Fullextra.hu - Lépcsőfokok a lelkemben

19 évesen férjhez mentem életem nagy szerelméhez. Mindenki lebeszélt, de én akartam. Miért? Mert Ő volt a jó társ, aki irányít, navigál az élet sűrűjében.

Azt vártam tőle, hogy ő majd megvéd minden bajtól. Mellette boldog és független leszek. Kiteljesedek. Úgy gondoltam: ő a férfi, aki nekem rendeltetett, mire várnék hát?
Bebuktam.
Minden, amit tőle vártam, az ellenkezőjébe csapott át. Már azt is jobban tudta nálam, mit érzek, mire vágyom. Nem megvédett a világtól, hanem elszakított tőle. És én minden hobbimat abbahagytam, ami addig örömet okozott, csak hogy jó feleség lehessek. De ettől nem lettem az. Inkább csak szomorú.
Mit jelentett ekkor a család, a férjem? Mindent. Csak a család létezett, semmi más. Ebben a szomorkodásban az életem akkor kapott új értelmet, mikor megszületett a csajszi, aki minden porcikájával engem imádott. (És ez kicsit még most is igaz, pedig már nagy vagány csinibaba.)
A jóban-rosszban pedig úgy nézett ki, hogy én apjuk mellett állva igyekeztem legjobb tehetségem szerint csinálni mindent, miközben ő „ja, hát persze hogy van családom, csak nem annyira szeretek velük lenni”.
Be kell vallanom, hogy ezt a házasság kérdést alaposan bebuktam. Miért? Mert nem azt a férfit választottam, akivel ki tudtunk volna tartani egymás mellett. Ő jobbra ment és én próbáltam menni utána, de visszarugdosott. Majd én megyek- mondta, te meg várjál itt, majd jövök.
Vártam.
Aztán eluntam.
Rájöttem: nem csak az a baj, hogy a nagybetűs élet nagy kérdéseiben nem értünk egyet, hanem, hogy közben kiszerettünk egymásból. Mindennapos csaták következtek, életre-halálra. Aki túléli, az a nyerő.
Mindketten túléltük: 12 év egymás mellett. De én, a szerelmes, naív lányka közben felnőttem. Fájdalmas volt.
Ahogy azt is fájt kimondani, hogy ez így tovább nem mehet. A lángoló szerelem elmúlt és nincs semmi, ami bennünket összetart. Se jó, se rossz. Semmi.
Én léptem. Felvállalva minden felől a negatív kritikát. Voltam kurva, ribi, aljas, számító dög, minden. Miközben záporoztak rám a nyilak, én még egy fokkal feljebb léptem a létrán. Visszavonhatatlanul megerősödtem és megváltoztam.
A nőiességem odalett, feleségként, szeretőként, háziasszonyként csúfos kudarcot vallottam, ezért hát növesztettem magam köré jókora védőréteget zsírból.
De anyaként – úgy érzem- helyt álltam. Amit szeretettel, odafigyeléssel meg lehetett és lehet tenni, azt én odatettem a lányom elé. De nem estem abba a csapdába, hogy a gyerekbe kapaszkodva éljek csak.
Válás után: „M. önmegvalósít”, jeligére elvégeztem egy főiskolát. Élvezettel tanultam. Közben a házasság fájdalmai bekerültek egy bugyorba, amit sokáig nem volt erőm felnyitni. Nem volt még itt az ideje, hiszen helyt kellett állnom a hétköznapokban, az új életünkben, ahol minden csak kettőnkről szól: a lányomról és rólam.
Az egyedülálló anyuka szerepe kettős. Vannak nehéz pillanatok, a szó szoros értelmében is. Amikor cipelem haza a nagybevásárlásból a szatyrot és a buszról alig tudom levenni, akkor mondom magamnak: nesze neked, elvált nő! Függetlenség kellett? Hát nesze! De aztán itthon leteszem a batyut és jót röhögök magamon. Kivel ordibáltak a boltban: hogy ezt minek veszed meg, miért költöd a pénzt, meg amúgy is hogy nézel ki??? Hát nem velem! És már semmit se bánok. Mert a feladathoz felnőni nehéz, de megéri.
Tiszta belső utazás. Önismereti tréning. Kibírod, megcsinálod? Muszáj lesz édes!
És megcsináltam.
Megcsinálom. Napról napra, újra és újra.
Közben megint egy lépcsőfok a lelkem létráján. És új gondolatok. Most már pontosan tudom, kire vágyom. Ez elég nagy szó. Könnyebb keresni, ha tudom, kit szeretnék megtalálni.
A jó társ már nem csak egy jóképű férfi, aki semmi mást nem tud felmutatni a szép arcán kívül.
Ó, dehogy.
A jó társ egy segítőkész, okos, türelmes, figyelmes, a világ problémáira érzékeny férfi. Aki nem uralkodik rajtam az én káromra, hanem megfogjuk egymás kezét és együtt megyünk szembe a problémákkal. Akivel tökéletesen kiegészítjük egymást. Mindenféle értelemben összetesszük, amink van és ettől válunk egységgé. Ettől vagyunk erősek.
Aki nem röhög ki, ha bőgök egy filmen, ha kiráz a hideg egy szép zenétől és ugyanúgy érti, mit is akart mondani Ady a versében. Mert azt, hogy „ilyet én is tudok írni”, nem szeretném még egyszer hallani.
Nem kérek sokat, csak azt a férfit, akit nekem szánt a Jóisten. 
A jővőbeli családom egy összetartó, vidám kis csapat. Ahol mindenkinek van saját tere, belső szférája, de amellett boldogan ugrik fejest a közös programokba is. Ahol egymást támogatva, bíztatva, de legfőképpen szeretve nézünk szembe a problémákkal, és örülünk a közös életünknek.
Ahol nem egy háziszolga, hanem egyenrangú társ tudok lenni. Nem versenyként felfogva a dolgokat: igen, megcsinálom: ha beledöglök is jó feleség leszek- hanem teljesen természetesen élem meg a mindennapokat. Ahol öröm hazaérni mindenkinek. Ahol én boldog vagyok és ettől mindenki azzá válik, mert úgy sugárzom magamból a szeretetet, mint egy erőmű.
Hát ez vágyam.
Ez a jövőm.
Remélem.