A társláda
Dátum: November 28, vasárnap, 07:32:05
Téma: Életünk napjaink


A szocializmusban születtem, nevelkedtem, nőttem fel, és dolgoztam. Amikor a szakmámat megszereztem, szentül hittem, hogy első munkahelyemről megyek majd nyugdíjba.


„Az első hazai céhlevél 1307-ből való. A céhek – a tagok befizetései alapján – némi pénzzel is rendelkeztek, ezeket a „társládákban” gyűjtötték, és abból segélyezték a céhbeli rászorulókat, sőt öregségükre még nyugdíjat is fizettek! A 16. században már virulens céhmozgalom volt hazánkban, de a biztosítástörténet nem létezhet ügyfélpanaszok nélkül. A panaszok miatt 1526-ban a társláda-piac átvilágításával a keménykezű Werbőczy Istvánt bízták meg, aki megállapította, hogy a céhek „túltartalékoltak”. A soha meg nem erősített szakmai legenda szerint ezeket a pénzösszegeket Werbőczy – mai szóhasználattal élve - „lenyúlta”, bár az ügyben soha nem született jogerős bírói ítélet. Ebben talán közrejátszott az is, hogy Werbőczy akkoriban az ország főbírája volt.”

http://www.biztositasimuzeum.hu/leletek.php?kor=-1918&event=settimeline24

írta: Dr. Trunkó Barnabás


MTI 2010. október 25., hétfő 18:01
A szocialista kormány a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság bevezetésével tizenhárom évvel ezelőtt elvette az emberektől a pénzük feletti rendelkezés jogát - mondta Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi miniszterelnöki megbízott az Országgyűlésben. Hozzátette: most visszaadják ezt a szabadságot, mert senki sem kötelezhető arra, hogy pénzét a „nyugdíjtőzsdén” kockáztassa.

Origo 2010. 11. 25., 13:25
Az új nyugdíjrendszerben a munkaadói járulék neve nyugdíjadó, így ezen összeg után nem jár automatikusan nyugdíjkifizetés - jelentette be csütörtökön Selmeczi Gabriella, a miniszterelnök nyugdíjügyi megbízottja. Emlékeztetett, hogy a jogszabályok szerint annak, aki a jövedelméből levont tíz százaléknyi járulékot továbbra is a magánpénztárakba utaltatja, az új szabályozás életbe léptétől lényegében nem ketyeg az állami nyugdíj, tehát kizárja magát a közösből.

Az első esetben láthattuk, olvashattuk, hogy a lenyúlás nem új keletű szokás. Sem az, hogy a hatalomnak mindent szabad. Büntetlenül. A meggazdagodás ilyen formája valószínűleg ősibb, mint gondolnánk. A második esetben pedig láthatjuk, ennek a kormánynak egy hónap is elég ahhoz, hogy teljesen másként kommunikáljon. Néhány hét alatt képes 180 fokos fordulatra. A baj az, hogy más esetekben is. Csak aztán a nagy forgolódásból nehogy probléma származzon. Azt hiszem, sokan ültek már körhintában. Azok sincsenek biztonságban, akik csak nézik a hintázókat.

Induláskor arról volt szó, hogy szükség van 14 havi befizetésemre, amit majd valamikor, valahogyan visszakapok. Rövid idő alatt ebből 15 hónap lett. Szó volt arról is, hogy szabadon dönthetek, maradok-e, vagy átlépek? Szintén rövid idő alatt az lett belőle, hogy jobb, ha átlépek, mert a kormány világos célja, megszüntetni a magánnyugdíj-pénztárakat. Megfejelte azzal is, hogy a munkáltatóm által befizetett járulékból adó lett, tehát engem nem jogosít semmi a későbbi nyugellátásra. Megkülönböztet a többi állampolgártól azzal, hogy magánzónak minősít. Ebből azt következtetem ki, hogy a kormány számára minden ellenséges, ami magán. Ennyit például a vállalkozók támogatásáról is. Ilyen szellemben cselekednek mindenben. Mindenhol a nép akaratára hivatkozva. A közös a jó, a kívánatos cél. Mindenki mindent odaad, és majd mindenki mindenből részesül.
Ezt véletlenül nem kommunizmusnak hívják?

