Fullextra.hu - De Erdélybe visszatérek

Kényelmesen odabilincseltek valami radiátorcsőhöz. Elkezdődött a kérdezősködés. Kézzel is, lábbal is. Elkapott a vallásos hevület. Istenem, milyen igaza volt valamelyik szentnek, mikor arról prédikált, hogy jobb adni, mint kapni!

1.
A kézfogó

Imádom Erdélyországot.
Rokoni kapcsolataim révén számos alkalommal jártam Székelyföldön, amíg örökre ki nem tiltottak az országból. Azóta sokszor voltam ott.
Kezdem az elején.
Szóval a rokonaim! Nem ők disszidáltak Csíkszeredába, hanem az országrész emigrált Romániába.
Első alkalommal négyéves koromban jártam ott. Kevés emlékem maradt. Sőt szinte semmi, csak az, amit édesanyám mindig emlegetett: „Nem illik lehúzni a szomszéd kislány bugyiját.” Akkor még, úgy látszik, nem voltam fogékony a fenyőillatra. Talán mert nem volt kézzelfogható.
Szóval minden évben megejtettük az erdélyi túrákat. Térdig kirándultuk a lábunkat. Naprakész lettem az összes látványosságban. Mint például: Békás-szoros, Ezeréves határ, Gyilkos-tó, Szent Anna-tó, Oltárkő, Hargita, Fogarasi havasok. Ezeket az élményeket természetesen enyhe szülői nyomásra vettem magamhoz.
Aztán egyszer csak eljött a mi időnk. Testvéremmel már serdült férfiak voltunk, amikor először engedtek el szüleink kettesben a nagyvilágba. Nem csoda, hiszen betöltöttük már a tizenegyet. Na, nemcsak szórakozás, hanem üzleti út is volt.
Édesanyám nagy gondossággal csomagolta be az úti felszerelést. Néhány váltás ruha és egyebek, valamint az elengedhetetlenül fontos mintegy kétszáz pár műanyag klipsz. És minden eshetőségre készen bioponos dobozban elhelyezve tíz évre elegendő fogamzásgátlót. Érzésem szerint egy cseppet túl is reagálta a potenciánkat.
Emlékszem, az érkezésünk utáni hétvégén a bálban minden lányka a „magyarból” érkezett fülbeválóban pompázott.
Így, meg is volt az egyes számú irhabunda. A kettesszámú irhabunda is meglett, bár ennek a praktikumát (Bisecurin), csak az unokabátyáim elbeszéléséből tudtam meg.
Hazafelé a vámosoknak fel sem tűnt a hidegtől vacogó két csillogó szemű gyermek, kik irhakabátban ücsörögtek a kupéban. Bár még a két bőrkabátot is felvehettük volna, de az meg a fogast melengette.
Az évek során néhány sikeres export-import utat bonyolítottunk le.
Praktikus szempontból a dömping miatt a fülbevalókat lecseréltem kotonra. Abból soha nem volt elég.
Mindig az üzlet, a rohanás. Néha azért meg kellett egy perce állnunk.
Egy ilyen pihenős napomon véletlenül összefutottam ama bizonyos szomszéd kislánnyal. Szép nagylánnyá serdült. Alig látható vastag fekete bajusza volt. És mosolygott rám édesen. Félédesen. Borzalmas volt. És csacsogott.
– Tudod, Tamás, emlékszem, mikor még kicsik voltunk – csicseregte.
Valóban emlékeztem, de akkoriban mintha lányabb lett volna.
Szó szót követett, ő beszélt! Gondoltam, helyreállítom a becsületét, és hirtelen ötlettől vezérelve meghívtam moziba. Az nem égő. Ott sötét is van, és beszélgetni sem illik.
Tövig pirult a helyeske, és szemlesütve elsőre beleegyezett. Elváltunk.
Persze azonnal el is felejtettem a programot. Nyilván sokan lesznek a moziban, fel se fog tűnni, ha egy emberrel kevesebb lesz ott.
Tévedtem. A film kezdete előtt halkan rám verték az ajtót. Megérkezetek a bátyjai. Három fess, magas, szintén bajszos Cavinton.
Örömmel mentem velük. A mozi előtt már a szülők is ott toporogtak.
Jó kis bújós-tapizós projekt lesz, gondoltam halálsápadtan.
A film is szenzációs volt. Főleg a vége.
Utána irány a cukiba, így heten. Na, az volt a vigasság. Mindamellett, hogy elköltöttem húsz kotont rájuk, ez volt a legkevésbé fájdalmas.
Az apa, körülötte a három fiával, szúrós tekintettel méregetett, majd amúgy székelyesen megszólalt, mintha valamit folytatna:
– Aztán mik a terveid a lányommal? És hogyan is lesz az a kézfogó?
A fiúcskák közben a zsebkésükkel játszadoztak. Ügyes gyerekek.
Biztos éhesek voltak már. Felötlött bennem, hogy rendelek nekik valami sütit, addig időt nyerek.
– Az az igazság apámuram – hallottam a hangomat -, hogy műtét után megtarthatjuk a kézfogót. Mondjuk, húsvétkor.
Elégedetten hümmögött. A gyerkőcök is eltették a bicskákat.
Csak a kedves mama kotnyeleskedett.
– Aztán mi lenne az a műtét? – kérdezte.
– Szégyellném én azt megmondani az asszonyságnak - lendültem bele a hazugságba.
– Súgd akkor az ember fülébe, váltott bensőséges tegezőre.
Az meg odatartotta a nagy kocsonya fülét, és én szemlesütve belesúgtam: – Teccik tudni, leveszik a heréimet.
Az ember felállt.
– Na, gyerünk innét – és rám sem hederítve otthagytak, pártában.

