Fullextra.hu - Egy hét Bulgáriában 2. rész

Színpadi jeleneteket játszanak, pl. a Rómeó és Júliából. Júlia izmos férfi, a közönség nevet, a fiúk inkább viccesre veszik a figurákat és ez különösen jó.

Találkozás a Fekete-tengerrel

– Anyuuuu, ez a tenger nem is fekete! – zúgolódik mellettem egy picilány.
Nem bizony. De vajon miért hívják akkor feketének?

A Fekete-tenger (mare nigrum) állítólag azokról a váratlanul és gyorsan kialakuló viharokról és zivatarokról kapta a nevét, amik sok hajó, tengerész és fürdőző vesztét okozták már.

Most – a tegnapi nagy zuhi ellenére csöndes. Az úszni nem tudók hosszan begyalogolhatnak a tengerbe, a partközeli részen a víz hosszan, elnyúlón sekély – olyan, mint a Balaton déli partja -, de azután gyorsan mélyül, komolyan kell venni a viharjelzéseket.
A kilométereken elnyúló, majdnem fehér homokon napágyak és napernyők százai virítanak. Bérlésük darabonként, naponként hét leva. Mi tíz leváért veszünk egy napernyőt, amit a tengertől néhány méterrel távolabb, a kordonon túl, nyugodtan használhatunk.
Öltöző, zuhanyozó nincs a parton, de olyan közel vagyunk a tengerhez, hogy ez egyáltalán nem zavar bennünket, mert egy kendőbe vagy törölközőbe csavarva is átsétálhatunk a szállodába.

A víz napról napra melegebb, csak az első hullámok tűnnek hidegnek. Nem olyan sós, mint a Földközi-tengeré, nem élnek benne veszélyes állatok, és a hideg tél miatt nem borítja mediterrán növényzet a partot.

Telepített idegenvezetőnk igazából nem is telepített, hiszen bolgár. Maria újságíró Szófiában, de nyaranta a tengerparton dolgozik. Azért beszél ilyen jól magyarul, mert annakidején Magyarországon az ELTÉ-n tanult. Örülök neki, mert bolgár, mert ismeri a helyi szokásokat, és nem rámenős. Nem akarja mindenáron ránk tukmálni a fakultatív kirándulásokat, sőt az isztambuli kirándulásról egyenesen lebeszél. Majdnem két napot venne igénybe, Isztambulban pedig csak négy-öt órát töltenénk. Azt javasolja, hogy nézzük meg inkább a környéket, Nessebart, sétáljunk, napozzunk, fürödjünk sokat, hisz szerencsénk van, mert az eddigi turnusok a vacak idő miatt alig tudtak fürdeni.

Papírjai között véletlen meglátok egy színes, búvárprogramokat tartalmazó szórólapot.
Azonnal lecsapok rá.
– Megvan a program, Isztambul helyett! Még sosem búvárkodtam! – lelkesedem.
– Ezt jól meg kell gondolni – mondja Maria –, ez komoly dolog.

Másnap délelőtt két csinos fiatalemberrel érkezik a szálloda halljába. A srácok búvároktatók.
Ők kérdeznek, én válaszolok. Megtudják, hogy még soha az életben nem búvárkodtam. A magasabbik mosolyog, azt mondja, hogy vele fogok lemerülni a tenger mélyére, s körülbelül három órás lesz a kiruccanás.

Szerdán tíz óra körül érkezik a színes halacskákkal kidekorált mikrobusz. Tegnap már elintéztem, hogy Laci velem jöhessen nézőnek, hiszen úgy élmény az élmény és úgy öröm az öröm, ha megoszthatjuk, vagy legalábbis tanúja legyen.

Maria és egy másik magyar házaspár már a buszban ül, közülük a férfi fog búvárkodni. Neki van már némi tapasztalata is, hisz többször búvárkodott már. Kihúzom magam, büszke vagyok magamra, a bátorságomra.

