Fullextra.hu - Felfedeztük a balkánt 3.rész

Az elnyomás alól 1878-ban szabadult fel orosz csapatok segítségével, aminek tiszteletére a középkori orosz hadvezér, Alekszandr Nyevszkij nevét ma is viseli székesegyház.

Hazaút – Szófia és Belgrád

Görögországból áthajtottunk Bulgáriába és mintha egy más világba csöppentünk. Kezdődött azzal, hogy az országhatár átlépése után alig egy kilométerre véget ért az út. Pedig a jelzések szerint Szófiába vezet. Nem volt mit tenni visszafordultunk és némi keresgélés után, figyelembe véve, hogy a többi kocsi merre halad, rátaláltunk a helyes elkerülő útra. Ami tartott kb. 3 kilométert, majd valami kegyetlen pocsék minőségű nálunk talán másodrendű úton folytathattuk utunkat. Viszont tagadhatatlan a táj gyönyörű volt. Bulgáriában a hozzánk hasonló matricás rendszer működik az autópályákon. Ennek egy szépséghibája van, hogy délről Szófia irányába mindössze a főváros előtt egy 40km-es szakasz épült csak meg, nyugat felé a szerb határnak egyáltalán nincs autópálya. Vagyis erre a negyven kilométerre kellett volna venni matricát. Ráadásul úgy, hogy előtte már megtettünk vagy 150km-et a fentebb jelzett minőségű országúton. Hát nem vettünk, hanem mentünk tovább párhuzamosan az autópályával. Nem is lett volna baj, ha ez az út nem fogy el Szófia előtt, úgy, hogy az egyetlen lehetőség a továbbhaladásra az autópálya maradt. Így bizony a maradék 20km-t bliccelve tettük meg. Az viszont tagadhatatlan, hogy az autópálya minősége kiváló volt és az országhatár utáni félrevezető kitáblázástól eltekintve kimondottan jól voltak az útjelzések. Nem úgy az a széles sugárút, mely bevezettet a centrumba. Olyan érzésem volt, mint ha a hatvanas években a felvonulási téren mentünk volna. Széles makadám kővel kirakott kétszer három sávos sugárúton autóztunk a centrumba. De az az érzés, hogy a hatvanas években járok többször hatalmába kerített ottlétünkkor.

Összességében három dolog határozta meg a szófiai tartózkodásunkat. Ami kellemetlen volt, ami meghökkentett, és ami szép emlékként maradt meg bennem.
Kellemetlen emlék, hogy az első este kis közjáték után kaptunk csak vacsorát a hotelben, pedig félpanziót rendeltünk. Csakhogy az étteremben rendezvény volt, ezért nem akartak kiszolgálni. Végül egy konferencia teremben költhettük el az estebédet. A későbbiekben sem a reggelire, sem a vacsorára nem lehetett panaszunk. Volt helyette más, például az, hogy második nap nem volt víz a hotelszobában. Kérdésemre a recepciós délelőtt kilenckor közölte, hogy javítják. Mikor délután hat körül hazaértünk még mindég nem volt. Ki is vertem a balhét és nyilván érezték, hogy jogosan, mert tíz perc múlva megindult a víz, majd újabb tíz perc múlva jött a szobaszerviz és sűrű elnézés mellett egy üveg pezsgővel és két pezsgőspohárral próbáltak kárpótolni.
Ennél sokkal bosszantóbb volt, az amikor taxival mentünk vissza a hotelbe, és a taxis legalább a kétszeresét számolta. Tény, hogy csak annyit kért amennyit mutatott az óra. Az addig angolul tűrhetően kommunikáló taxis onnantól kezdve azonban csak bolgárul volt hajlandó megszólalni és egyfolytában csak a taxiórán lévő összeget mutogatta.
A meghökkentő emlékek között elsőnek említeném a kereszteződésekben a forgalomirányító tornyocskákat. Idősebbek emlékeznek rá, hogy a már általam korábban emlegetett 60-as években nálunk is volt ilyen a nagyobb kereteződésekben. Ebben a kicsiny toronyban ült a rendőr és onnan irányította a forgalmat, azaz kapcsolgatta a közlekedési lámpákat. De az is meglepő volt, hogy a Nyevszkij székesegyház melletti bolhapiacon horogkeresztes jelvényeket és egyéb második világháborús náci relikviákat kínáltak eladásra. De volt itt magyar szocialista brigád versenyek jelvénye, és persze megszámlálhatatlan ikon.