(A Bisecurin egy fogamzásgátló tabletta volt.)

2.
A ruhatár

A következő utam már a golyótlanítás jegyében telt. Az enyhén bajszos kislány családja – vélt szégyenüket orvosolva, hamar elterjesztette, hogy nem állok a helyzet magaslatán. Értehetetlen okokból már a lányos anyukák sem kedveltek annyira.
Szerencsére a fiús apukáknak sem keltettem fel az érdeklődését.
Viszont a kereskedelem virágzott. Egyetlen kismamát sem láttam abban az időben babakocsit tologatni. Talán leállt a babakocsigyártás?
Egy idő után otthonomban telítődött az irha piaca, új vizekre eveztem.
A medvebőr lett a tuti. Nem volt könnyű ügy. Találtam ugyan néhány kialvatlan (tehát nyári) bundás szőrmét. Jó, jó ez is, de nem az igazi.
Nem is sejtettem, hogy milyen hamar kerül a szemem elé egy igazán tetszetős medvebunda. Szinte belebotlottam. Egy kis hibája volt a bundának. Benne maradt a mackó.
Történt ugyanis, hogy a rokonokkal elmentünk málnát szedni a Hargitára. Ugyan soha nem kedveltem az ilyen kis francokat csipegetni, mert a görögdinnye valahogy kézre állóbb, de valamiért nem az erőben gyarapszik az istenadta. Szóval csipegettem ezeket a kis nudlikat, amikor is széthajtottam magam előtt az ágakat. És ott, akkor egy bűbájos kis állatkert tárult elém csupa medvével. Szóval egy db mackó. Pontosan olyan bundusban, amit exportra szántam.
Ha valóban igazi férfi lettem volna (de, mint tudjuk, a műtét), akkor rákiabálok, hogy Brumi, ruhatááááár! És lesegítem róla a kabátot. Aztán eszembe jutott, hogy nincs nálam biléta. Gondoltam, elszaladok érte. Szóval, mint az őrült, hanyatt-homlok rohantam le a dombról.
Istenem, pedig már majdnem megvolt a bunda, csak eltöketlenkedtem. Na, majd télen visszajövök, amikor ezek a vadak pizsamában vannak. Akkor biztosan dömping lesz a medveprémből.
Addig marad az irha. Legfeljebb otthon azt mondom, medve. Úgysem láttak sem irhaállatot, sem medvét az életben. Így könnyű összetéveszteni.
A nagy ijedségre innom kellett. Egyet. Aztán még mindig megszeppent voltam. Innom kellett. Egyet. Borzongás futott át a testemen. Innom kellett. Egyet. Ugyanez a borzongás szorongatta a torkomat. Már nem kellett innom. Egyet sem.
Vitézre ittam magam. Gyerünk a lovardába. Lovagolni fogok. Olcsón lehet lízingelni egy paripát, akár egész napra is. Leszurkolom a pénzt, és indulunk ló kérőbe.
A többiek hamar kiválasztottak egy-egy óriáspatkányt. Kicsik voltak, kövérek voltak, és nagyon bután bámészkodtak. Na, nekem ilyen nem kellett, mert leérne a lábam a földre. Mire való egy lendkerekes ló?
A gazduram után tántorogtam a ló ólba. Egy csodálatos fekete táltoshoz vezetett. Fess, magas, csinos okos satöbbi. Tehát férfi ló, vagy, hogy mondják. És barátságos volt. Rögtön felém nyújtotta a patáját, olyan rúgásformán.
A lovász kivezette a táncoló, horkantó, igen-igen barátságos szörnyeteget. Nekiállt felnyergelni.
– Hagyja, csak nem kell – mondtam.
– Csak nem így, nyereg nélkül? – kérdezte tisztelettel.
– De, így, nyereg nélkül szépen visszaviszi – gajdolom.
– Nem lehet bolondítani az állatot, kérem szépen, most már el kell vinni.
– Na, nem bánom, lehet, hogy biztosabban állok az ő négy lábán, mint az én kettőmön. Ahogy errefelé mondják; „Sok láb disznót győz!”
Mire felöltöztették az állatot, én is készen álltam. Ittam még egy pohár folyékony napsugarat, biztos kéz jeligére, majd feszesre húztam a szandálom pántját. A zsokék is valahogy így csinálják.
Felpattantam a paripára, olyan mászós figurával, éppen hogy.
– Ez olyan pesti figura, kíméli a lovat – jegyeztem meg a helybélieknek.
Hitték vagy sem, ez volt a helyzet.
Lassan kiporoszkáltunk a telepről, ahogy hun őseink tették egykoron győztes csata után.
Még láttam gyönyörű paripámat, amint a csoporttal halad.
Én már rég lepattantam róla. Ez is amolyan pesti figura, csak Pesten kevesebb a bokor.

