Fullextra.hu - Gáton

Miért akarjuk mi a Természetet leigázni, miért nem élünk vele harmóniában, mint elődeink, még néhány száz évvel ezelőtt is? Mindig erősködünk, végül veszítünk...

A túrkevei tájvédelmi körzet igazgatójának a kiselőadása jutott először eszembe, amikor a zsákokat töltögettem a falu buszfordulójában felhalmozott homokhegy oldalában.
Miért akarjuk mi a Természetet leigázni, miért nem élünk vele harmóniában, mint elődeink, még néhány száz évvel ezelőtt is? Mindig erősködünk, végül veszítünk, és ha a víz kegyes hozzánk, akkor valahogy megegyezünk vele.
A második árhullám volt komolyabb.
A polgármester – kisbíró híján -levélszekrénybe dobatta be felhívását a falu népe felé. Nagyon is udvarias hangú levél volt, gondolom azért, nehogy megsértse bármelyik polgár önérzetét, emberi jogait, netán lelkivilágát. A nehéz árvízi helyzetre való tekintettel kérte, hogy aki teheti, jelentkezzen be címét, telefonszámát megadva a hivatalnál, ha szükség lesz rá, akkor értesítik, mikor kell a segítsége.
Személyesen hívott telefonon a polgármester. Nem azért, mert annyira jó barátságban lennénk. Személyesen akkor találkoztam vele, amikor könyvemet bevittem a hivatalába. Dedikáltam és vagy fél órát beszélgettünk. Az a gyanúm, hogy ha sokan iratkoztunk volna fel, bizony rábízta volna a dolgot valamelyik lányra az irodából. A homokhalmaz szélén előbbi megérzésem igazolásra talált. Húszan, huszonöten lehettünk, akik pakolták, tizenöten, akik a teherautókat, rakodógépeket várták, hogy felrakják azokra a zsákokat. Vegyes volt a társaság. Jó szokásom szerint a munka közepébe cseppentem az asszonyok közé. Főleg közmunkások voltak, hivatalból kirendeltek. Többükkel ott volt kamaszgyereke. Főleg azok, akiknek az ár közvetlenül veszélyeztette a házukat, kertjüket. Sok cigány is, mivel nagyrészt ők a közmunkások. Rajtam kívül néhány volt csak „önkéntes”. Ismerős fuvaros cigány ember mellett lapátoltam. Beszélgettünk. Szívbeteg, mégis kijött. Ő mondta, hogy lám lehet dolgozni egyetértésben, bőrszínre való tekintet nélkül. Persze, nem mindenki hajlandó dolgozni. Tőle tudom, hogy volt egy családos roma ember, jó erőben, egészségben, a háza ajtajába ért a víz. Odavitték a társai a homokzsákokat, kérték, legalább adogassa nekik, hadd rakják körbe. Nem mozdult. – Dolgozzon az, aki a műszakban van, aki bért kap érte. Én tízgyerekes cigány ember vagyok, aki segélyekből él. Rakodjon, akit megfizetnek. – A fuvaros mondta a sajátjaira, hogy ha a háromszáz roma családból csak egy ember jönne minden műszakba, mert biztosan volna annyi, a cigánysort könnyebben megvédhetnék maguk is. Nem vagyunk egyformák.
Zuhogó esőben raktuk a zsákokat. Délután már csak annak örültünk, hogy elállt az égi áldás. Nem tudtam, miért szaporodnak körülöttünk az emberek, főleg a bámészkodók, gyerekestül. Aztán megértettem. Jött az önkormányzat vontatója pótkocsival, tetején az ebéddel. Beálltunk a sorba. A bámészkodók az elejére, mivelhogy nekünk be kellett fejezni a munkát, lerakni a szerszámokat, kicihelődni a sárból. Az ebédből jutott mindenkinek. Felnőttnek, gyereknek, maradékból a kóbor ebeknek is. Végül maradtunk a halommá zsugorodott homokhegy közelében az eredeti felállásban. Aztán elfogyott a homok, elfogyott a zsák, a bámészkodó.
A víz a gátnál meg csak növekedett.