Gondban vagyok. Miért is? A szocializmusban születtem, nevelkedtem, nőttem fel, és dolgoztam. Amikor a szakmámat megszereztem, szentül hittem, hogy első munkahelyemről megyek majd nyugdíjba. Mi volt ennek az oka? Már előtte is ismertem azt a céget, ahová felvettek az iskola után. Odajártam évközi és nyári gyakorlatra. Ismertem a leendő kollégákat, főnököket. Ők is tudták, ki fog nekik dolgozni. Ott tanultam igazán a szakmát, értettem meg a kollektív gondolkodás és gondoskodás előnyeit. Olyan közösségbe kerültem, ahol éreztem, kell a munkám, fontos vagyok, és megfelelő szakmai továbbképzésben is részesültem. Nem beszélve az egyéb jó tanácsokról az életre vonatkozóan.

A rendszerváltáskor rengeteg új dolog került bele az életembe. Meg kellett szokni a kapitalizmus ízét. A demokrácia vívmányait. Sok dolog pozitívan hatott rám, azonban éreztem, hogy más esetekben bizonytalanná váltam. Nem tudok úszni, azonban ezen a területen jól tempóztam, s tempózok ma is. Viszont nem vesznek fel egy csónakba sem, pedig sok megy el mellettem, és fogy az erőm. Sajnos egyre több az úszó is körülöttem. Talán ácsolni kellene egy nagy csónakot, mert a kisebb ladikok sorra törnek össze egy-egy zátonyon.

A váltás óta eltelt időben hozzászoktattak, hogy csak magamra, a tudásomra számíthatok. Elhitették velem, hogy lehetőségem van gondoskodni magamról öreg napjaimra. Én pedig elhittem és megkezdtem ezt. Most azt látom, hogy a köz érdekében elveszik tőlem. Nagy lehet a baj, ha az a nyúlfarknyi is kell, amit hagytak eddig félreraknom. Mert az nem igaz, hogy közben nem gondoskodtam a társadalom többi tagjáról. Viszont ezzel uszítják ellenem azt, aki maradt a régi dolgok mellett. Én megértem őket. Valamikor ugyanabban hittem, amiben ők a mai napig is töretlenül hisznek. Akkor, amikor az első munkahelyemen elhelyezkedtem.

Volt már valaki, aki visszalátogatott arra a korábbi helyre, ahol azelőtt dolgozott? Mondjuk a rendszerváltás után pár évvel. Minél nagyobb vállalat volt annak idején, annál látványosabb lehetett a pusztítás. Nekem döbbenetes volt. A gépsorok hűlt helye. Néhány tőben levágott tartócsavar mutatta csak, hol álltak valamikor. És a néhány régi kolléga savanyú arca. Kifacsart emberek ráncos grimasza.

Régi nagyvállalatok? Ma már vagy nincs is meg, vagy egy külföldi cég van a helyén. Mit akarok ezzel? Érzékeltetni a bizonytalanságomat. Kinek adjak igazat? Ki mellé álljak? Kiben bízzak? Abban, aki éveken keresztül intelligensen, óvatosan vett el tőlem sok mindent? Vagy annak aki, az én nevemben, nekem bizonygatva, hogy jót akar, hetente változtatja a szavát?

Félek! A különböző rendelkezések mellé fűzött magyarázatok egyre több ellentétet szítanak az emberek között. A fiatal haragszik az öregre, mert nem adja át a stafétát, a munkahelyét. Az öreg a fiatalra, mert nem dolgozik. Vagy, mert nem fogja eltartani nyugdíjas korában. A férfi a nőre, mert előbb mehet nyugdíjba. Mert statisztikailag is bizonyítottan tovább él. A nő a férfira, mert ugyanazért a teljesítményért több bért kap. Az egyik párttag a másik szimpatizánsra, mert szerinte ők tették tönkre az országot. A szimpatizáns meg a párttagra, mert CSAK. A szegény a gazdagra, mert több van neki. A gazdag a szegényre, mert nem akar többet adózni.
A legfájóbb, hogy haragszik a magyar a magyarra, miközben fogyunk.

Egy terméknek mindegy, hogy melyik ember állítja elő. Kommunista? Szocialista? Demokrata? Keresztény? Zsidó? Buddhista? Ha szakember, akkor a termék betölti hivatását. És a termék nem tesz különbséget azon sem, hogy melyikük fogyasztja el. A világ mindig attól fejlődött, hogy különbözőek vagyunk. Mégis számtalanszor képes volt az ember arra, hogy egy cél felé haladjon. Elég volt hozzá egy közös pont.
Nekem ez a hazám. Magyarország. Nem lehetne mindannyiunk közös célja, hogy rend legyen itthon? Az nem baj, ha sok más dologban különbözünk, de élhetőbb életet szeretnék. Kiszámíthatóbb jövőt.
Mint ahogyan mások is, én is megdolgoztam érte, és fogok, amíg csak bírom.





Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=3032