Fullextra.hu - Martfűi levelek

A káosz vámszedői gazdagodnak. Valójában ők sem érzik jól magukat, az értékrend fölbomlása csak tiszavirág életű jóérzéseket táplál. Ők is, ahogy mindenki, mennek az orruk után...

Kedves Barátom,

ne hidd, hogy az időjárás most megtréfál bennünket. Azt hisszük, hogy valami különös történik ezen a télen, pedig annyi év után csak igazi tél van.
Azért érdekes, hogy ami egyszer olyan, amilyennek lennie kell, azt különlegesnek tartjuk. Ez is mutatja, hogy nem normális módon nézünk a világra és gondolkozunk róla. Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy kívántam és szerettem volna a kemény hideget, a nagy havat… De azon sem csodálkozok, ha ilyen.
Ott mindenesetre gond van, ahol a dolgok a fejük tetejére állítva működnek. A kis herceggel azt is mondhatom, hogy: „… Nem valami sokáig mehet az orra után az ember…” (Antonie de Saint-Exupéry: A kis herceg, fordította Rónay György).
Ha valaki túl sokáig megy az orra után, az előbb-utóbb falnak megy, vagy valami másnak, szóval koppanni fog. Így járunk majd abnormális dolgainkkal is.
Mindennek vissza kellene kapnia a rangját, az értékét, a helyét az életünkben. Egyelőre nagy a káosz és vélhetően még sokáig az lesz. A káosz vámszedői gazdagodnak. Valójában ők sem érzik jól magukat, az értékrend fölbomlása csak tiszavirág életű jóérzéseket táplál. Ők is, ahogy mindenki, mennek az orruk után.
Kedves Barátom, olvastam Lányi Andrástól a Valahol megint utat vesztettünk című tanulmányt, amely a Liget 1996. évi februári számában jelent meg. Ezt a tanulmányt mindenkinek olvasnia kellene, azoknak mindenképp, akik tehetnének valamit a változásért, illetőleg a változtatásért. Általában ilyenek vagyunk valamennyien.
Miről szól Lányi András írása? Elkurvulásunkról, arról, hogy a haszonelvűség apropóján milyen könnyen „eladjuk” magunkat; arról, hogy miért alakultak úgy dolgaink, ahogy alakultak, hogy miért érezzük rosszul magunkat, miért nem tudunk örülni, ha süt a nap, ha gyermekünk ötöst kap az iskolában… Lányi írása arról szól, hogy egy társadalom hogyan kerülhet zsákutcába úgy, hogy ezzel együtt az egyes ember életével is ki van baltázva. Ezért különböző mértékben, de valamennyien felelősek vagyunk.
Néhány részlet Lányi András tanulmányából: „… Új politikai intézményeink záloga nem az irántuk megnyilvánuló bizalom, hanem a közöny és a beletörődés. Az ország lakói nem remélik többé, hogy politikai eszközökkel javíthatnának helyzetükön. Tudomásul vették, hogy a sorsukat érintő döntéseket sem ellenőrizni, sem befolyásolni nincs módjuk, beérik azzal, hogy négyévenként az odáig kormányzó pártok ellenében szavaznak. A demokrácia hitelét vesztette, még mielőtt megtanultunk volna élni vele.
Az egymással látszólag homlokegyenest ellenkező elveket hirdető irányzatok a napi politikában meglepően hasonló megoldásokat követnek (vagy kérnek számon az épp kormányzó többségen)…”
„… Mindennél előbbre való cél a feltételezett (és manipulált) közmegegyezés szerint a jólét növelése volna, melyet a társadalmi erőforrások gazdaságos (tehát ésszerű) elosztása biztosít. Az államszocializmusban ugyanúgy, mint a piaci társadalmakban e hiedelem jegyében lett a politikából gazdaságtan, a politikusból a gazdasági folyamatok szabályozásának technológusa. Így érik el, hogy a polgár ne több beleszólást követeljen a döntésekbe, ne a részvételen járjon az esze, kizárólag egyéni részesedésén az elosztható javakból. Passzív fogyasztója legyen csupán a politikának, amit ugyanúgy „eladnak” neki, mint bármi más áruféleséget. Ezáltal a politika is egyfajta reklámüzletté válik…”
„… Számottevő hazai magántőke híján az úgynevezett spontán privatizáció nem volt és nem is lehetett egyéb, mint a közvagyon kivásárlása a közvagyon felelős kezelői által a közvagyonból származó eszközökkel…”
„… Az új gazdasági elit példátlan szabadságot élvez: még a saját tulajdonától sem függ. Jövedelme nem a gondjaira bízott vállalatok teljesítménye szerint alakul. (Nem úgy a munkavállalóké, őket a veszteséges gazdálkodásra hivatkozva bocsátják el a milliós fizetést bezsebelő menedzserek.)…”
„… Szó sincs róla, hogy összeomlott volna a gazdaság: napról-napra vergődik teljesíthetetlen és egymásnak ellentmondó követelmények szorításában, élni próbál úgy, ahogyan lehet. Ami összeomlott eközben, az a közmorál. S elbunkósodott lassan az ország: a földünkön rég nem járt utazónak legelőször ez ötlik a szemébe…”
És így tovább, kedves Barátom…
Meddig mehetünk az orrunk után büntetlenül? Én már azt várom, hogy mikor koppanunk egy nagyot. Erre minden esélyünk megvan.
Ha másnak nem, hát próbáljunk meg örülni a közelgő tavasznak. Ebben a reményben üdvözöl:

Adalbert