És mi az, amire szívesen emlékszem? Azért volt az is szép számmal. Például az ablakból elénk táruló Vitosa hegy égbe törő látványa. Lenyűgöző volt a reggeli napsütésben. A Nyevszkij székesegyház, az apró orosz templom, a Banja basi dzsámija, vagy éppen a Balkán hotel és a kormányhivatal által körbe ölelt belső udvaron látható Szent György templom, melynek alapjait a IV. században rakták le.
Talán mondani sem kell, hogy első utunk Szófia leghíresebb épületéhez vezetett, az Alekszandr Nyevszkij székesegyházhoz. Meglepő módon itt is az egész teret apró makadámkő burkolat fedte. A székesegyház azonban tagadhatatlanul lenyűgöző látvány úgy kívülről, mint belülről. Elhagyva a székesegyházat akaratlanul botlottunk bele a bolhapiac nyüzsgő forgatagába, ahol valóban minden volt. Szerintem tán még lőfegyver is. Ami az ikonokat illeti az biztos, hogy több ezer közül válogathatott, aki ilyen emlékre vágyott. Mi is megnéztük, és talán vettem is volna, ha az ára nem lett volna irreálisan magas. Legalább is számunkra az volt.

Ebéd után melyet egy olcsó, de kulturált kis vendéglőben sikerült elkölteni, még elmentük megnézni a parlamentet, mely lényegesen egyszerűbb és kisebb, mint a budapesti (melyik országé nem az?). Róttuk az utcákat és néztük a látnivalókat, elmúlt öt óra mikor úgy döntöttünk, hogy mára elég volt, hazamegyünk. Igen ám, de merre van a haza vezető út? Nincs mit szépíteni, eltévedtünk és se ismerős, villamos se buszt nem leltünk. Kérdezgettük, hogy merre van a Lavszkij Szófia stadion, mert, hogy a szálloda ablakából pont rá láttunk, de vagy nem tudták, vagy egész másfelé mutogatott az illető, mind az előtte megkérdezett, vagy csak nem beszélt angolul. Így aztán mikor ráuntam a hasztalan mászkálásra, mondtam ne kínlódjunk, üljünk be egy taxiba és menjünk haza azzal. Olyan drága csak nem lehet. Tévedtem, és majd hanyatt estem mikor a szálloda előtt a taxis az alig 5-6 km-es útért átszámítva majd hétezer-ötszáz forintot kért. Nem volt mit tenni kifizettük, hiszen mivel bizonyítottuk volna, hogy honnan-hova szállított ez a „derék” személyszállító kisiparos. Azonban rögtön az jutott eszembe mikor hazánkban hasonlóan pórul járt turistáról hallani, az mennyit árt az országnak, amikor hazatérve rossz hírét kelti az országnak. Ahogy teszem én is most egy másik országgal kapcsolatban, pedig nem teszek mást, csak azt írom le, ami megtörtént. Ezt követte, hogy a hotelszobában, mint fentebb írtam, még mindég nem volt víz. De legalább a vacsorát az étteremben szolgálták fel.
Másnap felszerelkezve egy várostérképpel keltünk útra.
Ismét megnéztük a Bajna basi dzsámiját, immár belülről is majd a vele szembe lévő Vásárcsarnokot, mely állíthatom, van olyan szép, mint a budapesti.

