„ A csodák helyett csak egy mosolyt adhatok”
Dátum: November 22, kedd, 20:32:41
Téma: Életünk napjaink
 |
"Nyújtják a kezüket. Csak egy érintést akarnak! Egy érintést kapni, és adni! Vékony, csontos karok, meggörbült ujjak, megannyi, engedetlen szolgáló." .. |
Van úgy, hogy nagyon szeretnénk adni valamit, valamit átadni, de nem hiszünk szavaink megjelenítő erejében, és a jelzőket is hiábavalóknak gondoljuk! Így vagyok most magam is.
Nem számoltam hányadszor vagyok itt, hiszen néha úgy érzem, el sem mentem innen soha. Talán itt születtem. Valahol a közeli hegyek tetején lehettem egy tölgy, tanúja a természet változásainak épp úgy, mint az ember cselekedeteinek. Lehettem magában beszélő, a falu kerítése mögül dühödten megmorgott jámbor, ismerője mindannak, amit a házakban élők már nem akarnak megismerni. Lehettem építője a templom kupolájának, honnan egyforma közel a hit és a hitetlenség. Lehettem a közeli folyó partján riadtan megtorpanó vad, ki fegyver elől menekülve végül belevész a mélybe. Minden lehettem, de most vagyok. Én vagyok. Nézem a szobát, gondolatban elhelyezem benne az ágyam, egy asztalt, könyvespolcot. Magam. Vajon meddig bírnám? Mikor szaladnék ki a semmibe, mert azt még mindig könnyebb lenne talán akkor elviselni, mint a mindent itt bent! Mert ott bent lakik mindaz, amit a kinti világ már nem érzékel, eltemetett, vagy el akar temetni! Nehéz beismerni, hogy vannak szemeink látni, füleink hallani, és van az a piciny lélek, mely akkorát üt, hogy a könnyünk is kicsordul, mikor megzengeti az a Valami! Az, amit nem lehet megírni!
Lassan, de megállíthatatlanul öregszik, és fárad minden. A szülők közül sokan bottal jönnek. Van, ki fehérre őszült, vagy hamuszínűre betegedett. Sokan jöttek el ma is. Az otthon védőszentjének ünnepe van. Bea először meg sem ismer. Nehezen rakja össze az arcomat, de este már csak nekem akar beszélni, és panaszkodni. Jucust egyre nehezebben érteni, barátnőjével közös fotót kér, kinagyítva. Roland lába évről- évre egyre kevésbé engedelmeskedik. Zsuzsa teljesen kinyílt. Nyilvánosan felolvas, felvállalja magát! Amikor lefekvés előtt köszönök neki, ragyog a szeme, és megígéri, hogy karácsonykor majd mindent elmond. Nyújtják a kezüket. Csak egy érintést akarnak! Egy érintést kapni, és adni! Vékony, csontos karok, meggörbült ujjak, megannyi, engedetlen szolgáló. Van, aki már nem köszön ránk, nem nyújtja a kezét! Meghalt. Már én is ismerem halottaikat.
A szentmise utáni műsor első táncjelenetét több hónapja próbálják. Nem látjuk a sántát, a születésénél fogva értelmi sérültet, csak a teljesítményt, az adni akarást! Tapsot kapnak, hatalmasat hajolnak, és van olyan, aki minket tapsol meg. Összecsukódik a függöny, majd néhány pillanat, és lassan széthúzzák. Vannak filmek, melyeket mindenkinek meg kellene néznie, vannak zenék, melyeket mindenkinek meg kellene hallgatnia, születtek képek, melyeket mindenkinek meg kellene mutatni, és vannak olyan pillanatok, melyeket mindenkinek meg kellene élnie! Hogy miért? Hogy ne féljen! Ne féljen, mert van, mindenkinek van valamije még akkor is ha úgy érzi, mindent elvesztett. Ez pedig a szeretet. Ilyenkor az ember szégyenében elbújna, ott zokogna minden eltékozolt, és soha be nem váltott ígéret sírjánál, átölelné, akit már nem ölelhet, szót fogadna annak, akinek már nem teheti, és jó lenne, jó lenne! Szeretne. Mert a függöny mögött ott ülnek, támaszkodnak azok, akiket sokszor meg sem érdemlünk! Megszólal a gitár, majd a dal, és örökre elveszek, mert ez éneklik: „ én nem tudom másképp, csak ennyit tudok” . Lehet, olykor bukdácsol a ritmus, elakad a szöveg, de nem hallom, csak szégyellem magam, és szégyenemben könnyezek, mert bántok, csúnyákat gondolok, mert elfelejtem, oly sokszor elfelejtem, hogy van egy Csodálatos világ! Amit élek.
|
|