Fullextra.hu - Október 23.

...első országgyűlési választáskor már nagy beteg volt, de kivirult és bár alig tudtam elvinni az urnához, Ő ragaszkodott ahhoz, hogy ott legyen. Mosolygott, megölelt,... ...

„A szovjet politikai vezetés a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott hősi szabadságharca így végül elbukott.
A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el. A forradalom következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el az országot, nyugatra menekülve.
1957. januártól a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A forradalom leverését követő évtizedekben Magyarországon tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1989. október 23. óta ez a jeles nap kettős nemzeti ünnep Magyarországon: az 1956-os forradalom kitörésének napja és az 1989-es Magyar Köztársaság kikiáltásának napja.” (forrás: Wikipédia)

1956-ban a forradalom idején még alig múltam egyéves. Édesapám elbeszéléseiből ismerhettem csak a történteket, amely szöges ellentétben állt azzal, amit az iskolában tanultam.
Nehéz vitákat okozott ez közöttünk, hiszen az Ő élete abban a világban számomra akkor még felfoghatatlan módon tönkre ment.
Akkor, nem értettem meg Őt.
A nagyon ritkán előforduló olyan családi esték, amikor a héjában főtt krumpli mellett mesélt nekünk, számomra összerakhatatlan részletek voltak a történtekről.
Csak annyi maradt meg belőle, hogy „falhoz állították, mert tejet próbált nekem venni”, hogy „akiktől segítséget kaphattak volna a forradalmárok, nem segítettek”, hogy a „köztörvényes bűnözőket a kommunistáknak sem lett volna szabad kiengedni”, hogy „cserbenhagyta a szabad világ azokat, akik egy szabad országért harcoltak.”

Megszoktam a szegénységet, mert akkor az nem volt kirívó. Mindenki, akit ismertem gyermekként, szegény volt, hiszen egy üzlethelyiség, később egy szoba-konyha jelentette az otthont, de azt nem értettem, miért csak nagy ritkán volt olyan este a családban, amikor Édesapám mesélt az életéről, melyet abban a pár napban megpecsételtek, mert Ő nem ment el, bár itt hagyhatott volna minket, de Ő itthon maradt.
Nem ölték meg, de soha nem lehetett az, aki lehetett volna. Nem ölték meg azonnal, de vegetálásra kárhoztatták. A legnagyobb szenvedést azzal okozták neki, hogy a gyermekeit sem nevelhette őszintén, mert a gyermekeit az iskola nevelte, hazug ideológiával tömve a fejünket.
Mikor kisdobos lettem, csak bólintott, mikor úttörő lettem, csak bólintott…
Aztán eljött 1989, és minden megváltozott.
Az 1990-es a rendszerváltás utáni első országgyűlési választáskor már nagy beteg volt, de kivirult és bár alig tudtam elvinni az urnához, Ő ragaszkodott ahhoz, hogy ott legyen. Mosolygott, megölelt, és annyit mondott, mégis győztünk kislányom.
Akkor értettem meg Édesapámat.
Ez az ünnep, nagyon-nagyon sok egyszerű embernek állít emléket.
Főhajtásom nekik, és örök tiszteletem.

Számomra ez az ünnep azt is jelenti, hogy megismertem az "igazi" Édesapát, akit mindenkinél jobban szerettem egész életemben, de távolság volt közöttünk mert nem érthettem meg.
Útlevelet csináltattunk szüleimnek, mert meg akartam valósítani Édesapám álmát, és bár nagyon nehéz út volt, elvittük Őket Ausztriába.
Csak kiszálltak egy parknál, kiültek egy padra és órákig nézelődtek...
A háború óta, ekkor léphették át először a határt.

Még öt évet kaptam az élettől, az igazi Édesapámmal, aki megbocsátotta Édesanyámnak, hogy 1956-ban itthon kellett maradnia a családja miatt...
Csak fogták egymás kezét, talán először igazán békében...