Majd megcsodáltuk I. Sándor cár palotáját, mely jelenleg, mint Nemzeti Galéria funkciónál. Ám amikor a tér másik felén Dimitrov Mauzóleumát, kerestük, csak egy üres területet találtunk. Mind később megtudtam a nagy bolgár kommunista vezér, Georgi Dimitrov Mihajlov (Гео̀рги Димитро̀в Миха̀йлов) földi maradványait őrző mauzóleumot 1999-ben lebontották. Azért akadt még látnivaló, hiszen megnéztük a gyönyörű hagymakupolás orosz templomot, ami bármennyire hihetetlen csak 1913-ben épült. Majd belecsöppenve a jelen politikai életébe egy ellenzéki tüntetés kellős közepén találtuk magunkat.
Apropó politika és talán egy kis történelem. Szófia elnevezés a törökök elől menekülő görög lakosságtól ered. Bulgáriát a XIV században igázták le a törökök, és közel ötszáz évig tartották uralmuk alatt. A törökök átnevezték és átszervezték az országot. A neve Rumélia lett és Szófia lett a közigazgatási központja. Az elnyomás alól 1878-ban szabadult fel orosz csapatok segítségével, aminek tiszteletére a középkori orosz hadvezér, Alekszandr Nyevszkij nevét ma is viseli székesegyház. A tüneményes orosz templom is ennek tiszteletére épült.
Majd elfelejtettem, hogy az ebédünket egy barátságos, de puritán egyszerűségi önkiszolgáló étteremben költöttük el, és mikor leülve az ablakon kitekintettünk meglepetéssel konstatáltuk, hogy magyar feliratokat látunk. A szemközti épület földszintjén volt ugyanis a Magyar Intézet. Lassan minden a helyére került, a vacsora az étteremben kimondottan jóízű, ahogy másnap a bőséges reggeli majd zökkenőmentesen útra keltünk, hogy egy órával később már a szerb-bolgár határnál ismét szerb földre léphessünk.

Bő két és fél óra autóút után értünk Belgrádba, ahol rábíztuk magunkat a GPS-re, amely ragyogóan elnavigált a szállodához, a baj ott kezdődött. A szálloda egy 12 emelet toronyház a belváros közepén, ahol egy talpalatnyi parkolóhely sincs, és mindenhol megállni tilos tábla virít. Kétszer megkerültük a tömböt mire felfedeztük és megfejtettük a Cirill betűs táblát, hogy ugyan is ott lehajtva találjuk a hotel mélygarázsát. A mélygarázsban a garázsmester elkérte a kulcsot, és kérte, hogy a kocsit ne zárjuk be. Majd el akart hajtani az autónkkal, valahova a parkoló mélyére, amely leginkább egy mesebeli barlangra hasonlított. Nagy nehezen értette csak meg, hogy előbb szeretnénk a holminkat kivenni, és ha már nem zárható az autó, akkor azt is, amit nem szeretnénk, hogy eltűnjön. Maga a szálloda impozáns, bár olyan érzésem volt, mintha egy nagyüzemben én lennék a termék. Futószalagom műmosollyal, gépiesen ment a rengeted vendég ki és beléptetése. Maga a szoba igen csak lepukkant és puritán egyszerűségű, de tiszta volt.
Igaz ez a három csillagos szárny, szemben az ötcsillagos biztosan elegánsabb és persze jóval drágább. Mivel még dél sem volt, gyorsan lepakoltunk és nekiindultunk Belgrád felfedezésének. A város engem sok mindenben emlékeztetett Budapestre. Nyüzsgő, piszkos, és töménytelen benzingőz, akárcsak nálunk idehaza. Tagadhatatlan, hogy vannak nagyon szép részék, de a külváros ugyanolyan elhanyagolt akár csak Budapesten. A belvárosi sétáló utca kicsit a Váci utcára emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a végén nem a Vörösmarty tér van, hanem a magyar történelem egyik leghíresebb emléke, a Hunyadi János által védett Nándorfehérvári vár.

De ne szaladjunk előre, hiszen első nap a belvárost barangoltuk be. Mivel a szálloda tőszomszédságában volt a Szent Száva székesegyház elsőnek ezt néztük meg. A templom nem is kicsit hasonlít a szófiai Nyevszkij székesegyházhoz. Legalább is kívülről, belülről szófiai szebb. Tovább sétálva a belváros felé megcsodáltuk a parlamentet. Talán mondanom sem kell, hogy ez az épület is elbújhat a budapesti mellett. Végül a Tasmajdan parkban megbúvó szerb ortodox Szent Márk-templomnál kötünk ki. A barangolást a zsidó negyed szélén egy kerthelységben fejeztük be. Hazaérve csak bezuhantuk az ágyba.

