Fullextra.hu - Kurultaj találkozó- ahogy én láttam

Ismét beigazolódott az az örök igazság, hogy a vélt és a valós dolgok köszönőviszonyban sincsenek egymással...

Kurultaj találkozó- ahogy én láttam
Augusztus közepén rendezték meg Bugacon a negyedik Kurultaj- találkozót, ami Európa legnagyobb hagyományőrző fesztiválja.
Maga a kurultaj szó törzsi gyűlést jelent, ami a magyar-türk-hun tudatú törzsek találkozóját jelenti. Ez egy ősrégi hagyomány, ami 2007-ben éledt újjá Kazakisztánban, ahol Bíró András Zsolt és kutatótársai genetikai vizsgálatokkal bizonyították kapcsolatunkat, közvetlen rokonságunkat a madjar-madijar törzzsel.
A most megrendezett találkozóra, a Magyar Turán Szövetség hívására 111 hagyományőrző csoport érkezett, 24 nemzet képviseltette magát. A látogatók száma meghaladta a 100.000 főt.
Ennyi a hivatalos tudnivaló, csak az a baj, hogy ezek a számok-adatok vajmi kevéssé adják vissza azt a csodát, amit mi ott találtunk.
Magáról a találkozóról sokat nem lehetett hallani, ki tudja miért, ez nem érte el a kereskedelmi tévécsatornák hír-ingerküszöbét. Pedig a küldöttek jártak még a parlamentben is.
Szombat délben-mikor elindultunk Bugacra- igen aggodalmas hangulat telepedett ránk, lévén, hogy úgy zuhogott az eső, mint amit dézsából öntenek. Abba bele sem mertem gondolni, ez az eső mit képes művelni a bugaci homokos talajjal. Ha belegondoltam volna, akkor, mondjuk lehet, hogy nem indulok el szoknyában és balerinacipőben. Ám a gondviselés velünk volt, ahogy beértünk Bugacra, elállt az eső, kisütött a nap.
Több ezer autó próbált a rendezvényre bejutni, minek következtében álltunk vagy egy órát, kellemesen eldiskurálva sorstársainkkal, s egyre aggodalmasabb tekintettel néztük a pusztának ama részét, amit parkolónak neveztek ki. A puszta az puszta, ezen nincs mit szépíteni, de mi városi penészvirágok vagyunk, nekünk már egy marék kosz is homokfúvás, egyszerűen fel sem fogtuk mit is jelent az igazi homokos puszta. Nos, az igazi puszta tengelyig süllyedt suzukikat jelent, mindenhová beleragadt –és itt ott elhagyott- cipőket jelent, és olyan élménnyel és tapasztalatokkal való gazdagodást jelent, ami még egy sivatagi kiképzőtábor túlélésére is alkalmassá teszi az ember lányát.
Eljutván a parkoló egy olyan pontjához, amit úgy ítéltünk meg, hogy talán megtartja az autónkat és beazonosítható a későbbiekben is, elindultunk a fesztivál felé.

Parkoló a pusztában

Látótávolságban talán egy kilométer lehetett a táv, de a haladási sebességünk vetekedett egy csigáéval. Javaslatot fogok tenni a homokban való bukdácsolás, mint olimpiai szám felvételére, ugyanis igen látványos és rettentő hosszú verseny alakult ki a csapatok között, néha minden sportszerűséget sutba vetve.
A jurtatábort megközelítve már éreztük a pecsenyesütők illatát, hallottuk a sámándobok ütemes dobbanását, ami szinte egyetlen percre sem maradt abba. A vásárosok színes forgataga teljesen elvarázsolta az embert, csodálatosabbnál csodálatosabb kézműves termékek kellették magukat.

Kézműves vásár

A vásárlás egyébként nem volt minden veszély nélküli tevékenység. Nem tudtam, hogy régi magyar szokás leitatni a kedves vevőt, de még egy mézeskalács szívet sem lehetett úgy megvenni, hogy utána ne kerüljenek elő a jóféle házi ágyasok. Momentán én nem iszom, így sajnos Andrisnak kellett legénynek lenni a talpán, aztán már majdnem a kezén-lábán, ugyanis a pálinkához ő sem nagyon szokott hozzá. Így a második vásárfia után úgy döntöttünk, inkább csak szemlélődök, Andris meg erőteljesen józanodik.
Engem mindig is érdekelt a karikás ostor működési elve, és akadt egy bátor vállalkozó, aki elhatározta, bevezet eme tudományág rejtelmeibe. Első suhintásra a szoknyámba akadt az ostor, és szépen ívelt lendülettel rántottam az egész ruhám a nyakamba. Másodjára lebontottam a mellettünk lévő árnyékoló sátor tartóoszlopait, harmadszorra meg akkurátusan a nyakam köré tekertem az egész hóbelebancot, és a saját szemem ütöttem ki majdnem. Tudom én, hogy három a magyar igazság, de hiába emlegették nekem a ráadást, elegem lett hírtelen a hagyományőrzésből.