3.
Jobb adni, mint kapni!

1987-et írunk. Komor felhők sűrűsödnek Erdély egén. A nagy Conducator árnyéka vetül az országra. Az árnyékból én is szakajtok magamnak egy darabkát. Egy jó nagy darabot.
Megkomolyodtam. Teljesen. Több gyermek. Semmi viccelődés, semmi csajozás. Szigorú monogám diéta. Felőlem ellehetnek a nők ezer évig egyedül is. Maradjanak maguknak.
Tehát indulok a lánykához. Régi, de nem realizált ismeretség a miénk.
Könyvesboltban dolgozik. Ahány alkalommal csak ideutazom, mindig betérek könyvet vásárolni. A Kriterion Kiadó könyveit árulják magyar nyelven. Csupa értékes, és érdekes, otthon eddig meg nem jelent könyv kapható.
Indul a két legyet egy csapásra akció. Kellemesen csilingel az ajtó fölé akasztott, fejbe verős giling-galang. Belépek. A kislány felismer, és rohamtempóban körbeszalad a szája fején. A kis mosolygós. Az üzletben egy buta képű surmó nézegeti a könyveket. Gondolom, szín szerint válogat. Haverilag hátba bököm.
– Új bútor, mi? – vetem oda neki.
Barátságtalanul morog valamit. Na, gondolom, ez sem kap többet a Tamás válogatott dumájából. Mekkorát tévedtem. Nem is sejtettem, mily meghitt órákat fogok vele eltölteni nemsokára.
Nézelődöm a könyvek között. Itt leveszek egyet – Ceauşescu az iparról. Ott kihúzok egyet – Ceauşescu válogatott beszédei. Beleolvasok, valahogy így kezdődik: kedves Pol-Pot elvtárs, blablabla… Na, találomra még egyet előkapok. Ceauşescu összes versei. Nézek az eladókislányra, és kérdezem:
– Tessék mondani, ki ez a Csö… Csö… Csö… ez az ezermester, aki ennyi mindenhez ért?
Érzem én, hogy ezt talán nem kellett volna.
Surmó úr kezében pisztoly, és bilincs. Igazam volt. Új bútor, meg ilyesmi.
De már nem annyira vicces. Sőt semennyire sem. Hirtelen előkerült még két ember a bútorszakmából. Már nem is nagyon álmélkodtam azon, hogy nem szögbelövő volt a kezükben, hanem pisztoly. Kocsi érkezett értem. Előzékenyen berúgtak az autóba. Ment minden, mint a karikacsapás. Karika az nem volt, de más minden akadt szép számmal. Megérkeztem a zártkörű rendezvényre. Kényelmesen odabilincseltek valami radiátorcsőhöz. Elkezdődött a kérdezősködés.
Kézzel is, lábbal is. Elkapott a vallásos hevület. Istenem, milyen igaza volt valamelyik szentnek, mikor arról prédikált, hogy jobb adni, mint kapni. Aztán megunták a kérdezősködést, és behúztak valami klassz kis bungiba. Nem éreztem valami jól magam. Talán front van. Reggel a surmó haverom elé vezettek. Kihirdette az ítéletet. Az országból kitiltva egy életre, vagy még tovább. Nem volt kedvem fellebbezni, bár gyönyörű az ország, és a klímája is tűrhető, de most ez nem tűnt annyira nyomós érvnek, hogy egy csöppet is maradni akarjak.
