Kreatív csatornák III. – Saját ritmus
Dátum: Június 05, hétfő, 08:20:04
Téma: Életünk napjaink


Olyan jó, hogy mennyiféle izgalmas versforma létezik a világban; de ha valaki alkotói válságban szenved, lehet, hogy ez a bő választék is inkább csak összezavarja, mint segítene.


Egy rádióadásban, egy riportban hallottam egy férfit (sajnos már nem emlékszem, ki volt) arról beszélni, hogy minden költőnek, akit ismer, megvan a saját kis belső ritmusa, és ez az, ami átszövi az életét, eleve erre illeszkedően ír. Való igaz, gyakran úgy érzem, könnyebb egy verssort eleve egy ritmusra építve megalkotni és leírni, mint utólag úgy formálni.
Egy másik jellegzetes kép bennem a költőkről egy filmbéli karakter (talán A kőszívű ember fiai c. filmből), aki folyamatosan versekben beszélt. Ha létezett ez az alak, akkor úgy képzelem el, hogy neki is egyszer ráállt az agya egy ritmusra (a lendkerék hasonlatra utalnék, amit a korábbi cikkban írtam), és utána már játszi könnyedséggel tartotta fenn ezt az állapotot.
Az átlagember nem értékeli a prózaverseket, ezt szerintem kimondhatjuk. A “gimi-irodalmárok” (így szoktam magamban nevezni őket) még az iskolában megtanulták, hogy a vers egy ritmusos, rímes valami; és ha egy szöveg ennek a két kritériumnak nem felel meg, számukra az nem vers. Ezzel még alapvetően nincs gondom, hiszen mindenki úgy kategorizálja magában a műveket, ahogy csak szeretné; számomra az a sajnálatos benne, hogy akad olyan, aki emiatt rengeteg jó és tartalmas szöveget kizár az életéből; másként megfogalmazva megrökönyödik azon, hogy számára szokatlan formát öltött a szöveg, és ezért már nem hajlandó elolvasni, értelmezni.
Akkor miben is lenne érdemes alkotnom, hogy ezek az emberek is olvassanak? Persze mindannyiunk megtanulta annak idején, hogy létezik szapphói strófa, alkaioszi kolón, hexameter, és még sorolhatnám; magyarán rengeteg szép és izgalmas versforma; de én a magam részéről azt vallom, hogy egy alkotói válságban szenvedőnek nem plusz terhekre van szüksége, hanem nagyobb szabadságra; ezért megkerestem azt a minimális versformát, amire úgy gondolom, hogy egy átlag olvasó is azt mondaná, hogy “ez valóban vers”, de én is még könnyedén tudok vele dolgozni, jól érzem magam a megformálásuk során. Számomra a nyertes forma az ütemhangsúlyos felező nyolcas (ill. tizenkettes) lett, páros rímekkel.
Most ezt a formát gyakorolgatom, néha akár nem is egy konkrét vers megírásával kapcsolatban, hanem csak próbálok megfogalmazni teljesen átlagos, hétköznapi mondatokat vele. Pl.:
Mennem kell a | boltba reggel,
randim van a | kenyeremmel.
Veszek hozzá | margarint is,
meglásd, attól | jobban csúszik.

Közben arra is rá kellett jönnöm, hogy sok verssor számora nem szép, hiába illesztettem erre a versformára. Próbáltam elemezni magam, megfogalmazni, hogy mi a gondom vele. Hogy mire jutottam, azt ezzel a sorral tudnám jól illusztrálni:
Általmentem | az utcán én.
Egyrészt az “általmentem” szó egy szánalmas próbálkozás arra, hogy az ütemváltás a szó végére essen. Nem magyaros.
Másrészt a sor végén az “én” azért került oda, hogy majd a következő sorral együtt rímeljen; ilyet sem szoktunk mondani élő szóban, az “átmentem az utcán” mondatban már benne van az alany, hogy “én”, akkor is, ha nem írjuk ki.
Harmadrészt meg a sor második fele névelővel kezdődik, ami nem szokott hangsúlyos lenni. (Legfeljebb melléknyomaték.)
Szerintem sokkal szebb ez a sor:
Sétáltam a | körút szélén.
És akkor itt felmerül az a kérdés, hogy miért írjam azt, hogy a körút szélén sétáltam, mikor nem így történt a valóságban; hanem az igazság az, hogy amikor a verset írtam, egy sugárutat kereszteztem.
Sok szerző ragaszkodik hozzá, hogy a versben csak a pontos igazságot lehet leírni, mást nem. Én nem gondolom így, szerintem lehet ferdíteni a versben, eltérni a történtektől, hogyha attól nem sérül a lényegi mondanivaló. Néha a valóság kevésbé értékes, mint amit a szövegben alkothatunk. Aki olvassa a versemet, valószínűleg úgysem ismer engem annyira, hogy tudja, van-e egyáltalán körút a környékemen.
És persze ha a ritmusos sorok megfogalmazása közben olyan gondolatok születnek, amik nagyon szimpatikusak, de csak szabadversben tudom leírni; hát ez van, akkor leírom szabadversben. Igyekszem nem megrögzötten ragaszkodni a korábbi elképzelésekhez; hiszen – ahogy korábban írtam – a lényeg nem az, hogy korlátokat szabjak magamnak, hanem szabad utakat nyissak. Találkoztam persze már olyannal is, aki azt mondta, hogy a pont a forma korlátjai között érzi jobban magát, mert vonalvezetőnek tudja őket használi, és számára a szabadvers az, ami nehézséget okoz; hát nem vagyunk egyformák.
Érdemes még azt is elolvasni, hogy a “Kis magyar verstan” c. könyv szerint mi az a szabadvers, és milyen fajtái vannak. Elsőre talán szigorúnak tűnhet, hogy még erre a lazának tűnő vállfajra is mennyi szabályt hoznak létre; de én személy szerint az elfogadást látom bennük, hogy inkább azt szerették volna elérni, hogy a korábbi, szigorú formákat elhagyó, de jó szövegeket is verskategóriákba lehessen sorolni. A probléma az, hogy az egyszerű olvasót ez mind nem érdekli. Ha azt mondja valamire, hogy “ez nem vers”, hiába indokoljuk meg, hogy mégis az, hiába citálunk neki a tankönyvből nyakatekerten megfogalmazott definíciókat, már régen elvesztettük őt. Ha viszont elfogadó olvasóval találkozunk, ő már eleve nem fogja megkérdőjelezni az alkotás formáját. Szerintem mondhatjuk azt, hogy ha valaki a szabadverset választja formának, akkor ő már (tudatosan vagy tudattalanul) leszűkíti a célközönséget, ami néha kimondottan előnyös is lehet.
Viszont amikor nem a publikálás a fő cél, hanem hogy beindítsuk az alkotást, talán érdemes olykor-olykor kiürítenünk a fejünket, elzavarni minden gondolatot, elkezdelni dobolni azt a bizonyos belső ritmust az asztalon, és utólag kitalálni a szöveget, ami illik rá, hogy miről is szólhat.







Az írás tulajdonosa: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írás webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=3191
pharmacy online