Ostorok

Gyönyörű sólymok ültek az egyik sátor árnyékában, és feltett szándékom volt David Attenborough nyomdokán lépdelve, fotósorozatot készíteni róluk. Nekik meg az volt a feltett szándékuk, hogy ez ne sikerüljön. Ahányszor épp el akartam kattintani a gépem, tuti úgy totyogtak arrébb, hogy maximum csak a feneküket lássam. Megjegyzem, ez az összes állati résztvevőre igaz volt, őket volt a legnehezebb fényképezni.

Igazi vadászok

Gyönyörű népművészeti kiállításokat néztünk meg a jurtákban. El nem tudom képzelni, eleink, hogyan fértek be egyáltalán ezekbe a sátorszerű alkalmatosságokba. A belmagasság nem túl nagy, hiába a viszonylag tágas belső, az a kis ajtó pedig, ami a bejárást hivatott szolgálni, derékba törte Andrist. Engem homlokon vágott a felismerés, hogy őseink bizony nálam is kisebbek lehettek, és ez a felismerés még órák múlva is ott piroslott a fejemen. Szóval egy ilyen jurtába hazatérni nem volt minden veszély nélküli. Pláne ha az ősi lakberendezési trend híveként egy jávorszarvas koponya fogad az amúgy sem túl nagy bejárat szemöldökfáján.

Ősi otthonok

Fantasztikus lovasbemutatóba csöppentünk a fesztivál főakkordjaként. Hihetetlen mi mindenre képesek a pusztai lovasok. Mindig csodáltam azt az összhangot, ami ember és állat között létrejön az évek során, de amit ott láttam, az minden eddigi tapasztalásom felülmúlja.

Fellépésre várva

Sok hasznos tanáccsal is elláttak bennünket. Az első mindjárt az volt, hogy a ló- és lovasa szintén- nem nagyon szereti, ha a fenekét fényképezem. Mondtam volna én, hogy a hiba bennük van, mert akárhányszor megfelelő oldalra kerültem, ők pont elfordultak, de nem hatott meg senkit a mondanivalóm. A másik nagyon hasznos tanács az volt, hogy otthon ne ültessük le parancsszóval úgy a lovunkat, ahogy a kutyákat szokás- a hátsó lábukra- mert nekik az természetellenes testhelyzet. Hát jó, rendben, ezt megígérhetem.
Udvarlóm is akadt ám, egy alig kéttonnás paci érdeklődését keltettem fel. Békés szemlélődésem szakította meg pár durva hátbavágás, amit én néhány keresetlen szóval próbáltam megköszönni, ám mikor megfordultam, hogy a véleményemnek hangot is adjak, szemmagasságban szokatlan látvány tárult elém. Rengeteg és hatalmas sárgás lófoggal találtam szemben magam, és egy emelettel feljebb egy röhögő gazdival. Gazdi szabadkozott, hogy biztos csak a parfümöm keltette fel a paci érdeklődését, lólovagom nyihogott és nyáladzott elismerése jeléül, én elsápadtam és lefagytam, Andris meg féltékenységi rohamot kapott, és hála az istennek ez cselekvésre késztette. Megmenekültem a további heves érzelemnyilvánítástól, és elmagyaráztam lólovagomnak, hogy ugyan most lyukra szaladt- lévén foglalt vagyok- de ne keseredjen el, biztosan vannak olyan hölgyek, akik méltó mód fogják megbecsülni az érzelmeit, s egyszersmint megdicsértem az ízlését, hogy egy ilyen illat- kavalkádból, ami egy ilyen fesztivál sajátja, megérzi a méregdrága Versace parfümöm illatát. Ízlése az van.

UdvarLÓm

Nehezen tettem magam túl az udvarlás okozta megrázkódtatáson, így a békésebb látnivalók felé vettük az irányt, nevezetesen a konyhasátrakat céloztuk be.
Imádom az idegen konyhák ízeit, itt is gyakorlatilag végigettük az egész repertoárt. Hamar rájöttem, hogy őseink azért voltak olyan erősek és bátrak, mert gyakorlatilag sárkánykaján éltek, ami a mai gyomor számára befogadhatatlan, mint erejét, mint mennyiségét tekintve. Az íz világ néha felsejlett ugyan, de ahhoz vödörnyi mennyiségű kísérővízre volt szükségem, ám amit sikerült megtapasztalnom, az valami csodálatos volt. Olyan különlegesen fűszerezett ételekkel találkoztam, mint még soha.