Még aláírattak valami papírt, hogy megtámadtam egy úthengert, és onnan van ez az alig pár tíz kék foltom. Valójában, ha belegondolok, volt ott még traktor is.
Két úr elvitt a határra, és átlökött szép hazámba. Előtte még olyan viccesformán megfenyegettek, hogy alig kaptam levegőt.
Eltelt két év. Nem éreztem késztetést, hogy elugorjak könyvért a Kriterionhoz. És mégis elindultam Erdélyországba. ’89. december végét írtunk. Letelt a kitiltásom. Még tartottak a harcok, amikor tizenhét teherautó indult el Marosvásárhelyre és Csíkszeredába egy segélyszállítmánnyal.
Szerencsésen megérkeztem kedvenc városomba. Sok család elveszetett valakit a harcokban. Én is. Egyedül ballagok a halottaskocsi nyomában. Az unokatestvéremet temetem. Senki nem jött el a családból. Kiderült, hogy szekus (besúgó) volt, és amikor kiszórták a rendőrségi aktákat az utcára, valaki felhívta karácsony estéjén, hogy tudják, kicsoda, micsoda volt ő. Otthagyva a karácsonyi vacsorát felment a padlásra, és felakasztotta magát.
Rossz ember volt? Megérdemelte? Nem, és nem!
Újságíró volt, az ottani magyar újság szerkesztője. Húsz éve már annak, hogy egy cikkecskét írt. Elvitték a rendőrök. Tizenhét évig volt ítélet nélkül börtönben. Addig kibírta, de megtörték. Szabadon engedték. Hogy súgott vagy nem, senki nem tudja, de a papírján az állt, tagja lett az államvédelemnek.
December 30-án érkeztem haza. Délután három órakor a tévé közvetítette, amint a nagy Conducator, és akadémikus neje a jól megérdemelt sorsára jutott.

Eltelt néhány év, mire újra Csíkszeredába utaztam. Lehiggadtam, megkomolyodtam, de nem felejtettem el az itt kapott leckéket. Nagyokat kirándultunk a családdal. Végre jól és békében éreztük magunkat. Hál’ istennek elmúltak azok az idők, amikor még a bajt kerestem.
Egyik délelőtt egyedül sétáltam a Bailor utcában. Megszomjazva betértem egy kis presszóba. Békésen szopogattam a sörömet, amikor megláttam őt.
A nagy őt.
A surmót.
Barátjával emelkedett hangulatban italozott, majd felállt az asztaltól, és elindult a mellékhelyiség felé. Hirtelen nekem is szükségem támadt. Utána ballagtam, és elvégeztem a dolgomat.
Kifelé menet, még lehajtottam a maradék sörömet, majd fizettem, és mentem. Nem ért váratlanul a mentő szirénája. Megállt a presszó előtt, és nem sokára valakit betettek a kocsiba. Szörnyen, nézett ki, mintha az úthenger ütötte volna el, de talán volt ott traktor is.