Másnapi utunk fő célja a Belgrádi vár. A Republik teret útba ejtve, megcsodáltuk igaz csak kívülről a Nemzeti Színházat és a Nemzeti Galériát, majd végig sétálva Knez Mihajlov utcán, ami az itteni váci utca. A vár első látásra meglepetést tartogat, hiszen a törökök legyőzéséről várt híressé. Amikor azonban áthaladtunk várárkot átszelő hídon, meglepetésünkre az árkokban első és második világháborús harci gépeket pillantunk meg. A vár azonban szép és rendezett. A belső udvaron, főhelyen emlékmű hirdeti a törökök legyőzést, úgy szerbül, mint magyar nyelven, igaz a szövegből ügyes fogalmazok kihagyták, hogy valójában kik is védték a várat Hunyadi seregében. Tényleg, kik is védték? Nos, legtöbbjük magyar volt, de szép számmal voltak szerbek, rácok, oláhok, sőt német és lengyel bandériumok is. Csak éppen a pápai hadsereg nem ért ide soha.
A várból gyönyörű kilátás nyílik a Duna és a Száva találkozására. Itt is meglepődtem. Először is azon, hogy milyen széles folyó a Száva, hiszen nagyságban vetekszik a Tiszával. De az is meglepett, hogy valójában a két hömpölygő víztömeg látványát megtöri egy sziget, mely miatt a Száva folyó először a Duna egy kisebb mellékágába ömlik, és csak lejjebb egyesül a nagyobb Duna ággal. Ez a sziget arról is nevezetes, hogy Hunyadi János itt bujtatta László fiát a török elől. Nem is találták meg.
A várban számos nevezetesség található. Talán a leghíresebb a győztes szobra mely a vár észak főbástyáján található egy majd tizenöt méter magas oszlopon. Ami nem annyira híres, de meglepő a második világháborús apró egyszemélyes őrbunkerek, melyből vagy egy tucat található. De van itt Hadtörténeti múzeum és számos csábító vendégváró hely.

A déli kapun elhagyva a várat előbb Belgrád egykori királyi palotáját látogatjuk meg, mely két külön épületből áll. A régi palotát Karadjordjević Sándor király építette. A később hozzáépített új épülettel a régi palotát egy télikert átjáróval kötötték össze. A palotát csak fogadásokra, bálokra használták, a király amennyire utána olvastam a Dedinje dombon épült Beli Dvort-ban lakott. Visszafelé elsétáltunk az állatkert mellett, megnéztük a koronázási templomot, majd mivel már elmúlt 2 óra és épp az Ó-városban sétáltunk, ahol egymásba érnek a kerthelyiségek, betértünk egy hangulatos kiskocsmába, mely bennem valahogy Óbudát idézte fel.
A délután hátralévő részében már csak céltalanul kószáltunk és bámészkodtunk, fedezve néhány érdekes látnivalót.
Még egy szembetűnő dolog. A Szerbiát ért 1999-es NATO-bombázások komoly károkat okozott a városnak. Találat ért számos minisztériumot, a szerb rádió és televízió épületét, iskolákat és kórházakat, a Jugoszlávia hotelt, az avalai tévétornyot és a kínai nagykövetséget is. Azonban ezeknek a bombázásoknak mára nyomát sem látni. Mi legalább is nem vettük észre.

Talán mondanom se kell, hogy ezen a napon is hulla fáradtan zuhantunk az ágyba, még a vacsoráról is lemondva. Az elmaradt vacsorát, másnap bőséges reggelivel kárpótoltuk, hogy utána összepakolva, kijelentkezve a szállodából, bepakolva a kocsiba, hogy induljunk haza. Apropó kocsi. Mint fentebb írtam, megérkezésünkkor a garázsmester vette kezelésébe autónkat, anélkül, hogy azt lezárhattuk volna. Sőt egyenesen kérte, hogy ne tegyük. Nos, lehet csak a rossz beidegződés, de tény hogy az autóból egy szál gyufaszál nem sok, annyi nem hiányzott. Mi több a garázsmester csak azt vizsgálta, hogy a szálloda számláján szerepel-e a garazsírozás összege, a borravalót nem volt hajlandó elfogadni. A reggeli csúcs közepette kivergődtünk a városból, felhajtottunk az autópályára, és irány a magyar határ hogy az ebéd már Szegeden érjen minket.