Fullextra.hu - Erdélyi útinapló 1.

...a híres kolozsvári főtér, a Szent Mihály templom, és természetesen Mátyás király szobra, amit meglepetten kerestünk, de nincs a helyén. Helyette egy lábakon álló hatalmas bádog kocka „díszelgett”...

Amikor tavasz elején a család elhatározta, hogy idén Erdélybe megyünk nyaralni, én magamban rögtön azt is eldöntöttem, hogy erről az útról feltétlenül írok egy beszámolót. Tudom, a magyar emberben az elmúlt század eseményei során kialakult egyfajta ellenérzés az ott élő Románokkal szemben, illetve a magyarság iránt szolidaritás, ami érthető is. Éppen ezért azt is elhatároztam, hogy megpróbálok a lehető legkisebb elfogultság nélkül írni erről az útról. A jót, jónak fogom leírni, a rosszat pedig nem szépítem. Ehhez tudni kell, hogy valamikor nagyon régen jártam már Erdélyben, és bár tudtam, azóta sok minden megváltozott, a beidegződés nagyúr.
A lényeg a lényeg, mégpedig az, hogy augusztus 8-án nekivágtunk a nagy kalandnak.
Reggel 5 órakor indultunk el először, és ¾ 7 után másodszor. Hogy ez miképpen lehet? Nos, berámoltunk az autóba és útnak indultunk. A fiam meg is jegyezte, hogy milyen simán ment minden, mire a feleségem lakonikusan megszólalt: ne kiabáljuk el. Elkiabálta, jobban mondva feleségem kiáltott fel Hatvan után: „Jézusom a fotós táska!” Megálltunk egy parkolóban, lázasan kerestük, de valóban nem volt a kocsiban. Rövid kupaktanács után visszafordultunk. A fotós táska a nappaliban árválkodott. Így aztán ¾ 7 után pár perccel újra elindultunk. Az út magyarországi szakaszát simán letekertük, majd Debrecen után egy mellékútra hajtottunk. Létavértesnél átléptük a határt és irány Rovinieta-t, vagyis úthasználati matricát venni, ami Romániában minden útra kötelező. Az egy hónapos matrica ára 7 Euro. Ez is megvan, neki vágunk az útnak Kolozsvár felé. Nos, nem kellett volna egy kisforgalmú átkelőhelyet választani. Gyalázatos minőségű az út, és eléggé szegényes falvakon megyünk keresztül. Szilágysomlyót elhagyva emelkedni kezd az út és megszépül a táj is. A lényeg, hogy ottani idő szerint ½ 3-kor megérkeztünk Kolozsvárra. Azért mondom, hogy ottani, lévén Romániában egy órával előrébb járnak. A megérkezés sem ment zökkenőmentesen. A GPS vezetésével a megadott címre értünk, de ott csak egy félig kész toronyházat találtunk. „Ez nem lehet a szállásunk”– mondtam. A család többi tagja helyeselt. A foglalásnál a tulaj írta is, hogy bár ez a cím, de ne ott álljunk meg, hanem egy másik utca másik házszámát is megadta. Segítséget kértem egy helybélitől, aki egy mukkot nem tudott magyarul, de olyan szolgálatkész volt, hogy az végül már nekem volt kínos. Mivel nem vergődött Ő sem zöldágra, bevont a keresésbe egy taxist, aki ha lehet még szolgálatkészebb volt, és felvezetett a második címre. Meglepődve láttuk, ugyanaz a félkész ház, csak a tömb másik oldala. Nincs mit tenni, előkerestem a csomagok mélyéről a szállásadó telefonszámát és felhívtam. Lévén, hogy román és nem tud magyarul, angolul társalogtunk. Egyikünk sem nagy nyelvész, de megértettük egymást. A végén közölte, hogy ne menjünk sehova, tíz perc múlva ott van... és valóban tíz perc elteltével megláttam a kocsi oldalán az emblémát, mely az internetes portálon is ott díszelgett. A kocsiból a tulaj mellől egy langaléta, majd kétméteres fiatalember szállt ki és magyarul üdvözölt. Megnyugtatott, jó helyen vagyunk ez a ház a szállásunk, a külső ne tévesszen meg minket a lakások már készen vannak és komfortosak. Majd kérdezte, hányadikon szállnánk meg szívesebben, az elsőn, vagy a harmadikon?

