Fullextra.hu - Torockói anzix

De a helybeliek tudják, mi a módi, gyorsan szétosztanak bennünket, megy minden, mint a karikacsapás. Nem először csinálnak ilyet, sokan ebből élnek itt.

1.

Torockó főtere, forró nyári délután. Magyar turistabusz érkezik. Elcsigázott utasok szédülnek ki az öreg Ikarusból, melyben csak akkor működik a klíma (nyított tetőablak) ha robog a kocsi. A főtéren egy bújtatott csővezetékből kis patakocska ered, szépen kialakított, lépcsős mederben folyik tovább. Az első medencéből a kristálytiszta víz az eggyel alatta lévőbe, s onnan még lejjebb csobog. A legalsóban helyi székely emberek ruhát mosnak. A turisták meg nosza, mosakodni kezdenek a legfelsőben. Ki csak az arcát nedvesíti meg, ki kezet mos, ki meg - lábat.
Hamarosan megszólal egy hang az alsó folyás felől:
- Pedig ki van ám írva, hogy az nem mosdásra való, abból más ember még inna… Ki van írva, mégpedig magyarul…
Körülnézünk, hát tényleg ott a felirat a forráshely fölött. Magyarul.
Elszégyelljük magunkat.

2.

Jönnek a szállásadók sorban. Hiába, sokan vagyunk, nem férünk el egy helyen. De a helybeliek tudják, mi a módi, gyorsan szétosztanak bennünket, megy minden, mint a karikacsapás. Nem először csinálnak ilyet, sokan ebből élnek itt. Ki-ki indul hát a szállásadója után.
Az enyém udvarias ember, mindenképp segítene csomagot vinni. Ugyan már, mosolygok, inkább a hölgyeknek kell a segítség, én jól bírom a magam batyuját. Kérdezem, milyen messze áll a háza.
Ó, az csak száz méter, tudom meg. De aztán baktatunk rendesen. Az egyik kis utcán be, a másikból ki, de újból és újból emelkedőre jutunk. Tizenöt kilós csomagom mázsássá válik. Lihegek, lemaradok a többiektől.
Ja, hát nem mondta az a jóember, hogy ugyan száz méter az, tényleg, de – fölfelé…

3

Kis boltocska áll a főtér Székelykő felőli oldalán, az van rá írva, hogy Galéria. A magyar ékezetből az tetszik ki, hogy magyar szónak szánták, akkor pediglen valami műgyűjtemény kell, hogy legyen.
Meglepetve látjuk ám, hogy inkább valami szuvenír- bazár az, mindenféle helyi cikkekkel. Van például helyben főzött lekvár (vettünk), snapsz, képeslapok (Torockó/Rimetea, kétnyelvű) és aztán valami különlegesség is: helyben készült csokoládé, magyar címkével. Csak magyarral. Ilyet vennem kell, gondoltam, de letettem róla. A szállásig se jutnék el, mire szétolvad, hát még hazáig…

4

Vacsora egy csűrben. Valaha tényleg az volt, de csak a falait hagyták meg, szépen berendezték vendéglő-félének. Helyi ételspecialitások, valójában igen egyszerű székely-magyar ételek. Látszik, hogy többen csak hümmögnek, valami flancosabbat, nemzetközibbet vártak. Mennyiségre is keveslik. Miért nem mentek otthon valamelyik gyorsétterembe, kínaiba vagy amerikaiba? Én kifejezetten élvezem a kosztot, a kiszolgálás is nyájas.
Hanem az italról azt tudtuk, hogy helybeli szeszesital nincsen is – mégis van, mindenkinek ajánlom megkóstolni a Csíki Sört – és jóelőre tudott volt, hogy pálinkát bőven kell hozni. Kínálgattuk egymást, hogy majd elfogy, de hamar látszott, hogy túlbiztosítottuk magunkat. A pálinkát amúgy sem szeretem, a nagy melegben nem is esett jól, de csak nem sérthetem meg a kedves útitársakat?
„Bosszúból” mi is addig kóstoltattuk őket a miénkből, hogy a végén már messziről rázta a fejét mindenki, hogy az újabb adagot elkerülje. Valamelyik szálláshelyen aztán otthagytuk a maradékot.

5

A Néprajzi Múzeum Torockón egy valaha takaros épület lehetett, de jó rég nem volt ott általános felújítás. Az udvari függőfolyosó deszkáit meg csak az imádság tartja. Mégis, mindenkinek ajánlom, akinek számít valamit a nemzeti érték. Vasműves szerszámok, a régi torockói élet rekvizítumai. Míves-hímes parasztbútorok, szőttesek, hímzések, főkötők, rámás csizmák. Utóbbiakat, mint megtudtuk, egy kaptafára készítették, azaz nem volt jobbos és balos, ha az illető kicsit kitaposta, hát megcserélte. Ma sem megvetendő tanulság. Hegyre jártak, hóban-sárban benne, kényelmes sem igen lehetett, s mégis tovább tartott, mint egy mai lábbeli. De az emberek is mások voltak.
Az itteniekre amúgy ma is a kitartás, az anyanyelv szeretete, a hagyományok ápolása jellemző, ám a Magyarországról jövőkkel szemben már kicsit nagyobb a bizalmatlanság, mint másutt. Rossz tapasztalataik lehetnek.
Egy nénike azért megáll mellettünk, amint a „Bár” feliratú helyen a reggeli kávét kortyolgatjuk. Pár perc alatt elmondja csaknem az egész életét. Ajánlja a saját gyűjteményét, van az olyan, mint a Múzeumé. Még az édesanyja kezdte gyűjteni. Nem is adja azt ő senkinek. A múltkor is vásárolni akart tőle valaki, de nem adta azt a régi vaskályhát. Nincs olyan még egy a környéken.

6.

Két dolgot kell őrizni: a templomot, s az iskolát, amíg az megvan, megmarad a magyar is Erdélyben. Tudják azt jól errefelé is, de tudják a románok is. A falu régi templomát, mely a többségben levő unitárius híveket szolgálta, szolgálja – zárva találtuk. Történetéről is keveset tudtunk meg. Nem messze tőle némi friss földmunka nyomai között az új templom, az ortodox. Az ortodox templom még nincs egészen kész, de egyvalami nem hiányozhat róla: az ablakából kilógó piros- sárga- kék lobogó. Ott is van az. A régi bányász-és vasműves házak – ma zömmel panzió mindegyik - szépen sorakoznak, szegélyezvén a főteret, s egyet e házak közül az a tisztesség ért, hogy a helyi román pópa ott rendezte be a parókiáját. Román felirat, román zászló. Vele átellenben meg ott az iskola, ami talán magyar még, csak hát gyereket nem nagyon láttunk egyet se.
A kevés fiatal esténként a „Gondűző” nevű italboltban gyűlik össze, ahol tévé és kivetítő is van (lehet, hogy csak tévé), és ottjártunkkor épp a focivébé néhány első meccsét közvetítették. A korosabbak kerti munkájukat végezték, ha találkoztak, csendben beszélgettek. Vajon meddig, s kivel találkozhatnak még?