Késő este bekiáltottak: „Elnézést a zavarásért, de kellene a segítség!”. Kiáltottak, mert nem volt áram. Tíz éve nem használt Yamaha generátoromat próbáltam indítani nagy kínlódások árán. A lerakódásoktól megszabadítva nehezen, köhögve, de táplálta áramával a hűtő-fagyasztónkat, hogy a bespájzolt kis kajánk megmaradjon, míg körbe vagyunk zárva a víztől. Hagytam a vacsorát, majd ha hazaértem!
Mentem zsákolni. Lapátolni nem tudtam, mert az előző műszakban feltörte a tenyeremet a lapát nyele. Nincs szegény hozzászokva, meg nem is figyeltem rá. Kesztyű kellett volna neki, mondták, de már későn. Persze, a kötést is elhagytam.
Éjszaka már főleg munkából visszatérő, traktorokon, nagy teherautókon bejutó emberek közt dolgoztam. Sok fiatal volt, jöttek a lányok, asszonyok is. A bajban igyekezett mindenki. A hangulatot próbáltuk menteni a csüggedéstől. A reménytelent biztatni, a fáradtat pihentetni, a lanyhulót serkenteni.
Vacsora nem volt, sem bámészkodó, csak ásványvíz és általános kimerültség. A zsákok halmozódtak. Jött a váltás szerencsére. Mehettünk haza pihenni.
Hazaérve, mondta feleségem, hogy a kis áramfejlesztőnk hosszú hörgés, köhögés után megadta magát.
Hajnalban, mihelyt világosodott, felkeltem és az utolsó alkatrészt is lebontva, fémtisztára pucoltam az adagolót, porlasztót. Elindult, ment is szépen, adta az áramot. Áldottam a japán ipart. És örültem annak is, hogy milyen ügyes vagyok. Már csak benzint kunyerálni mentem a szomszédokhoz. Adtak. Készségesen, önzetlenül, az öreg Bandi bá’ még friss tojást is.
Néhány óráig járt a gép, mert az áramszolgáltató hatalmas teherautókon behozott nagy teljesítményű áramfejlesztői kezdtek dolgozni.
Kimentem hívás nélkül a gátra másnap is. Raktuk a zsákot, magasítottunk, a szivárgást igyekeztünk megszüntetni. Itt voltak a katonák, a rendőrök. A katonák az egyetemről, a rendőrök Tatabányáról. A borsodiak Komáromban vannak(?), mondták, míg beszélgettünk a pihenőben. A rendőrök kijöttek velünk ebédelni a traktorhoz. A Tv-sek be a gátra fényképezni, riportot készíteni. Jó látványos helyre, a nézők is hadd lássanak mindent, szépen, a napsütésben. Vizet, gátat, embert, áradatot.
A katonák nem hagyták abba. Lerakták a vagonokat, mert kellett a vágány az Intercitynek.
Az asszonyok bevitték nekik a gáton az ebédet, kenyeret, hűsítőt. Én is segítettem.
Mindenkinek jutott bőven gulyás, savanyú, kenyér, üdítő. Ügyesebbeknek sör is. Senki nem panaszkodott. Csak a szakszervezet. Láttuk az interneten.
Mikor leváltották őket, és a gáton elmentek mellettünk, mindig voltak közülünk, akik hangos szóval megköszönték a munkájukat. Jólesett nekik.
Aztán csak helyt állt az ember, míg tudott. A víz többet bírt. Volt falu, város a környéken, amelyik megadta magát, volt amelyik csak meghajlott.
A károk nagyok. A tapasztalatok növekedtek. A tanulságokat levonják.
Kérdés, hogy meddig fogadják meg azokat.
Lassan a belvíz is eloszlik, a pincékből leapad a talajvíz.
Jön a hőség, jön az aszály.
Elfeledjük az árvizet, feledjük a bajokat? A gátak, csatornák karbantartására lesz pénz, ember és idő?
Árterületre adnak építési engedélyt, vagy szemet hunynak felette?
Kínokkal, fájdalmas emlékekkel nem lehet élni.
Mindent elfeledve lehet?
A bajban van összetartás, közös, értelmes küzdelem.
Jó lenne, ha a baj megelőzésében, az együtt, előre gondolkodásban, a természethez való közös, jó hozzáállásban is lenne.
És ez nem is kevés.

2010. június 11.