A harmadikat választottuk. Nagy hiba volt. A félig kész házban ugyanis lift nem volt még, csak a helye. Ráadásul a harmadik valójában a negyedik, mivel magasföldszínt is van. Maga az apartman valóban minden igényt kielégített, modern bútorok, fürdőszoba, konyha, plazma tévé. Azért csak észrevettük nem minden tökéletes. Az egész lakásban nem volt egy szék, igaz a kanapéról ragyogóan nézhettük a televíziót, de enni azért mégsem a legjobb a dohányzóasztal fölé hajolva. Mindegy, három éjszakát kibírunk! Mivel késő délután volt, csak egy rövid sétát tettünk, az érdemi felfedezés holnapra maradt.
Másnap első utunk természetesen a főtérre vezetett.

Kolozsvár, Románia második legnagyobb városa, közel 318 000 lakosa van. Sajnos ennek a történelmi magyar város lakóinak 79%-a mára román. A magyar nyelvet nem beszélik, és egy-két szónál többet nem is tudnak magyarul. Az angollal azért elboldogulunk, és azt sem mondhatjuk, hogy nem lennének segítőkészek.

Szóval ott tartottam, hogy a híres kolozsvári főtér, a Szent Mihály templom, és természetesen Mátyás király szobra, amit meglepetten kerestünk, de nincs a helyén. Helyette egy lábakon álló hatalmas bádog kocka „diszelgett”. Körbe jártuk a teret, de a szobor nincs sehol. Aztán bátortalanul megközelítettük az ormótlan bádogtornyot és meglepetten láttuk, hogy Mátyás király alatta van lovastul, de talapzat nélkül hevederekkel felszíjazva lebeg. Az történt, hogy a teret felújították és új díszburkolatot kapott mindenhol. Nos, a szoborhoz érve, azt eltávolítani nem akarták vagy nem merték, ezért így oldották meg. A szobor a helyén van, csak éppen látni nem lehet, csupán a ló négy lábát alulról és a lovas lábát a kengyelben.

Hasonlót tapasztaltunk Mátyás szülőházánál. Nem igazán azt a funkciót tölti be, amire hivatott lenne. Be lehet menni, igaz igen korlátozott időtartamban és csak a földszinti előtérbe. Mit lehet látni? Semmit, ami Mátyás királyra utalna. A bejárat alatt egy tucat márványszobor van, ezt lehet megnézni. Szépek csak épp nem tudom, mit keresnek itt. Amúgy ha jól értelmeztem, egy zeneiskola működik az épületben.

A belvárosban is bár szép patinás épületek vannak, azért némi felújítás emelne az összképen. Megnéztük még a Szamost is, ami minden, csak nem ékessége a városnak. Jártunk néhány görögkeleti templomban, ami számunkra inkább csak érdekes látványosság. Elmentünk a Házsongárdi temetőbe, ahol kicsit valóban azt éreztük, hogy ez egy magyar város volt valamikor. Olyan neves személyiségek sírjánál tisztelegtünk, mint: Kós Károly, Apáczai Csere János, Reményik Sándor, Jósika Miklós.

Harmadik nap reggel útra keltünk. Irány Szovátafürdő! Utunkat kicsi kitérővel tettük meg, hogy megnézzük a híres tordai hasadékot.

A monda szerint egyszer a kunok üldözőbe vették Szent László királyt. Mivel a dicső király nem tudott egérutat nyerni üldözői elől, kardjával egy suhintással ketté szelte a hegyet, majd átugratott a szakadékon, míg az Őt üldöző kunok a mélybe zuhantak. Egy másik verzió szerit, Isten szelte ketté a hegyet az üldözők és üldözött között, így mentve meg királyunk életét.
A valóság ennél sokkal prózaibb. A barlangokkal átszőtt mészkőhegy egy hatalmas esőzés után egyszerűen beszakadt, és így jött létre a nem mindennapi természeti látványosság.

Az esőzés a közelmúltban is megtette a hatását. A híres-hírhedt Aranyos patak (tiszai ciánszennyeződés) felett átívelő hidat egyszerűen elmosta. Ezért sajnos nem tudtunk a hasadékhoz menni, mert nincs híd. Olyan jó másfél kilométerről tudtuk megcsodálni, de így is éreztük a természet erejét. Folytattuk utunkat, és kora délután érkeztünk meg Szovátára.

Szállásunk a Lőrincz panzió minden igényt kielégít. Nevét nemes egyszerűséggel a tulajdonosról Lőrincz Gyuláról kapta. Az idős házaspár maga vezeti a panziót. Amiről csak szuperlatívuszokban tudok szólni. Hiszen barátságos, családias és minden igényt kielégít. Nem csoda, hogy teltház volt és sok a visszatérő vendég is. Román, magyar, szlovák, német és ki tudja, még milyen náció fordul meg nála nyaranta. Megérkezésünk örömére a tulajdonos: „Ma már úgy sem vezet!” felkiáltással, egy deci pálinkát nyomott a kezembe. Így kezdődött szovátai nyaralásunk.

folyt. köv.