Fullextra.hu - Ilyen lenne a magyar nép ?

Csúszó-mászó, gyenge jellemű, aberrált, drogos, velejéig ostoba, szolgalelkű nép... Amennyiben még nem jött rá az Olvasó, a magyar népről van szó, Alföldi Róbert olvasatában.

Figyeljék folyamatosan a kezemet, mert csalok. Ráadásul, mint ki fog derülni, elfogult vagyok. Arra azonban felhívom a figyelmet, hogy egy teljesen elfogult, akár zagyva beszédű alak mondandójában is lehet igazság, ezért arra kérem az Olvasót, a leírtakat gondolja át hozzáállásom elemzése helyett.

Az alapmű, az „István, a király” mindig is a toplistán volt nálam, így természetesen figyelemmel kísértem a mostani színpadra állítását is. Szörényi Levente munkásságát, korosztályommal együtt, szintén folyamatosan követtem. Nem kis megdöbbenéssel olvastam annak idején, hogy az „István, a király” rendezését Alföldi Róbertre bízza, annak a Nemzeti Színházban végzett tevékenységét figyelembe véve. Azonnal elkezdtem gyártani magamban a magyarázatokat, hiszen, azt mégsem hagyhatja az ember, hogy egy világ dőljön össze benne. Magyarázhattam akármivel, anyagi érdekkel, művészi szempontok előnyben részesítésével, fenyegetettséggel…, nem tudtam elfogadni egyiket sem. Szépen sorban vetettem el saját érveimet, annak rendje és módja szerint. A dolgot azóta sem értem.

Na, de térjünk rá a darabra. Kitűnő színdarabot láttunk, tehetséges rendező értelmezésében. Akkor meg mi a probléma, kérdezheti az Olvasó ? Sajnos van probléma, ráadásul az alapokkal, még akkor, ha formálisan minden rendben levőnek látszik.

Barátaimmal – még az előadás előtt – többször megpróbáltuk körüljárni a dolgot. Vajon milyen rendezést fogunk látni. Voltak közülük, akik nem tudták elképzelni, hogyan lehet egy ilyen színdarabot a szöveghűség megtartása mellett kiforgatni. Gyorsan mondtam egy példát. Koppány és asszonyainak jelentét például bemutathatják úgy, hogy az asszonyok helyett homokos férfiak dongják körül Koppányt. Ezen felvetés ellenére, biztos voltam benne, hogy semmiféle olyan felhangot nem kap a darab, mint amilyeneket végül kapott. Nos, ebben elég rendesen tévedtem. Nem valamiféle naivitás vezetett ebben a feltételezésben, egyszerűen, a választási kampány részeként kezeltem a darab mostani előadását. Úgy gondoltam, hogy a rendező megmutatja majd másik arcát is közönséges közönségének, miszerint, a magyar nemzetet tiszteli, ha nem is szereti. Legalább egyfajta ujjgyakorlatként erőszakot tesz magán, ha másért nem, hát 2014 szent ügye érdekében. Igen sok zsigerből liberális ellenes, potenciális szavazót elbizonytalaníthatott volna. Egy kicsit tartottam is ettől.

Mint írtam, Alföldi Róbertet kifejezetten tehetséges rendezőnek tartom, mind színészvezetés, mind képi ötletek (díszletek, jelmez), és egyáltalán a rendezés szempontjából. A darabot aktualizálta, átemelte a mai díszletek közé. Szívesebben láttam volna ugyan az ősbemutatóéhoz hasonló környezetben a darabot, de az aktualizálásnak is megvan a létjogosultsága, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen műről van szó.

A darab kezdete szép és felemelő volt. Másodpercek alatt lehetett azonosítani a kulcsfigurákat, egyértelmű volt a papság, az idegen hatalom, és az egyes szereplők jelzése. Az összes szereplő játéka, - beleértve a mellékszereplőket is – kifogástalan volt, még azokban a pillanatokban is, amikor nem volt éppen szövegük. Egyszóval, egy pillanatra nem estek ki szerepükből.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a regösök – Géza halála után – meglátogatták Istvánt. Lagymatagon, erőtlenül, mondhatnám, nyámnyila módon adták elő gondolataikat, megcsúfolva ezzel – többek között - az általuk képviselt figurákat. Nagy Feró esetében ez különösen meglepett. Természetesen, mondhatjuk nyugodtan, ez belefér a művészi szabadság kereteibe. Mint írtam, formálisan, minden rendben volt.

