Földi László: A szőrösi török
Dátum: Március 13, kedd, 20:28:46
Téma: Dolgozat


A piperkőc, urasdit játszó nyugatnak persze ez volt a legkényelmesebb: hullott az egykori őket nyilaikkal rettegésben tartó nép...


Földi László: A szőrösi török

Bátyám! Megjöttem. Lesz-e mese?
Remélem, hogy lesz, oszt nem zavar meg az asszonynép.

***
...Tudod gyerek (negyven éves voltam akkor, de itt felénk a legalább húsz évvel idősebbeknek mindig is gyerek maradtam), a magyar mindig megsínylette a magyarságát, becsületességét. Nem volt ez másképpen itt a Zagyva-forrás vidékén sem. Először a nagy morva vezér irtotta ki erre felénk saját népét, mert nem akartak a csendes, hegyi pásztornépek a polyákok ellen zászlója alatt hadba menni. Ide aztán őseink szinte harcok nélkül érkeztek, azokkal a pásztorokkal, akik még megbújtak a hegyek között pedig békességben éltek. Volt terület, erdő, vad, rét, víz Aztán inkább sokszor egymást marták a törzsek, minthogy a hegyi népeket bántották volna.
...Aztán bennünket támadtak a nyomunkban koslató tatárok, akik mindent felégettek, mindenkit felkoncoltak, mi csak az útjukba került. Az 1240-es évek elején így égették fel az akkori királyi várost Inászót is, meg sok kisebb környékbeli falut. Zagyva egy cselnek köszönhetően megmaradt, de ez egy másik történet...
...Most Inászóról, vagy ahogy később hívták Szőrös-pusztáról mondok egy történetet, ami azért lett Szőrös-puszta, mert a nagy tatár vérengzést csupán egy vadász-szőrmekészítő mester élte túl – családjával – egy barlangban megbújva, illetve túlélte még a vámház a Zagyva folyásánál, mert ugye a vámot, a sarcot, azt oszt mindenki szedte, bárki is lett a környék ura. A Kacsics-ok, a husziták, a király emberei, aztán 150 évig a török.
150 év nagy idő, gyerek. Már mindent kiépítettek maguknak a hitetlenek – akik bennünket nevezetek azoknak. A vámház mellé is letelepedett már a sátortábor, és ott is maradt, ameddig csak lehetett. Jól eléltek az úton haladóktól beszedett terményen, állaton, árún. Már vagy a negyedik generációs parancsnok, vagy ahogy ők hívták kádi örökölte meg a közigazgatás felsőbbségétől (hatvani szandzsád), a náhijet (körzet). Persze azért a magyar nem igen hagyta őket nyugodni, hiszen sokszor dézsmálták meg a Hatvanba induló vám-szekérsort, vagy éppen már helyben leszedték a bujkáló katonáknak szükséges eleséget. Nem is nagyon tudta a szultán tovább vinni a hatalmas sereget nyugat felé. Megrekedtek a Kárpátmedencében. A piperkőc, urasdit játszó nyugatnak persze ez volt a legkényelmesebb: hullott az egykori őket nyilaikkal rettegésben tartó nép, a piros-bugyogósok pedig nem jutottak át rajtuk. Mehetett a daj-daj, az eszem-iszom, dínom-dánom. Eszükbe sem jutott, hogy segíteni kéne. Egészen addig, amíg az oszmán ismét hatalmasra erősödött, és szervezni kezdték a továbbvonulást. Támadták Bécset, Érsekújvárt, de végre megérkezett a pápa felhívására a segítség, így a 80.000 fősre duzzadt keresztény sereg vereségek sorát mérte Mohamed szultán csapataira. Eljött az ideje, hogy a török legerősebb bástyája – Buda – ellen vonuljon az akkor épp hatvanezres sereg. Buda várát 1686-ban visszafoglalta az egyesített haderő...

...Aztán mégis különös dolog történt – éppen itt – nálunk a vámháznál.
Egy 1694-es perirat (a Nógrád Megyei Levéltárban található) azt írja: Testis Páll Magh in Possione Hidegh kútt Comor Egregy D. Francisci Fáy Subditus Annor. Cir. 63. Sub Jures fassus est: Ad 1mu et 2du nihil Ad 3tri: Tudgya hogy igaz kazári határ, az emlitetNagy Toó és Tormás fark. Nádas volgye bércze,sőtt azt fakallya mikor házul Pászto vagy másuva jártak, másut nem mertek ki ereszteni; Az Szőrösy pusztán félvén az Szőrösi Török Urtól; de ebben az völgyben bizvást ki eresztették mert tutták hogy kazári határ á honna az szénát elvitték s megh égették az Zagyvaiak.(Ez az eredeti perirat részletének gépelt változata – hibákkal együtt).

No gyerek, ez a török úr bizony itt maradt, és utódjai lehet, hogy ma is itt élnek közöttünk.
***

Szőrös-puszta, Zagyvafő, Csernyik lakói és a vámház környéki törökök elvoltak egymással, a szablyák sosem tévedtek az itt gazdálkodókra, akik egy-egy őzbakkal, vadkannal, gyümölcsökkel kedveskedtek az egyébként szerényen élő török különítménynek, amit ők sokszor viszonoztak a kereskedőktől kapott csecsebecsékkel, szövettel, szagos vízzel. Persze nagy volt a különbség a két nép kultúrája között, mely elsősorban az asszonyok viseletében, viselkedésében volt szembetűnő. A helyi lányok nem takarták el arcukat, hajukat, sőt a patakban mosva még a pendelyük alját is a derekukba tűzték, nehogy vizes legyen a nagy munkában.

