Fullextra.hu - Zöldkereszt vagy hálapénz

„Mennyi pénzt szokott adni a doktornőnek?” „Kétezret egy-egy alkalommal.” „És? Nem kevesli? „Eddig még nem tette szóvá.”...

Szituációk:

1/ Tóbiást elüti az autó, súlyosan megsérül, mentő viszi a kórházba. Megműtik, az operáció sikeres, Tóbiás felépül. Az orvosnak nem ad hálapénzt, mert minek? Így is, úgy is túl van a nehezén.

2/ Pengős úr gazdag ember, tízezret ad a háziorvosának, aki haladéktalanul beutalja őt a kórházba. Pengős úr előrelátó, semmit sem bízik a véletlenre. Kórházi tartózkodását azzal kezdi, hogy mindenkinek átad egy pénzes borítékot. Az egyik borítékban több van, a másikban kevesebb, de kap a portás, az éjszakás és a nappali nővér, az altató orvos, a műtős, az operációt végző professzor. A röntgenes nem kap, rajta semmi sem múlik, a röntgenfelvételt nem tudja befolyásolni, legfeljebb elcserélni valaki máséval. Erre azonban kevés az esély. Pengős úr, ha nem is makkegészségesen, de épkézláb hagyja el a kórházat, s megvan győződve, ha nincstelen volna, most a hullaszállítók borítanának rá fátylat.

3/ Sári néni ragaszkodik a férjéhez, s persze annak magas nyugdíjához is, amiből telik egy kis hálapénzre. Előre adja az orvosnak: tessék már visszahozni az uramat az életbe. Az orvos minden tőle telhetőt megtesz, na nem azért mert megfizették, hanem mert alapos ember, tudása, felkészültsége is megvan ahhoz, hogy megmentse valaki életét. Csakhogy ezúttal nem sikerül neki. Mit tegyen? Visszaadja a kapott pénzt vagy sem? Végül úgy dönt, megtartja. Sári néni férje már öreg volt, régen lejárt a garanciája, és különben is, pénzzel semmire se megy a túlvilágon. Sári néni meg úgy gondolja, lesülne az arcáról a bőr, ha reklamálna.

4/ Rezső öt éve hajléktalan, az élet alaposan megviselte, kórházi ápolásra szorul. A nővérek irtóznak tőle, főleg az, aki lehámozza róla koszos gönceit, meg az, akire a mosdatás hárul. Az orvos halogatja a kezelést, a borítékos betegeknek tett ígérete kötelezi őt az elsőség biztosítására. Rezsőre nem marad ideje, pedig tőle is kapna pénzt, de a szerencsétlen nem tudott összekoldulni egy borítékra valót. Rezső átszenderül a másvilágra, senkinek sem hiányzik. Az orvos azzal mentegeti magát, még jó, hogy nem pazaroltam rá időt, úgyis hiábavaló lett volna.

Párbeszédek:

„Mennyi pénzt szokott adni a doktornőnek?” „Kétezret egy-egy alkalommal.” „És? Nem kevesli? „Eddig még nem tette szóvá.” „Remek. Ezentúl én is csak annyit fogok adni.” „Csak aztán nehogy megbánja. Maga csökkenti a jutalékot, a doktornő meg a kezelésre fordított időt.” „Gondolja?” „Nem tudom. Nem vagyok benne biztos. Kérdezze meg a doktornőt.” „Csak nem képzeli? Magának, kedves, elment az esze!”

„Dokikám, rám férne egy kis pihenés, ismeri már, a munkahelyi stressz, meg aztán most építem a vityillómat, ott is szükség volna rám, tudja, hogy van ez. Nem leszek hálátlan.” „Hát – gondolja az orvos – végtére is nem kerül fáradságomba. Mivel írjam ki?” Nekem mindegy, dokikám, maga a szakember.”

„Mielőtt hozzáfog a műtéthez, vegye el tőlem ezt a csekélységet.” „Hogy képzeli? Nem fogadhatom el. Ezért kapom a fizetésemet, és különben is, nálam minden beteg egyforma, nem kivételezek senkivel.” „Nocsak, nocsak! Egyformák vagyunk? Tessék mondani, van itt más orvos is, aki elvégezhetné az operációt?”

Ezek a képzelt szemelvények annak kapcsán jutottak eszembe, hogy olvastam egy igen érdekes kezdeményezésről, amit zöldkereszt mozgalomnak neveznek.
Lényege, hogy azok az orvosok, akik nem akarnak, helyesebben szólva nem hajlandók hálapénzt elfogadni, zöldkereszt jelvényt viselnek fehér köpenyükön, így hozva a betegek tudomására: ne is próbálkozzanak.
Nem mintha ennek volna valami jelentősége, de én a magam részéről pártolom a dolgot.
Nem azért, hogy megspóroljak egy feleslegesnek egyáltalán nem nevezhető kiadást. Elvégre a cipőmért, a könyveimért, a lakásomért is fizetek, az áramot, a gázt sem kapom ingyen, pont az egészségemtől sajnáljam a pénzt? Ámde azzal is tisztában kéne lennem, miért mennyit?
A fogorvos esetében pontosan tudom, mennyit számol a foghúzásért és mennyit a tömésért.
Fogalmam sincs viszont, hogy mennyi a pénzben mérhető különbség egy körorvosi vizit és egy órákig tartó súlyos műtét között. S ha netán kétezer forint hálapénzt adok a háziorvosnak, akkor mire taksálhatnám az operációt végző professzor és sleppje iránti hálát?
Nem arról van szó, mennyit ér az életem – nekem sokat, adott esetben fabatkát sem -, hanem arról, mennyit ér az ő áldozatos munkájuk. Ennek megítélése a társadalombiztosítás dolga, hiszen ahhoz mindannyian hozzájárulunk. Végezzen tehát az is jó munkát, akinek ez a hatáskörébe tartozik.
Ami pedig a hálapénzt illeti – mert hiszen akadnak szép számmal, akiknek telik rá, s már annyira megszokták, hogy el sem tudják képzelni az egészségügyi ellátást enélkül -, nos, arra volna egy javaslatom. Az orvosi rendelőkben, a kórházakban helyezzenek el perselyeket, hogy mindenki – lehetősége szerint – oda dobhassa be érméit és bankjegyeit. Az így összegyűlt pénzt pedig fordítsák a szükséges felszerelésre vagy a kellő higiénia biztosítására. Értem ezalatt: szappan, vécépapír, törölköző a mosdókba, hogy mást ne említsek.
Az orvosokat pedig szeretném megnyugtatni: áldozatos munkájuk akkor is lekötelez, ha képtelenség pénzben kifejezni hálámat. Tudom, ők sem kapnak semmit sem ingyen, viszont én is csak fizetést kapok a munkámért. S tessék nekem elhinni, sokszor én is úgy érzem, nekem fizetnek eleget érte.
Végezetül még valami, nehogy bárki is azt képzelje, ellenzem vagy irigylem az orvosok esetleges nagy jövedelmét.
Tisztában vagyok vele, hogy megfizethetetlen hivatás az övék. De hivatás, nem csupán szakma. S noha nem keverem össze hivatásukat a labdarúgással, azt azért még megjegyzem, sohasem voltam híve a kis pénz, kis foci felfogásnak. Meggyőződésem ugyanis, hogy aki – ha már egyszer elvállalta - nem akar az általa elfogadott kevesebb pénzért is alapos, jó munkát végezni, annak fizethetnek bármennyit, akkor sem lesz képes rá.