Nessebártól nem messze, egy sziklás part mellett parkolunk le. Először kikérdeznek bennünket az esetleges betegségeinkről, a lemerülést kizáró okokról, azután kiképzést kapunk a víz alatti jelbeszédből, a helyes légzéstechnikáról. A fiúk már beöltöztek, most jövünk mi. Hozzák a búvárfelszereléseket. Megkapom a búvárruhát. Olyan pici, hogy számításom szerint egy negyven kilós gyerekre való.
– Maria, ezek a fiúk úgy gondolják, hogy ez rám jön? – Maria tolmácsolja kérdésemet.
A srácok meg azt felelik, hogy - Persze, persze!- Legalább negyed órába kerül, amíg a három fiú rám ráncigálja a ruhát, a testem száraz, vizet öntögetnek belém, ill. a ruhába, hogy feljöjjön. Olyan szoros, mozdulni sem tudok benne. Laci segít felhúzni a cipőmet, mert lehajolni sem tudok.
Ezek után ebben a szerelésben le kell másznom a tengerbe, ezen a meredek, sziklás parton.
Közben Laci idegesen járkál, Maria aggódik, Tibor búvársorstársam felesége sóhajtozik:

– Tudjátok mit, ha visszafizetnék kettőnk nyaralását, akkor sem mennék le!-
Na, végre benn vagyok a vízben, most rám teszik a békalábakat és az oxigénpalackot.
Baromi nehéz. Mutogatják, hogy sokkal könnyebb lesz benn, a víz alatt. Értem!
Már a fejemen van az úszósapka és a szemüveg is, amibe előbb bele kell köpni, hogy ne legyen az üveg párás a vízben, hogy jól láthassak. Nehezen megy a köpés is, mert közben úgy kiszáradt a szám, hogy nincs egy csepp nyálam sem.

Csaknem azt hiszem, hogy túl vagyok a nehezén, de még most következik az igazi megpróbáltatás – nekem –, a csutora használata. Folyton kiesik a számból, hiába mutogatják, hogy mit tegyek. Végül a magas, csinos fiú faképnél hagy, s a már rég várakozó Tiborral elsüllyednek a víz alá. Engem egy másik srác vesz kezelésbe, ha jól látom, ő volt a sofőr. Türelmesen mutogat, s már azt hiszem, hogy alkalmas vagyok a merülésre.
Oké! - mutatom. Megfogja az egyik kezem és lemerülünk, de alig teszem be a fejem a vízbe, jelzem, hogy jöjjünk fel!

– Mi a baj? – mutogatja a fiú, akit Máriónak hívnak. – Belemegy a víz a fülembe! – mutogatom vissza. – Jaa, annak úgy kell lenni – olvasom le a mimikájából. Újból lemerülünk. Most egy perccel tovább bírom, merthogy most meg a számba folyik bele a víz, és ennek nem így kell lenni. Újból feljövünk a felszínre, újból tanulom a csutora normális szájba-helyezését. Maria megment, mert közelebb jön, és lefordítja, hogy erősebben kell ráharapni arra a vacakra. Ekkor már komoly nézősereg vesz körül, a partról néznek minket.

Végre sikerül a harapás, mint egy buldog-kutya, úgy szorítom össze a fogaimat, majd végre, végre, leúszunk a víz alá. Csudajóóóó! Látok, tudok lélegezni, és a víz sem áramlik be a számba. Kézen fogva úszunk: Boldogan nézem a tenger fenekét, a vízben rikítón zöldellő, táncoló mohákat, a csoportokban úszó ezüst halacskákat. Márió mutat egy kagylót, vegyem fel, de csalóka a víz mélységének – vagy a karom hosszának – megítélése, mert nem ér odáig, így a kezembe helyezi a kincset.
Roppant ügyesnek érzem magam, csak most meg az zavar, hogy homályos lett a szemüvegem és nem látok semmit. Mutogatom, hogy ússzunk fel. Azt hiszi, hogy abba akarom hagyni (lehet, hogy meg is könnyebbül) ám én ismét beleköpök a búvárszemüvegbe és követelem, hogy ússzunk vissza. Nincs mit tennie, ismét megyünk a víz alá. Azonnal látom az aljnövényzet, a szebbnél szebb kavicsokat, és egy másik kagylót. Most már nem próbálkozik velem, egyenesen a tenyerembe teszi. Jó itt lenn, csak az zavar, hogy egyre koszosabb a tenger, és a buborékok olyan mennyiségben képződnek a lélegzésemtől, hogy ismét nem látok jól, de nem szólok, illetve nem mutogatok semmit, nehogy abbahagyjuk ezt a csodát. Aztán hopp, azon veszem észre magam, hogy kinn vagyunk a vízből. Mindenki mosolyog, integetnek a partról, gratulálnak, ünnepelnek, bravóznak!
-Sztár lettem! Hős lettem! -

Felsegítenek a köveken a partra, a ruhát sokkal könnyebb levenni, mint felhúzni.
Milyen hamar eltelt az a három óra!
Laci a szállodában rám nevet, és azt mondja.
– Legalább megpróbáltad, drágám! Nagyon megnyugodtam, mikor láttam, hogy csak a szélén voltatok, és időnként kilátszott az oxigénpalackod!