Ennél nagyobb sokk volt Laborc figurája, akit egyszerűen, buzira – bocsánat, „melegre” - vett alakítója. Mondhatnánk, hogy ez meg a színészi szabadság része, nyilván, teljesen rábízta a rendező a színészre a karakter megformálását. Utóbbi verziót a darab következetes felépítése, illetve a rendező tevékenységének ismeretében nyugodtan elvethetjük.

A következő momentum ugyan nem rázott meg annyira, mint az előzőek, de elgondolkodtatott, hogy Réka - első megjelenésekor - szemetet gyűjtögetve jelent meg a színpadon. Az egyszerű lélek megtestesítésére is ráfoghatjuk a dolgot, de ha az ember, de egy fejedelem lányához talán mégsem passzol ez a szerepfelfogás. Na, de itt megint bejön az a bizonyos művészi szabadság.

Azon már alig lepődtem meg, hogy Torda figuráját, szimpla drogosra vette a rendező. Természetesen, erre is van ám magyarázat ! Miért ne drogozhattak volna a táltosok ? Mindent meg lehet magyarázni, meg lehet ideologizálni, ha az ember akarja. A kérdés, hogy akarja-e.

Koppány nem volt egyenrangú ellenfele Istvánnak, csak egy egyszerű, erőszakos tapló képe maradt meg a nagy magasságokban járó nemzetközi elittel szemben, akiket István udvartartása képezett. Itt persze megint bejön az a bizonyos művészi szabadság.

És, hogy kerek legyen a dolog, Koppány asszonyait egyszerűen utolsó utcai kurvaként ábrázolta a rendező. A Word azt jelezte nekem, hogy „durva, obszcén szó”. Sajnos az, de talán mentségemül szolgál, hogy a szituáció is az volt.

Azért, hadd mondjak valami pozitívet. Alföldi Róbert aktualizált verziója tökéletesen kirajzolta a mai helyzetet. Ez különösen a vége felé csúcsosodott ki, amikor a német lovagok kék sisakokban jelentek meg. Akár a Svájci Gárdára, akár az EU-ra játszott rá a rendező, akár másra vonatkozott ez az értelmezés, mindenképpen telitalálat volt. Ugyancsak ötletesen megoldotta a sötét ruhás, fekete szemüveges – a végén már géppisztolyos alakokkal – a rend láthatatlan őreinek ábrázolását.

Végül, de nem utolsó sorban, megtudhattuk, hogy „az idegen a szép”, és mi csak alattvalók vagyunk a saját hazánkban. Köszönet a tárgyilagos ábrázolásért, a szó mindkét értelmében.

Azt írtam az elején, hogy csalok. Nos, ha eddig nem jött rá az Olvasó, miben áll ez, akkor jól csináltam.

Szubjektivitásom elismerésével megalapoztam – már az írás elején – objektivitásom látszatát. Egyetlen rossz szót nem mondtam a rendező személyére, kizárólag a tevékenységéről beszéltem, nyilván azért, hogy erősítsem elfogulatlanságom látszatát. Felvetettem egy kérdést, majd elkezdtem vitatkozni magammal. Egyszóval, tőlem telhetően, több-kevesebb sikerrel, a manipuláció minden eszközét bevetettem, de itt nincs vége ! Ezzel mostani gondolatsorral még egy látványos önostorozást is végrehajtottam, megadva a közvetett, de egyértelmű bizonyítékát annak, hogy mindent megtettem a tárgyilagos tájékoztatás érdekében, ami tőlem telt.

És, most hadd engedjek meg egy kis fricskát magamnak. Nem ismerős a fenti tárgyalási technika az Olvasónak a liberális sajtóból ?