Az ízük még ínycsiklandozóbb

Rengeteg fantasztikus népviselet vonult fel, káprázatos színekkel, meghökkentő formákkal, s olyan barátságos emberekkel, mint akik viselték őket, még életemben nem találkoztam. Nem, hogy nem sértődtek meg a fényképező gép láttán, de kimondottan megtiszteltetésnek vették, ha fotózták őket. Ha gép közelített, repültek a kóláspalackok, hogy azonnal tökéletes pózba állva örökíthessük meg a büszke törzsek tagjait.

Népviseletek

Az már szerintem eddig is kiderült, hogy pusztából nem vagyok annyira felkészülve, így gondolom nem árulok el újdonságot azzal, hogy meglepett az éj beköszöntje. Is. Meglepett, hogy a sötétség úgy érkezett, mint amikor az ember lehúzza a rolót- gyakorlatilag öt perc alatt zsáksötét kerekedett, és meglepett az is, hogy ha a pusztában leoltják a villanyt, akkor kinyitják a hűtőt is. Az alatt az öt perc alatt, amíg lement a nap, leesett a hőmérő higanyszála, harminc fokról úgy kábé tízre. Én meg kábé öt perc alatt fagytam kockára.
Az est fő műsora a Kárpátia koncert volt, ami eddig mindig fantasztikusra sikeredett, de most valahogy túltettek még magukon is. A közönség fele- mint kiderült- még életében nem látta őket élőben, és mégis azonnal velünk énekelt több ezer ember.

Kárpátia, sokan voltunk

A nap számunkra még tartogatott meglepetéseket, bármennyire is úgy hittük, békés véget ér ez az este. Azzal nem számoltunk, hogy ha a pusztára leesik az éjsötét, az az éjsötét leesik a kocsira is, meg a hozzá vezető útra is. Mindkét telefon a végét járta- az enyém hamarabb adta meg magát, Andrisé az utolsó árus pultjánál lehelte ki energiáját- így kuksötétben, gyakorlatilag tapogatózva vágtunk neki a pusztába legelni kihajtott autóink felellésére.
Arra sem számítottunk, hogy a fesztivál és a parkoló közé időközben egy komplett sátortábor nőtte ki magát, ami nagyban nehezítette a haladásunkat, és gyakorlatilag ellehetetlenítette a tájékozódásunkat. Hordákba verődve próbáltunk haladni, vezetőnek megválasztva egy- egy fehérpólós sorstársunkat /természetesen Andris katonazöldben, és feketében virítottam/, de tizenöt sátor lebontása után rájöttünk, hogy áldozatok nélkül nem jutunk sikerre, így horkoló sorstársainkon átgázolva, célirányosan haladtunk a parkoló vélt iránya felé. Ismét beigazolódott az az örök igazság, hogy a vélt és a valós dolgok köszönőviszonyban sincsenek egymással, mivel- mint kiderült- a parkoló legtávolabbi pontján bukkantunk ki a sátorrengetegből a kocsinkhoz képest. Andris ment elől egy darabig, de nagyon hamar megunta, mikor a harmadik géptetőről csordogált le romantikusan, így stratégiát váltottunk. Próbáltam minden autó lökhárítójába belerúgni egy diszkrétet, nem nagyot, csak épp akkorát, hogy riasszon szegény. Lett is hamar hangzavar, de lett így némi fény is, és sokkal gyorsabban tudtunk haladni. Bár megjegyzem, még így sem nagyon egyszerű a koromsötétben egy koromsötét autót megtalálni.
A következő problémával akkor szembesültünk, amikor elindultak az első autók. Illetve csak indultak volna, ugyanis estére már nem csak pár suzuki merült tengelyig a homokban, hanem minden más autó is. Nekünk szerencsénk volt- lustaságunkból adódóan- még mindig téli gumival gurultunk. Most mondhatnám, mennyire előrelátók voltunk, én ezt tudtam előre, azért nem szereltettük át, mert tudtuk, hogy homokban ez a legjobb, de az igazság az, hogy baromi lustaságunk gátolt meg minket abban, hogy szegény szabin nyári gumi legyen. Még szerencse.
Mindent egybevetve életem legcsodálatosabb találkozója volt ez a mostani, mindenféle politikától, előítéletektől, atrocitásoktól mentesen tudott itt több százezer ember együtt szórakozni. Lehet, hogy nem írtam minden programról, rengeteg fantasztikus együttes, tánccsoport lépett fel, kézműves mutatta meg elfeledett tudományát, de remélem azt az érzést, annak a hihetetlen összetartozásnak az érzését picit megmutattam, ami ennek a találkozónak minden egyes pillanatát átitatta.
Minden magyarnak éreznie kell ezt legalább egyszer.