*
Akad itt látnivaló is!

A Fekete-tenger partvidéke nem tartozik Bulgária műemlékekben gazdag területei közé, ezért aztán, aki a Napospartra utazik, meglátogatja Nessebart. Ez az ódon hangulatú sziget-városka 1983 óta a Világörökség része. Keskeny földszoros választja el a szárazföldtől. Mi nagyon közel, alig több, mint egy kilométerre lakunk ettől a kis ékszerdoboztól, így kétszer is megnézzük. Először egy borús napon – autóbusszal –, másodszor pedig egy kellemes estén a helyi kisvonattal megyünk. Az autóbuszok sűrűn közlekednek, s elég olcsók. 1 leváért vesszük a jegyet a cirkuszi mutatványosként közlekedő kalauztól, aki palacsintává lapulva töri át magát az utastömegen.

Nessebart (egykoron Meszambriát) Kr. e. a 2. évezred végén, trákok alapították, nevét Melsza trák királyról kapta. A város bizánci stílusú templomairól lett híres, ugyanis itt a legmagasabb az egy főre eső templomok száma a világon. Állítólag negyven templom épült, de bizonyítottan 23 templomról tudnak a kutatók. Ez a gazdagság valószínű annak köszönhető, hogy a város önként behódolt a rómaiaknak, illetve a török hódoltság alatt is sikerült megőriznie sajátos jellegét.

Sétálunk a hangulatos, sikátoros utcácskákon, csodáljuk a 18.-19. században épült jellegzetes – alul kőből, felül fából épített –, keleties stílusú házakat. Alig lehet mozogni a tömegtől a szűk, kanyargós sétálóutcán. Tele van bazárral, ahol szerencsére főként színes kerámiákat, kézműves dolgokat árusítanak.

Itt lehet kapni a híres, apró sült halat, a cacát, de mi olyan bőséges ellátást kapunk a szállodában, hogy képtelenek vagyunk megkóstolni. Egy teraszos presszóba beülünk azért, s végre iszunk egy tényleg finom kávét.

Lefotózunk néhány műemléket a sok közül, ill. amire rátalálunk – a városkaput, a Szent István, a Pankrátor, Szent Mihály és Gábriel templomát, a régi metropolita templomot, a szélmalmot, a bizánci várárkádot, az amfiteátrumot, bemegyünk az egyetlen, működő ortodox templomba. Fő látnivalója a 13. századból származó Fekete Madonna-kép és a püspöki trón. Engem az óriási csillárok is lenyűgöznek. A karzat fölött 13. 14. századból való ikonkiállítás látható.
Meglepetésemre nemcsak kegytárgyakat árulnak a templomban, hanem különféle vásári portékákat is – és rögtön a biblia jut eszembe – amikor Jézus kizavarta a templomból a kufárokat.
Szép délutánnal a hátunk mögött préselődünk fel a hazavezető buszra.

Másnap, a Napospart központjában egészen más érzés kerít hatalmába. Itt minden művi, minden csinált, mesterségesen tervezett.

Akárcsak Amerikában is lehetnénk, van itt minden, pedig Kelet-Európában vagyunk. Éttermek, diszkók, pubok, nagyáruházak, bevásárlóközpontok, szállodák sora követi egymást. Modernre törekvés, megalománia jellemző mindenre. Az utcákon szól a zene (nem flórklór!) mozgásművészek, mutatványosok, festők, programajánló fiatalok állják utunkat. Fárasztó lehet itt, a városközpontban nyaralni.