Ezt az itt maradó törököt is egy ilyen pendely tartotta itt. Marcsa – a környék talán legszebb fehérnépe – a kecskéit legeltetve elszunyókált a vadkörtefa aljában, és a langyos szellő éppen akkor kapott lengéje alá, amikor Ali – a kádi fia – a közelben cserkészte a vadcsapásokat. Teljesen elbűvölte a lány, már akkor, amikor a legutóbb egy kosárka gyümölcsöt hozott ajándékba. A fiú egy gyönyörűséges gyűrűt szeretett volna adni neki, de a menyecske csak serdült egyet, majd otthagyta. Most pedig itt van. Közelebb lopódzott, épphogy csak a véknyát nem látta, pedig, de szerette volna. No, éppen ez lett a veszte, mert egy száraz ág reccsent meg talpa alatt, amire a lány felriadt, és botjával – tiszta erejéből – hókon vágta. A délceg ifjú azonnal elterült.
- Kellett magának! Mit leselkedik a hitetlen egy gyaur lány után... Ráadásul álmában... - „Mi történhetett volna, ha nem riadok fel időben” – jutott eszébe az anyai tanítás, hogy miféle disznó dolgokat csinálnak a legények, ha engedi a lány a gyolcsát. Teljesen méregbe gurult, és már újabb ütésre emelné faragott botját, mikor látja, hogy amaz nem mozdul, sőt a fejéből ömlik a vér. - No, elég volt! Ne viccelődjön kend! Úgyis tudom, hogy érti, amit mondok, hisz hitetlen létére már lassan jobban beszéli nyelvünket mint én... Keljen már fel! - lépett közelebb, de a török úrfi nem mozdul, mellén zuponja szétnyílott, és előkandikált hatalmas izomzata. Ezt már a múltkori harci játékoknál is megfigyelte, hogy fiatal kora ellenére milyen erős testalkatú ez az Ali. Még egy tétova próbálkozásként megböki, de mindhiába. A vér már elérte csamasírtját is. Gyorsan odalépett, és felemelte fejét, most már az ő pendelye is véres lett, melyet erősen rászorított a sebre: „Istenem segíts! Nem akartam ennyire!” Letekerte a férfi turbánját, pedig tudta, hogy ezért akár meg is halhat, jó erősen bekötötte a homlokát, amikor nyerítést hallott a háta mögül. Az úrfi lova. Addig csalta, amíg az az árokhoz nem ért ott pedig rágurította, keresztben, az élettelennek tűnő testet. A ló elindult.

Ő maga pedig összeterelte kecskéit, és indult haza. Mit, hogy indult, rohant. Otthon aztán kapott először az anyjától, aki véres pendelyét látva a véknyát nézegette, majd mindenről kikérdezte, no és persze nem hitte, hogy semmi sem történt, csak úgy „hókon vágta” a nagy török urat, meg ilyesmi... Aztán az apja és a nadrágszíj...

***

A ló – hátán a tehetetlen terhével – megállt a kádi sátra előtt. Mindenki valahol hűsölt a rekkenő melegben, mert még a levél sem mozdul. Nyerített egyet, erre az egyik asszony kibújt a nyíláson, és jajgatva hívta a segítséget: sűrűn emlegetve Allahot. Megjött a kádi is, aki azonnal haditanácsot tartott, hogy a rablók fogadására felkészüljenek, hiszen más itt nem tesz – nem tehet – ilyet az ő fiával.
Hatalmas volt a sürgés-forgás. Az asszonyok a gyógyítással, élesztgetéssel, a katonák a fegyverek csatolgatásával, a lovak előkészítésével foglalatoskodtak.
Ám csak telt az idő, és csak nem értek ide azok a hitetlen rablók. Ali közben éledezni kezdett, attól a szúrós szagot árasztó üvegcsétől, amit az orra alá tuszkoltak. Azonnal hívták az apját:
Kik voltak, fiam?
Micsodák, jaj, mi történt velem?
Kik támadtak meg, hányan voltak, és hol?
Kik támadtak volna? Nem húztam le a fejem, és nekimentem egy ágnak.
Persze, és az az ág bekötötte a turbánoddal a fejed... No, halljuk az igazat!
Értse meg, hogy így történt, és én magam tekertem a fejemre, mert semmi más nem volt kéznél!


***
Lassan elültek a kedélyek, Marcsa szülei megnyugodtak, mikor időben megjött a vérzése, a kádi pedig el volt foglalva a nagy csatával, hiszen a hatalmas hitetlen had állítólag visszafoglalta Budát. Néhány nap múlva meg is érkezett a hír. Pakolni kezdtek, hiszen a parancs szerint Hatvanba kell menniük, ahol majd egyesülnek a kisebb náhijetek és a szandzsádok, majd döntenek arról: miként tovább.

Szeles őszi reggel volt. A kádi és csapata indulni készült Hatvan felé. Már csak Ali hiányzott, de hiába várták. Apja nagyon jól tudta, hogy, amit ő nem mert megtenni azért a gyönyörű gyaur lányért, azt az ő fia most megteszi. Már tegnap megpakolta a fiú lovának nyergét sok-sok arannyal, ékszerrel, pénzzel, és kis levélkében csak ennyit írt:
Jól döntöttél fiam, büszke vagyok rád!
Vegyél földet, erdőt, és merj élni egy új életet!
Apád

Erre gondolt, majd kiadta a parancsot:
- Indulunk!

***








Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=3096
pharmacy online