Fullextra.hu - Bácsi, nem akarok meghalni...

Azután bement az óvoda szobába, lelőtte az anyját és mind a húsz apró pici óvódást bent a szobában...

Millió szülő szeretettel indítja el gyermekét minden reggel az iskolába. Becsomagolja neki a finom ebédet, begombolja a kis kabátkáját, fejébe húzza a sapkáját. Legyél jó gyermekem, fogadj szót az óvónéninek, tanítónéninek. Utána a szülő is rohan a maga útjára, többnyire munkába. Ha esetleg nem dolgozik, akkor talán az áruházba, nagyszerű alkalom a karácsonyi ajándékokat bevásárolni míg a szemefénye az iskolában van. Jaj, hol is az a lista, Krisztina egy számítógépes játékot kért, Lacika valami sport játékot, mi is volt az? Már nem emlékszem, otthon hagytam a listát...
Egy szülő mindenre számít, csak arra a telefonhívásra nem.
- Igen, tessék! Kicsoda? Ja, az iskola! Már megint lázas a lányom? Nem? Valami baj van? Hova? Igen, a tűzoltó laktanyában...De hát mi történt? Jó. Rendben van, tíz percen belül ott leszek.
Útközben az anyuka vagy apuka esetleg a rádiót hallgatja. Sandy Hook városban, igen, megint Sandy, az elemi iskolában lövöldözés történt, a rendőrség útban van, semmi továbbiakat nem tudunk...
Aki soha nem volt szülő, nem tudja elképzelni azt az őrült szívverést ami ezután következik. A fiam... a lányom...
Elemi iskola, óvodától a negyedikig. Kis édes apróságok, akik még el sem kezdték az életet, még hisznek a Jézuskában, a Mikulásban, az emberekben.
Még nem tudta kiverni belőlük a hiszékenységet az élet...
Az iskolát nem lehet megközelíteni, nyüzsögnek a rendőrök, mentők.
Egy rendőr rohan ki az épületből, egy véres apróságot szorítva magához.
Pillanatok múlva már meg is szólal a mentőkocsi szirénája. Kezdenek a szülők megjelenni a helyszínen, nem lehet őket elterelni onnan, hiszen mindenkinek van bent kisfia, kislánya... Egy oldalsó bejáraton megnyílik az ajtó. Egy bátor tanítónő rohan ki valami harminc gyerekkel, mind fogják egymás kezét, mintha az életük függne tőle. Át a parkolón a tűzoltósághoz.
Biztonság... Néhány örömkiáltás felhangzik amint a szülők ráismernek a sajátjukra. Viszont ez csak néhány a hétszázból.
Meglepik a rendőröket, mi van, mi történt, hol az én gyerekem? Még mindig nem tud senki semmit. Telnek az órák, végtelen órák és minden perc kínszenvedés. Egyre több meg több gyerek kerül át a tűzoltókhoz, a szülők úgy szorítják őket magukhoz, mintha sohasem akarnák többé elengedni őket.
Csak az óvódások nem jönnek. Egy sem...
Tegnap olvastam valamit. Magyarországon történt. Egy idős néni elvesztette férjét, öt éves unokáját, lányát, vejét, két éve egy balesetben. Senkije nem volt a világon, pici nyugdijából éldegélt, ahogy tudott. Amikor volt egy kis pénze, felszállt a buszra, bevásárolta szerény kosztját. Egy reggel cédula volt feltűzve a buszmegállónál: ez és ez a nevem, itt meg itt lakok.Elvesztettem kétezer forintot, aki megtalálja, nagyon szépen kérem, hozza fel a lakásomra. Nagyon kevés nyugdíj, kell a pénz ennivalóra. Egy egyetemista elolvasta majd gondolt egyet, kivett kétezer forintot a pénztárcájából, talán neki is az utolsó pénze volt, és felgyalogolt az ötödik emeletre. A néni sírva fakadt, jaj, ez már a tizenkettedik ma, nem tudom elfogadni! De csak vegye el, néni, erőltette a kislány. Egy kis huzavona után mégis elfogadta és azt mondta a lánynak, már az elsőnek is mondtam hogy vegye le azt a cédulát, nem én tettem oda fel...
Ez a történet kissé visszaadta az emberekbe vetett hitemet, de ami ma történt, ezt nem fogja már kitörölni semmi sem.
Tőlem akár jöhet a világvége is, ha ilyen meg tud történni egy civilizált világban!
Még nem tudjuk mi, jobban mondva miért történt. Egy fiatalember bement négy géppuskával az iskolába. Az anyja óvónő volt. Egyenesen az óvoda osztályra tartott. Az igazgató meg az iskola pszichológusa próbálták megállítani. Lelőtte mind a kettőt, majd még néhány tanítót akik kiszaladtak a folyosóra. Azután bement az óvoda szobába, lelőtte az anyját és mind a húsz apró pici óvódást bent a szobában... Egy sem maradt életben. Azt sem tudjuk őt ki lőtte le, mire a rendőrök odaértek, már halott volt.
Később a rendőrök betörtek a lakására, ahol az apját is halva találták, egynéhány golyóval a fejében.
Hallgattam egy interjút ma délután. Egy harmadikos kislány, szépen, okosan elmondta mi történt az ő osztályukban. A tanítónő, amint meghallotta a lövöldözést, rögtön beterelte őket a fürdőszobába és rájuk zárta az ajtót. Ő kilépett a folyosóra, vesztére... Ő volt a harmincadik áldozat. A kislány elmondta hogy mindenki félt, legtöbb gyerek sírt - anyut akarom, aput akarom...
Egy kisfiú elkezdett dörömbölni az ajtón, bácsi, nem akarok meghalni, jön a karácsony...

Mint szeptember 11 után, most is megállt a világ. A zászlók fél árbocon vannak, az emberek csak suttogva beszélnek, minden pár szem tele könnyel. Az óvodások szülei még most sem lettek értesítve, a rendőrség kijelentette, hogy rengeteg idő meg gyomor kell azonosítani a sok kis holttestet.
Nekem nincs ott gyerekem, hála a magasságos égnek, de azt a fájdalmat amit azok a szülők éreznek ma este, ott várva a hírekre, a bizonyosságra, nem lehet még elképzelni sem. Nem is akarom, mert talán beleőrülnék.

Arra gondoltam, mennyit panaszkodunk mindenért, a kormányra, a pénzért, az árakért, a sok igazságtalanságért. Aztán eszembe jutott amit egyszer nagyapám mondott: a pénz, az csak gond. A fájdalom, az valami más...

Egy ilyen tragédia talán újra tudja összpontosítani a prioritásunkat. Vagy nem, embere válogatja.
Egy biztos: én már sokat éltem, sokat láttam az évek során, fáradt vagyok. Ha tehetném, odaadnám az életem, hogy megmentsem azokat az ártatlan gyerekeket, kiknek már soha többé nem lesz karácsony.