A Napospart szállodánk körüli része nem ennyire zsúfolt, csaknem minden étteremben kellemes élőzene szól, ezért elhatározzuk, hogy egyik este elmegyünk valahová. Maria egy közeli szállodát ajánl. Azt mondja, hogy ott nagyon jó férfi-sztriptíz van, feltétlen nézzem, nézzük meg (hiszen a búvárkodásnál tapasztalhatta merészségem). Laci nem húzódozik, beleegyezik a dologba, hiszen Maria szerint nincs belépő, csak a fogyasztást kell fizetni.
Elsétálunk tehát a hotelhoz. Az utca felől, a medence melletti falon csupán egy kis plakát hirdeti a hat fellépő fiút, a Maximus Boys-t. Belépődíj van, de igazán nem sok, mindössze 5 leva.

Este kilenckor elfoglaljuk a nekünk jutó asztalt. Nem rossz, de nem is nagyon közeli. A színpaddal szomszédos asztaloknál csupa fiatal lány ül – ezen cseppet sem csodálkozom. Magunk korabelieket nem látok, de ez sem zavar. Jön a pincér, Laci sört, én koktélt rendelek, mert mégsem ülhetünk üres asztalnál. A koktél abban különbözik az all inkluzive ellátásunk koktéljaitól, hogy picit szebben van feldíszítve, kevesebb benne az alkohol és drága.

Alig várom, hogy kezdődjék a show. Nagyon tetszik, mert nem gusztustalan, inkább revü-szerű, táncos divatbemutatóként hat. Színpadi jeleneteket játszanak, pl. a Rómeó és Júliából. Júlia izmos férfi, a közönség nevet, a fiúk inkább viccesre veszik a figurákat és ez különösen jó. Egy bajom van csak, hogy kicsi vagyok, így tekergetnem kell a fejemet, hogy láthassak valamit, a fényképezőgépem vakuja meg gyenge, nem tudok rendesen fényképezni sem.
Szerencsémre előrébb meglátok két üres széket. Mondom Lacinak, hogy üljünk oda, de ő nem jön. Elhagyom őt egy kis időre, s milyen jól teszem! A fiúk ugyanis lejönnek a színpadról, és félmeztelenre vetkőzve táncolnak a székek között. A lányok visítanak, őrjöngnek, a kiválasztottak pedig – akikhez a srácok odamennek – kissé zavarban vannak, de élvezik a dolgot. Nem kell pénzt tenni a srácok nadrágjába, ingyen fényképezhetünk, szóval nem chippendale ezek, csak hasonlóan szépek.

Éééés akkor, akkor mit látnak szemeim? Az egyik, a legmosolygósabb talán felém tart?

– Igeeen! – Elém áll, táncol, házassági előgyakorlatokat mímel, én meg veszem a lapot. Majd kipukkadok a nevetéstől. Ezt látja ő is, ezért megfogja a kezem, s ráteszi a feszes fenekére.

A fiatalok, a nézők pedig nevetnek – nem kinevetnek, hanem szurkolnak, irigyelnek. A fiú, aki a fiam lehetne, kicsit tovább időzik nálam, mint másoknál. Majd kiugrom a bőrömből persze. A kitérő után mennek vissza a színpadra, újabb átöltözések, újabb kosztümcserék, újabb zenék és táncok következnek. Az egyik jelenetben hátat fordítanak, és egy pillanatra megvillantják csinos popójukat, de olyan villámgyorsan, hogy alig tudom lefotózni őket. Ezt az örömöt már Laci mellől, távolabbról látom, mert időközben megjönnek a későn érkezők, és szívélyesen visszatessékelnek a helyemre. Fene se bánja! Én már visszakaptam a belépő árát!

A férjem mindezt igazán jól tolerálja, mert hála Istennek nemcsak nők, párok is vannak a nézők között.

Körülbelül negyven perces műsor után a fiúk a közönség között vonulnak ki a terepről. Odamosolygom magamhoz az „én táncosomat”, hiszen saját magamról nem készíthettem fényképet. Kedvesen odajön. Laci villantja a vakut, így tárgyi bizonyítékom is van a kellemes emlék mellé.
-

Egy hét semmiség, gyorsan elrepül. Elszállt ez is, akár fülünkből az ottani sirálycsapatok irritáló, kellemetlen hangja, ami hajnalonként ébresztőt parancsolt nekünk.

A repülőgép ezúttal menetidőben indul, a csomagok sértetlenek – és különben is –, mint ahogy a régi nóta mondja – csak a szépre emlékezünk.