluba. Valami megváltozott… Higgadok? Öregszem? Ki tudja? Az ember folyton változik, és csak remélhetem, hogy esetemben a változás jó irányba halad.
Nem szerettem meg az utazást, bár nagyon úgy tűnik az öreg „Szentös Jóskának” igaza lett. Valamit azért mégis tehetek az ügy érdekében. Az esti imában mind gyakrabban hangzik el a kérés: „Adj uram kocsit a MÁV Start kártya helyett!” Ámen.

*